...és még annyit, hogy

Látom ezt az inváziót a MÁV és a BKV kapcsán a bérek, juttatások körül. Az jutott eszembe azonnal, hogy milyen gusztustalan ez az egész. De én nem a béreken vagyok kiakadva, hanem ezen az átkozott titkolózáson.

Valahogy azt gondolom, ha rendes menedzsmentet akarunk, akkor rendes menedzsereket kell megfizetni.  Ha az állami cégeknél rendre azok dolgoznak, akik máshova már nem kellenek, ha az államigazgatásban, az oktatásban, az egészségügyben a maradványelven marad ember, akkor sosem fog megváltozni semmi egy MÁV-nál vagy BKV-nél.

De az is igaz, hogy a világ legjobb menedzsere is tehetetlen lenne ezekben az állami cégekben. A politika ezekbe a cégekbe rendre belenyúl, a vezető álláshelyek jó része pedig parkoló pályán lévő vagy bukott politikusok gyűjtőhelye. A mai magyar politikai elit egyik sajátossága, hogy onnan egyszerűen nem lehet kiesni. Eltűnnek arcok pár évre, aztán főnix madárként születnek újjá, s csak a beavatottak tudják, hogy végig valamelyik cég felügyelő bizottságában, vagy valamelyik közalapítvány kuratóriumában pihentek. Ilyen emberekkel aztán szinte lehetetlen együtt dolgozni ezeken a helyeken. Sértődötten járnak fel-alá (ha egyáltalán bemennek), senkinek nem tartoznak elszámolással, s a számukra zavaró igazi menedzsmenttől való előkelő távolságtartással várják a következő kurzusváltást vagy a belső száműzetésből való visszatérést mondjuk egy helyettes államtitkári pozícióba. Na, próbálj meg egy ilyen céget menedzselni bármekkora profi is vagy, úgy hogy az adott állami cég vezetésének 80%-a ilyen bukott madonnákból áll.

Sokan arra a felismerésre jutnak, hogy feloldhatatlan a paradoxon, az állami cégek éppen az állam jelenléte miatt képtelenek a racionális működésre. Ezért tehát mindent privatizálnunk kell, amiről azt akarjuk, hogy működjön.

Pedig nem feltétlenül ez az egyetlen megoldás. Az újságírók szerintem jó érzékkel perelik a nagy állami mamutcéget az információ visszatartása miatt. A per tehát nem a túl magas bérekről szól, hanem arról, hogy egy állami cégnek (hívhatjuk a közösség cégének is) átláthatónak kell lennie a közösség számára. Ez az egyetlen módja (mármint a nyilvánosság) annak, hogy ezek a cégek nem, mint valami egzisztenciális csomagmegőrző működnek, hanem komoly társadalmi kontroll alatt állnak.

A magam részéről egyébként nem tartanám elvárásnak, hogy egy állami cég feltétlenül nyereséges legyen. Ha a „közlekedés biztosítása a lakosság számára elérhető áron” egy elfogadható célkitűzés, akkor emellé nem lehet azt is odatenni, hogy egyébként meg legyél nyereséges. De azt sem jelenti, hogy ha nem kell feltétlenül nyereségesnek lenni, akkor már szét lehet lopni az agyunkat, vagy éppen politikai parkolóháznak kell használni a céget.

Láthatjuk a fejleményekből, maguktól erről nem mondanak le, rájuk kell pirítani, ki kell kényszeríteni, ami csak a nyilvánosságon keresztül megy. Különben összekacsintanak és megy minden tovább.

Idén lesz 15 éve, hogy Budapesten élek. Itt születtem, egész pontosan Kőbányán, de gyerekkoromban laktunk Mohácson, egy Pereszteg nevű faluban Sopron közelében, és aztán éppen 15 évet töltöttem el Tatabányán.

Habár volt időm hozzászokni a budapesti viszonyokhoz, azért még nagyon él bennem az, ahogyan megéltem a váltást. Lehet ha Debrecenben, Szegeden, Pécsett vagy Miskolcon növök fel, akkor nem ilyen nagy a kontraszt (bár kétlem), de nekem hatalmas változás volt egy vidéki városból visszajönni Budapestre. 

