...és még annyit, hogy

Loge blogjában olvastam egy bejegyzést a parlamenti képviselők költségtérítése körüli mizériáról. A szerző találóan a parasztvakítás címet adta az írásnak, s miközben egy kommentárt kanyarítottam hozzá már továbbszaladtak a gondolataim.

Az én gyomrom nagyon nehezen veszi be a különböző kiváltságokat, előjogokat de próbáljunk meg egy pillanatra eltekinteni az én lánglelkű forradalmi alkatomtól, vagy az autoritással (pszichoanalitkus értelmezésben: apámmal) szemben folytatott lázadásomtól.

Honnan jön ez a kifejezés, hogy közjogi méltóság? Miért nem kell egy képviselőnek ugyanúgy adóznia mint nekem? Mitől a város első embere a polgármester? És főleg miért van az, hogy szinte bárki kerül hatalomra (pozícióba) nagy eséllyel ugyanazt fogja csinálni.

A közjogi méltóság szerintem ugyanolyan nyakatekert fogalom, mint a népfelség. A méltóság szó hangulatában a tekintetes, méltóságos, nagyságos, kegyelmes szavakkal van rokonságban.  Ezek a többszáz éves ún. nominális megszólító formák mára a fenti kivételtől eltekintve teljesen kivesztek a magyar nyelvből. Úgy értem nem használja őket senki.

Kilóg a lóláb például ott is, hogy habár összefoglaló néven közjogi méltóságnak nevezik a köztársasági elnök, a házelnök vagy a miniszterelnök intézményét, azért senki nem szólítja őket méltóságos Úrnak vagy Asszonynak. A jelek szerint egyébként igény lenne rá, csak meglépni nem merik, mert nem lehetne lenyomni az emberek torkán.

Jó példája ennek, hogy a 90-es évek elején, amikor az MDF győzelme után az első szabadon választott parlament összeült, többen díszmagyarban jelentek meg az ülésen. Az üzenet az volt, hogy ott folytatjuk, ahol Horthy Miklóssal vagy legalábbis Bethlen Istvánnal abbahagytuk. Talán az volt az elképzelés, hogy pár lépésben hamar visszajönnek a tekintetes, kegyelmes és nagyságos megszólítások, a különböző címek és rendek. De érezhető ellenállást váltott ki már a magyaros mentés viselet is, úgyhogy az egészből nem lett semmi. Mert ugyan nagyon cudar dolog lehetett átélni az 50-es éveket, de úgy tűnik ez még kevés ahhoz, hogy lelkesen követeljük vissza a sokak számára szintén nyomorúságos 30-as éveket. Azokat a 30-as éveket, amikor még süvegelni kellett a méltóságosékat, és sokan legfeljebb a szűk elit alázatos szolgái lehettek. Erre a korszakra hajaz a méltóság kifejezés és azt hiszem legfeljebb csak azoknak hiányzik, akiket illettek vele.

A közjogi kitétel a kifejezésben talán a méltóság szó élét kívánja tompítani a maga jogi, technokrata hangulatával. Mintha a méltóság kifejezné az igazi szándékot, de azt tompítani kell a közjogi szóval, ami így inkább egy köhögésre hasonlít aminek visszhangjában hátha valaki nem veszi észre a „méltóságot”. Talán azt is akaják mondani, hogy ez már nem olyan szent koronás, isten adta örökletes méltóság. Ez más, ez közjogi. A különbség mindössze annyi, hogy hintó már nem jár hozzá, csak Audi. Adózni nekik költségtérítésből nem kell, de azért örüljünk, mert a pálcájával már nem vág végig rajtunk, ha egy szűk úton véletlenül a szeme elé kerülünk. (Bár ha jól emlékszem volt egy hasonló jelent Dávid Ibolyával, csak ő pálca helyett mobil telefonnal hadonászott).  

Odáig kéne eljutni, hogy ül a miniszterelnök munkába menet a metrón, feláll, hogy leszálljon a Kossuth téren, és a kutya nem emeli fel a fejét az újságból, csak félreállnak, hogy elengedjék munkába. Ahogy az asztalossal tették az előző megállónál.

Akkor lenne a közjogi méltóságból „állás” (értsd: munkahely).   

Számomra az Abigél alapmű. Még a filmes feldolgozás is nagyon jól sikerült, legalább 20-szor láttam már és mindig észreveszek rajta valami elgondolkodtatót, vagy érdekeset. Ehhez persze kellenek olyan színészek mint a Básti Lajos, aki szerintem hatalmasat alakít a filmben, de még az olyan mellékszerelpők is, mint az árkodi püspök (a színész nevét sajnos nem tudom) is maradandót alkottak. 

