...és még annyit, hogy

Ma hallottam egy történetet, ami állítólag a metrón esett meg. Vicces kedvükben vidám arcok felszálltak a metróra és játszani kezdtek. Három megálló múlva az egész kocsi játszott velük.

Ha megtörtént tényleg, akkor nagyot alakítottak, mert én szinte lehetetlen vállalkozásnak tartom, hogy életre lehet kelteni egy metrókocsinyi közönséget. Általában fapovával ülünk egymás arcában, és sokkal hamarabb fordul elő, hogy valami összemordulás lesz, mint valami összemosolygás.

Aki mosolyog, az akar valamit. Ki akar kezdeni. Buzi. El akar adni valamit, mindjárt előkerülnek a Krisnás könyvek, Zepter ügynök, vagy Hit gyülis, koldus, jehova.

Egyszer egy kocsi megállt az enyém mellett a pirosnál. A sofőr leejthetett valamit és lehajolt érte a lámpánál, de azon a szűk helyen csak úgy tudott lehajolni, hogy az oldalsó ablakhoz teljesen nekinyomódott és eldeformálódott az arca. Annyira azért nem, hogy ne lásson. Észrevette, hogy döbbentem nézem, mert én csak a bőrpacát láttam az ablakon. Hirtelen mint, aki viselkedni akar, felegyenesedett, de már késő volt..hangos röhögésben törtünk ki mind a ketten és kicsit elvörösödve mutogatta, hogy leejtett valamit.

A volt szovjet tagköztársaságok többségében van egy sajátos szolgáltatás a marsrutka. Ez tulajdonképpen egy minibusz, ami a városon belül működik rendszerint maszek alapon a helyi közlekedési társaságtól függetlenül.

Kb. olyan ez mintha a ferihegyi reptéri minibusz szolgáltatás az egész városban működne meghatározott útvonalon járva, teljesen függetlenül a BKV-től. 

A legtöbb tapasztalatomat én Kijevben szereztem, de láttam/használtam marsrutkát Oroszországban, a balti államokban, Örményországban és Kirgizisztánban is. A marsrutka rendszerint fehér minibusz, aminek száma van, meghatározott útvonalon halad, megállói vannak, amikben az embereknek integetniük kell ha azt akarják, hogy a kis busz megálljon. 

Külön poén, hogy az útvonal rendszerint megegyezik valamelyik helyi tömegkezlekedési járat útvonalával ezért a marsrutkának sokszor két száma van. A saját száma...mondjuk az 5-ös marshrutka..és egy másik szám, mondjuk a 17-es ami arra utal, hogy ez a marshrutka a 17-es trolibusz vonalán halad. 

Hogy miért éri meg? Illetve miért marad életben egy ilyen párhuzamos szolgáltatás, ami mindössze 10-11 embert tud egyszerre befogadni? Rendszerint jóval megbízhatóbb, mint a trolibuszos, buszos, villamosos tömegközlekedés, tényleg jön, nincs szétverve és mára már az sem feltétlenül igaz, hogy drágább. Még akkor is kifizetődőbb szolgáltatásnak tűnik a megbízhatósága miatt, ha a kis méret miatt a ki- és bekászálódás sokkal macerásabb. 

Hogy ez a macera minél viselhetőbb legyen sajátos szokás alakult ki a marshrutkát használók között. Megmondom őszintén engem meglepett ez a szokás, és valahogy az jutott eszembe, hogy itthon ez nem működne. 

A következő történik ugyanis. A marsrutka megérkezik a megállóba, az emberek leszállnak (kikecmeregnek), majd a felszállók préselik be magukat. A marsrutkában nincs jegykezelés, nincsenek autómaták, nem érvényesek a bérletek tulajdonképpen jegy sincs. A sofőrnél kell fizetni, de nem úgy, ahogy a magyar helyközi járatokon, felszálláskor az ajtóban. A sofőr mindenkit felenged, bezárja az ajtót és már hajt is tovább. 

Az emberek amint elhelyezkedtek elkezdik előszedegetni a pénzüket és előreadják az előttük ülőnek. Ők meg előreadják az őelőttük ülönek, így a pénz eljut a sofőrhöz. És visszajön a visszajáró baszdmeg!...Próbáljuk ki a „piros” hetesen. Vajon meddig jutna el a jegyrevaló ha előreküldeném a sofőrnek a leghátsó sorból?:) És mi jönne vissza ha mondjuk egy kétszázast meg egy fémszázast adnék a jegyre? 

Azt gondolom egyébként nem elsősorban azért bukna el ez itthon mert az emberek ellopnák a pénzt (bár ez is előfordulhat), hanem mert egyszerűen nem akarnának a másiknak segíteni, főleg nem a pénzét kezelni majd a visszajáróját visszaadni. 