Tatabánya nem egy szép helyként van elkönyvelve. Nem is az. Engem mégis ezer szál köt oda érzelmileg, és Budapesthez is. Ez az írás nem arról szól, hogy milyen remek hely az egyik, és milyen rémes a másik. Inkább azokat az apró részleteket akarom összefoglalni, amik szembeötlő különbségek a vidéki és fővárosi lét között.

Az első magától értetődő dimenzió a méret. Budapest a legnagyobb városunknál is négyszer nagyobb lakosságát tekintve. Tatabánya fénykorában olyan 80.000 lakosú volt, az ott eltöltött 15 év bőven elegendő volt arra, hogy minden szegletét kiismerjem. Némi túlzással elmondhatom, hogy nem volt olyan utca, amiben valaha nem jártam volna. Ráadásul Tatabánya térbeli elrendezkedése igen sajátos. Egy kb. 10 km hosszú és mindössze pár km széles karély veszi körbe a Gerecse egy részét.

Ehhez képest Budapesten 15 év után is egész városrészek vannak, ahol soha nem jártam. Pedig nem vagyok kevésbbé aktív. Csepelen talán életemben kétszer voltam, és számomra teljesen kiesik a Campona környéke Dél-Budán. Ugyanilyen sötét folt számomra Káposztásmegyer, ahol szerintem tavaly jártam először.

A mérethez tartozik az a benyomás, amit az épületek keltenek. Tatabányán a legnagyobb épületek az ún. szalagtizesek, de nem ez a jellemző. Keverednek a 4 emeletes lakótelepek, az új típusú lakóparkok, a szintén négyemeletes 50-es évekbeli téglaházak, a kertesházas zöldövezettel. Ehhez képest Budapest a belvárosi tömbjeivel impozáns benyomást keltett minden látogatás alkalmával. Nekem mindig lenyűgöző volt látni azt, hogy milyen egységes és gyönyörű a Nagykörút ezekkel a hatalmas házakkal. Minden olyan kétségbeejtőnek nagynak hatott. Sose láttam korábban vidéken olyan nagy belterű lakásokat, mint Budapesten, széles utakat, és főleg a hidak környékén nyűgözött le az, ahogyan kinyílik a tér. Ez még ma is képes megragadni a figyelmemet. Kocsival ráhajtani az Erzsébet hídra a szűk Kossuth Lajos utcából még ma is sajátos élmény. Úgy megy az az utca mintha egy folyótorkolat deltája lenne.

Budapest belvárosi része egyébként egyáltalán nem nagy. Néha amikor a Gellért-hegyről vagy a Várból látom a belvárost, akkor úgy tűnik a Bazilika a Kálvin tértől pár lépésnyire van és vidéki viszonylatban egyébként tényleg.

Az illuzió egyik oka a közlekedés lehet. Már évek óta magam is beálltam a BKV-val örökké elégedetlen emberek sorába, de ez azért van mert igen messze került az az élmény, hogy Tatabányán akkoriban 20 percenként jött egy busz, és két megálló között hatalmas távolságok voltak.

Az egyik első benyomásom a Budapestre költözés után az volt, hogy nem értettem micsoda pazarlás olyan megállókat építeni, ahonnan még/már látod a másikat. Vidéken két megálló olyan távolságban van egymástól mintha a 4-6-os a Moszkva után csak a Margit hídnál állna meg. Ha már itt tartunk nekem a Széna téri megálló léte önmagában rejtély, a Moszkván ha lekésed a villamost, a lámpák miatt gyalog simán beéred a Széna téren még. Ráadásul a vidéki városok tömegközlekedése egydimenziós, kizárólag busz van, se villamos, se metró, se trolibusz (a pár kivételt leszámítva).