A 70-es években készült pár hasonló kaliberű film, amiket mostanában különös érdeklődéssel néztem meg. Ilyen film a Harsányi Gábor főszereplésével készült Egy óra múlva itt vagyok, vagy a Sztankay István és Antal Imre nevével fémjelzett Bors. Mindhárom film sajátossága, hogy egy rendszerrel később, 20-30 év távlatából dolgozza fel az előző korszakot. 

Bizonyos értelemben mondhatjuk azt, hogy mindhárom alkotás kommunista propagandafilm de már nem az 50-es évek traktoros lányos direkt stílusában, hanem egy fokkal finomabb módon. Ideológiai szempontból olyanok ezek a filmek, mint az amerikai mozik többsége. Egyetemes értékeket képviselnek, az emberséget, az egyenességet, a bajtársiasságot, az összetartozást, de ezeket kizárólag a készítők által preferált oldal képviselheti a filmben (az amerikai katona vagy a kommunista ellenálló). 

Az Abigél szerintem ebből a szempontból kiemelkedik a többiek közül. Ez egyértelműen Szabó Magda erénye, aki egyáltalán nem egy dichotóm világot mutat nekünk, főleg a könyvben nem. Torma igazgatót (Básti Lajos) egyszerre láthatjuk egy léleknyomorító állatnak, aki halálosan komolyan veszi nevetséges szabályait, és kéjjel osztogatja büntetéseit, de felemelő az az emberi tartás, amikor az összeomlás szélén is kitart elvei mellett, és nem engedi elragadni tanulóját. 

Az igazgató döntéséről nem tudjuk egyértelműen, hogy korlátolt, szabályokhoz ragaszkodó személyisége miatt nem enged a főhadnagy (Kovács István) követelésének, vagy nagyon is átlátva a helyzetet életre kell mindaz az erkölcsiség, amit képvisel. S egycsapásra a Matula léleknyomorító, röhejesen kicsinyes és szadista rendszere az emberség utolsó mentsvára lesz, egy menedékhely lelki és fizikai értelemben is. Az utolsó hely, ahol még a tomboláért lehet izgulni, miközben kint már vagonokban viszik tízezrével az embereket. 

Számomra az Abigélnek ez a kettőssége tökéletesen viszaadja azt, amit az egyházak kapcsán érzek. Gyomorból herótom van tőlük, erőszakosak és ráadásul a legrosszabb értelemben erőszakosak. Mert egy erdei rabló úgy rabol ki, hogy az van a cégéren, ami történik. A katolikus egyház (és a református is) ezzel szemben a szeretet nevében erőszakoskodik, kirekeszt, dogmákba szorít, ítélkezik és léleknyomorít. 

Mégis egyszer Gyöngyösön a ferences templomban találkoztam egy szerzetes pappal, akinek nagy meleg tenyere, szeretetteljes tekintete olyan jó érzésekkel töltött el, hogy hirtelen lett jelentése az atya kifejezésnek. Nekem ugyan nem jön ilyesmi a számra, de az érzés megvolt és el tudtam képzelni erről a barna csuhás szerzetesről, hogy sosem adna ki a Kuncz főhadnagy féléknek. 

És azt hiszem, hogy éppen az ilyen éles pillanatokban hirtelen minden ideológia szertefoszlik. Magunkra maradunk a döntéseinkkel és mindegy kik voltunk előtte, mindegy kinek az egyenruháját, reverendáját hordjuk abban a pillanatban dől el kik is vagyunk valójában, amikor nincs más választás cselekedni kell.

Szeretem a "mozit", amit az álmaim produkálnak, de néha magam is meglepődöm. Azt álmodtam, hogy három amerikai ex-elnök társaságában sétálok az utcán. Igyekeztünk éppen valahova. 

Bill Clinton, az idősebb George Bush és Jimmy Carter öles léptekkel haladt az utcán. Mind nagyon magas, jól megtermett legények voltak és bár én sem vagyok valami alacsony szinte szaladnom kellett, hogy lépést tartsak velük, ahogy hosszú lábaikkal meneteltek előre. 

Mindenképpen Bill Clinton közelébe akartam kerülni, a társaságát kerestem, hogy majdhogynem szaladva elmondhassam neki mennyire nagyra tartom őt. De képtelen voltam elmondani, mert Jimmy Carter mindig közbeszólt, valami vicces dologgal elütötte az igyekezetemet, aztán egyszer csak felém fordult: 

„ figyelj ide barátom...nem kell mindent olyan rohadtul komolyan venni!”