Ehhez csak egy apró adalék, hogy Kijevben a metróban mindenki a mozgólépcső csak egyik oldalán áll. A bunkó keleti hordája.

Írtam a minap a férfiak intimitásáról, és utaltam arra, hogy a posztnak eredetileg volt egy lányokra vonatkozó része is, de inkább lehagytam, úgy éreztem az így volt kerek egész. 

Azóta bátorítás is érkezett, úgyhogy itt az ideje, hogy a lányokról is írjak.:) 

A férfiakról szóló írás alapvetően konditermi élményeimre épült, ezzel szemben. a nők egymás közti viszonyáról rendszerint nem itt szereztem benyomásokat. Egy konditerem ahol férfiak is vannak valószínűleg vagy kínszenvedés lehet egy nőnek, vagy pedig éppen ellenkezőleg kiváló színpadi lehetőség. Egyik sem kedvez az őszinte megnyilvánulásoknak. Az egyik pózolás lesz, ami legfeljebb pár óráig tartható, a másik meg inkább egy meneküléshez hasonlít, amikor belül a lány azon rimánkodik, hogy bárcsak láthatatlanul át lehetne suhanni a súlyzós részből az aerobik terembe. 

Az előző posztból már megismert belevaló srácok ehhez minden szükséges támogatást meg is adnak. A szégyenlősen vonuló lányról, mikor dresszébe átöltözve kilép az öltözőből, mintegy egymással beszélgetve megfelelően hangosan megjegyzik: 

-         Te ki cserélte le azt a fekete kabátos magas bombázót erre a löttyedt öregasszonyra? Hallod!? 

A pózoló pedig azonnal segítséget, tanácsokat kap, mely természetesen vacsorameghívásba torkollik olyan velős énközlésekkel, hogy: 

-         Figyi, remélem azért az lejön, hogy én nem unkorrektben nyomom!? 

Ritkán van lehetőségem tehát lányok egymás közti viszonyát a konditeremben megfigyelni, és egyébként is igen sokáig ritkán volt lehetőségem, hogy egyáltalán bármit is levegyek. Életem egy rövid, ám az alapozás szempontjából annyira fontos 14 és 19 év közé eső szakaszában a nőkhöz való viszonyom abban merült ki, hogy reggel láttam őket a buszról leszállni és párokba, kisebb trécselő csoportokba rendeződve az egészségügyi és a közgazdasági szakközép irányába vonulni. Ugyanakkor én a másik irányba menő megállóban álltam, hogy eljussak az ipari szakközépiskolába, ahova 400 fiú és 2 lány járt. 

Valós benyomásaim nem lévén minden lányt hercegnőnek tartottam. Makulátlan, elérhetetlen hercegnőnek, akik sosem veszik fel kétszer ugyanazt a bugyit (rajtam egy hétig is rohadt a gatya), nem beszélnek csúnyán, és olyan gyengédek mint a mezőn a pitypang. Persze éjjel nappal róluk álmodoztam, a legjobban mégis akkor voltam megijedve, amikor egy-egy ilyen hercegnő mégis a közelembe került valami véletlen folytán. Ha egy moziban véletlenül lány ült mellém (ne nem velem volt, hanem így jött ki az ülésrend), akkor én a filmből már nem láttam semmit, csak szívtam magamba az illatát, és habár odanézni nem mertem, de én minden rezdülését láttam annak a lánynak. 

17 éves koromban autóvezetői vizsgára vártam az ATI parkolójában kora reggel. Egy szőke hasonló korú lány ült mellett. Sötét szemöldöke kontrasztot képezett aranyszőke hosszú hajához és kis sportos nindzsának hatott fekete nadrágjában és pólójában. Kb. 50 percig ültünk egymás mellett, az egyetlen padon néma csendben és én hallottam ugyan, hogy egyre inkább sóhajtozik, néha pózt vált, amire én is sóhajtottam és pózt váltottam, de úgy éreztem ha megszólalok én azonnal elsüllyedek szégyenemben. A szivem majdnem kiugrott a torkomból, és már láttam messziről bekanyarodni az autós iskola 100-as skodáját az előző vizsgázóval. Úgy éreztem szétrobbanok, fejben már rég feleségül is vettem azt a szép szőke lányt, már évek óta boldog párként éltünk én a varacskos disznó és ő a hercegnő, de valójában 50 perce ültünk ott szótlanul, mire az utolsó 30 másodpercben kibuggyant belőlem a frappáns megszólítás: 

-         Vizsgára vársz Te is? 

A kérdést igazából nem tudtam így befejezni, mert az első két szó után mintegy felugorva felém fordult: 

-         Ahhha! És Te???? 