Olyan, hogy éjszakai járat? Ha busszal akartam hazamenni, akkor este 11 körül be kellett fejeznem mindent Tatabányán, mert utána hajnali 5 körül jön a következő. Már Budapesten laktam, amikor egy vidéki (falun élő) ismerősöm feljött és a Népstadiontól a buszról leszállva egyszerűen elgyalogolt a VII. Kerületi Damjanich utcába. A többiek kérdezték tőle..”mi van, hülye vagy?”, de igazából a Népstadion-Stefánia-Ajtósi Dűrer-Dózsa György út-Damjanich útvonal vidéki viszonylatban egyáltalán nem egy bevehetetlen távolság gyalogszerrel.

Nekem a bolt az ABC. Közért csak Pesten van. Különbség éppen nincsen, talán csak az, hogy a különféle üzletek már az átkosban is egymás szájába értek Pesten, vidéken egy típusú boltból csak egy volt rendszerint a környéken. Indokoltabb lenne ebből a szempontból a sűrűbb közlekedés vidéken, mint a mindig is jobban ellátott Budapesten. (Ma Tatabánya már arról híres, hogy egyik szupermarket éri a másikat. Én nem tudom mi történt ott és ki vásárol ezekben, de a Ságvári út alsó végétől az újvárosi buszpályaudvarig végigautózva némi túlzással csak szupermarket, bevásárlóközpont és autószalon látható.)

A szórakozás és úgy általában az „élet” szempontjából Budapest semmihez nem hasonlítható aranybánya az országban. Vidéken legjobb esetben egy színház (csak nagyobb helyeken), egy mozi, egy strand, egy diszkó vagy más zenés táncos hely volt a jellemző bár ezügyben az utóbbi 15 évben történhetett változás. Ez persze kedvezett annak, hogy szorosabb kapcsolatok, jól behatárolható körök voltak mindig is egy vidéki városban. Szubkultúránként ha szerencséje volt, mindenki megtalálta a maga helyét és egymást nem csak az azonos ízlésű körök ismerik legalább látásból, hanem mindenkinek ismerős mindenki, aki mozog a vidéki „életben” .

Ezért van az, hogy életszerű azt hallani egy beszélgetésben „Te, figyelj...Te nem tatabányai vagy véletlenül?” Miközben elég ritkán lehetünk tanúi annak, hogy: „Te figyelj...Te nem pesti vagy véletlenül?” Önérzetes válasz erre, ha mégis elhangzik: „Nem, budai vagyok!”

De miért Mikulás? Honnan ered ez a név éppen ilyen változatban? Ahogy próbáltam utánakeresni rengeteg névváltozatot találtam. Nem biztos, hogy minden helyes, de én ezeket találtam. 

A mi Mikulásunk eredetileg Νικόλαος (Nikolasz) néven látta meg a világot egy gazdag családban Krisztus után 245-ben, az akkori Római Birodalom területén. Ma a térség Anatólia néven ismert és Törökországhoz tartozik.   

Püspökké 270 körül már inkább a latin Nicolaus néven vált (Nicolaus, Episcopus Myrae in Lycia). Akkoriban kb. így nézett ki: 

Püspökként a legenda szerint folytatta jótékonykodását ablakba helyezett, kéményen bedobott ajándékokkal ezért a Noel Baba (ajándékozó apa) néven kezdték emlegetni. Törökországban ma is így hívják de inkább az újévhez kötődik, mert ott nem ünneplik a karácsonyt. De ez az elnevezés a spanyol, portugál nyelvterületen is továbbterjedt Papa Noel néven vagy Franciaországban Pere Noel illetve Olaszországban Babbo Natale formában. 

Hozzánk viszonylag későn érkezett meg a Mikulás hagyománya. A 19. század végén láthatóan szláv közvetítéssel, mert a Mikulás bizony szlovák szó. A Miklós név szlovák változata. Mi magyarul nem is mondjuk így szimplán, hogy Miklós legfeljebb olyan szóösszetételben, hogy Szent Miklós nevenapján, Miklós napkor. 

Közkedvelt a Télapó kifejezés is, ami a hiedelemmel ellentétben egyáltalán nem kommunista kreálmány. Már a két világháború között is gyakran használták, ha ideológiát akarunk keresni hozzá, hát éppen azért mert szlovák eredetű a másik név. 

Kétszer is problémássá vált tehát Magyarországon szegény Mikulás, aki alig telepedett meg nálunk máris margóra került szlovák neve, majd vallásos kötődése miatt. 

