Ma hallottam egy történetet, ami állítólag a metrón esett meg. Vicces kedvükben vidám arcok felszálltak a metróra és játszani kezdtek. Három megálló múlva az egész kocsi játszott velük.

Ha megtörtént tényleg, akkor nagyot alakítottak, mert én szinte lehetetlen vállalkozásnak tartom, hogy életre lehet kelteni egy metrókocsinyi közönséget. Általában fapovával ülünk egymás arcában, és sokkal hamarabb fordul elő, hogy valami összemordulás lesz, mint valami összemosolygás.

Aki mosolyog, az akar valamit. Ki akar kezdeni. Buzi. El akar adni valamit, mindjárt előkerülnek a Krisnás könyvek, Zepter ügynök, vagy Hit gyülis, koldus, jehova.

Egyszer egy kocsi megállt az enyém mellett a pirosnál. A sofőr leejthetett valamit és lehajolt érte a lámpánál, de azon a szűk helyen csak úgy tudott lehajolni, hogy az oldalsó ablakhoz teljesen nekinyomódott és eldeformálódott az arca. Annyira azért nem, hogy ne lásson. Észrevette, hogy döbbentem nézem, mert én csak a bőrpacát láttam az ablakon. Hirtelen mint, aki viselkedni akar, felegyenesedett, de már késő volt..hangos röhögésben törtünk ki mind a ketten és kicsit elvörösödve mutogatta, hogy leejtett valamit.