Hát én ott egy pillanat alatt megértettem, hogy itt 50 percig ültünk nagyjából ugyanazokkal a gondolatokkal, de közelebb most sem kerültem egy hercegnőhöz, mert az oktató már kimászott a skodából és cinikus vigyorral rámkurjantott. 

-         Na jöjjön Majstro! 

Kevésbbé romantikus élmény volt, amikor pár évvel korábban az egyik gimnázium közelében sétáltam (a gimnázium az a hely volt számunkra, amiről azt mesélték, hogy oda lányok is jártak...istenem..hát van ilyen, tényleg?) közvetlenül iskola után. Már nem tudom mi dolgom volt arrafelé egyedül, rendszerint inkább falkában vonultunk a szakközépiskolából hazafelé, vagy a közeli kocsmába, és egymás szavába vágva licitáltunk arra, hogy ki hogy rúgott be az előző hétvégén, és mennyit megy a ladája harmadikban. 

De azon a délután a gimnázium felé sétáltam egyedül és a buszmegállóban két gimnazista lány ült. Tavasz volt, rövid szoknyában voltak, keresztbe tett lábaik már messziről barnán fénylettek de ezt én csak 50 méterről mertem csodálni, amikor közelebb értem még a fejem is elfordítottam, mert annyira érdekes volt az a közeli virágágyás. Ők ezt nem hagyták annyiban és amint elhaladtam volna mellettük egyikük rámcicceget. 

Nem, nem hittem azt, hogy rosszul hallok. Tudtam pontosan, hogy ez nekem szól, hogy most mindketten kaján mosollyal rámnéznek és várják a reakciót. Anélkül és égetett a tekintetük, hogy odanéztem volna. Számtalanszor újrajátszódott ez a jelenet már bennem, hogy ma hogyan reagálnék, de akkor kb. 15 éves fejjel annyira tellett, hogy felgyorsítottam lépteimet ők meg hangosan kacagtak utánam. 

Ez a kacagás már valamelyest előre vetítette a következő korszakot, amikor főiskolás koromban kollégiumba kerültem, ahol 160 lány és 10 fiú lakott, és az ártatlan image úgy foszlott szét bennem, ahogy Fiona hercegnő fingós Ogrévé változik a Shreck-ben. 

Hogy ez az új korszak hogyan változtatta meg a nőkhöz való félénk viszonyomat, az már megint egy következő írás,  itt az ideje, hogy a címben megjelölt témára térjek végre, a lányok egymás közti viszonyára. 

A nők intimitása (közelsége) egészen más természetű, amikor egymás közt vannak, mint a férfiaké. Én legalábbis így tapasztaltam egy naív illúzióból bepillantást nyerve a nők hétköznapi együttléteibe. 

Nem meglepő ha azt mondom, hogy minden sokkal érzelemdúsabb. A puszi, az ölelés, a dédelgető szavak itt teljesen természetesek. Néha az az érzésem, hogy a nők úgy vannak egymással mintha párkapcsolatban lennének. Drágámnak szólítják egymást, össze vannak nőve (közismert jelenet, hogy pisilni is csak együtt mennek bulikban), és hatalmas érzelmi viharokat produkálnak egymás között. Ugyanolyan hevesen tudnak veszekedni, mint amilyen kirobbanó az egymásra borulás. A lényeg persze az, hogy mindez egy napon belül is akár többször megfordulhat. Nem minden nő ilyen, nem akarok általánosítani, de férfiak között nem nagyon láttam még ezt, nőknél meg elég gyakran. 

A másik meglepő dolog, amit tapasztaltam a korlátok nélküli ruhacsere. Én bevallom sosem kértem el még egyetlen haverom alsógatyáját, de számtalanszor tanúja voltam annak, ahogy egy-egy randira a csajok elkérik egymás bugyiját. 

-         Figyi már drága! Kölcsönadod azt a kétpántos fekete bugyidat ma estére..? 

És az a bugyi tényleg nagyon dögös, és ezen a módon sok popsin nagy sikereket ért már el anélkül, hogy a pasik sejtették volna kié is valójában. 

Sokszor gondolkodtam azon, mi szövi ilyen szorosra a szállakat? És azt hiszem ebben a főiskolás, egyetemista korban a sajátos intim szövetség egy amolyan váltás. Anyának már nem mondhatom el, mert ő még azt se tudja, hogy cigizni kezdtem, nemhogy azt, hogy mit műveltem a múlt héten azzal a műszakis sráccal. 

Társ, olyan igazi megbízható pár pedig még nincs, akinek minden kis titkommal, nyűgösségemmel és gyengémmel odadhatnám magam. Maradt a barátnő, akivel azt a felem is megoszthatom ami éppen csak ébredezik.