Ha valami gyenge ideológiai próbálkozás volt az inkább a fenyőünnep, de ez a karácsonyt és jézuskát igyekezett leváltani mérsékelt sikerrel. 

A Mikulás és a Karácsony egymásra csúszása azt hiszem angolszász bűnelkövetőknek köszönhető. Az alapvetően amerikai Santa Claus még egyértelműen Szent Miklósra utal. Ez a kifejezés olvadt össze az inkább britt körökben használt Father Christmas (Karácsony Apó) névvel, ami ugye egyértelműen a karácsonyra hajaz. Az összeolvadás talán annak is köszönhető, hogy az angolszász kultúrában nem tartanak névnapokat. Bár a szentek napjait úgynevezett Feast Day-eken keresztül katolikus körökben ott is tartották, de ezek a vallásosság visszaszorulásával lassan kikopott. 

A Télapó kifejezés kapcsán azonban érdemes említeni egy Szent Miklóstól teljesen független vonalat is. A germán népeknél, tehát elsősorban Németországban, már jóval a kereszténység előtt tartotta magát a hagyomány, miszerint a főisten Odin, Sleipnir nevű nyolclábú, repülő lován „járta” az országot. A hagyomány szerint a gyerekek ennek a lónak tettek ki csizmájukban a kémény mellé szalmát, répát, amiért cserébe Odin ajándékokat vagy édességet hagyott benne.  Odin azonban nem ugyanaz a jóságos, titkon ajándékokat osztogató figura volt, hanem az igazságosztó. Német körökben ezért a télapó régebben sokféle ábrázolásban volt látható, ami nem feltétlenül volt jóságos. Talán mára ebből annyi maradt meg itt nálunk, hogy krampuszaival a télapó virgácsot is hozhat, tényleg mintegy igazságosztóként, aki a jó gyereket megjutalmazza, a rosszat pedig megbünteti. 

Úgy tűnik tehát, hogy a nálunk ünnepelt Mikulás ünnep egy sajátos ötvezete a keresztény Szent Miklós hagyománynak és a germán Odin legendának. 

Említésre méltó változat még az orosz (ortodox) Дед Мороз (ded moroz). A kifejezés olyasmit jelent, hogy Fagy Apó. Érdekesebb azonban az ábrázolásmód. Ahogy az ortodox egyházban szinte minden, a dolgok majdnem olyanok mint a katolikus vonalon, de azért mégsem teljesen. A ded moroz ruhája is a püspöki köpenyre emlékeztet, azonban sokszor kék. Szembetűnő különbség, hogy rendszerint hosszú bottal jár, társa Снегурочкa (hópelyhecske), aki nő és szánnal járják együtt az országot. 

Szerintem ebből a vonalból a télapó botja, ami egy kunkori végű püspöki bot (a jópásztor, főpásztor botja) és a szán ismerhető fel nálunk. Bár a bot talán a katolikus Mikulás verzióban is ott van.

A Mikulás amerikában hízott el, mégpedig a Coca-Colától. Haddon Sundblom amerikai grafikus egy kampány számára alkotta meg a vidám, kövér, pirospozsgás arcú öregembert a széles övvel, piros kabátkában 1931-ben. Az tévedés, hogy ő alkotta meg a Mikulás arculatát, hiszen egyértelműen a Szent Miklós és más ábrázolások ihlették az alkotást. Ami viszont egyértelmű, hogy a figurából eltűnik a vallásos vonal, nincs püspöki bot, a köpeny kabátkává rövidül és piros lesz, hisz az üdítőgyártó színe is ez.

Ez a megjelenés terjedt el leginkább, ma már a különböző télapó ábrázolások sokkal inkább hasonlítanak Sundblom figurájára, mint a püspöki vagy a német eredetű süveges, erdei manóra, törpére vagy koboldra hajazó figurára. A 20. század közepén aztán ehhez a figurához kötődően további elemek szövődtek. Ilyen a télapó lappföldi lakhelye, a rénszarvasszánnal, aminek semmi nyomát nem találjuk a finn vagy akár lapp helyi legendákban.