...és még annyit, hogy

A 60-as évek előtt látszólag egyszerű volt a megoldás. Ha valaki megbolondult, megőrült, elmegyógyintézetbe zárták. Megnyugtató megoldás volt ez, hiszen eltűntek a zavart és zavaró emberek az utcáról, ráadásul egy olyan módon, hogy elvileg mindenki megnyugodhatott, mondván, a legjobb helyre kerültek, szakszerű kezelésben részesültek.

Mintegy 100-150 év zavartalan működés után egyre többen kezdtek el beszélni arról, hogy nincs teljesen minden rendben ezzel a megoldással. A 60-as évek az az időszak volt, amikor kiderült, hogy nem menő már más országokat gyarmati sorban tartani, hogy a feketéknek is van egy álma, és hogy mindnyájunknak vannak alapvető emberi jogaink.

Ebbe a szövegkörnyezetbe egyre nehezebben fért bele, hogy vannak a lakosság elől elzárt, nagy, távoli intézmények, ahonnan habár az van az ajtó fölé írva, hogy rehabilitáció, vissza nemigen jön senki. Ahonnan egyre bűzösebb és gyomorforgatóbb sztorik kerültek elő, és amelyek feneketlen zsákként nyelték a pénzt.

A világ fejlettnek és demokratikusnak tekintett részein a 60-as évektől kezdve ezért fokozatosan (Németország) vagy éppen gyors ütemben (Olaszország) bezárták a nagy elmegyógyintézeteket, és elengedték azok lakóit. A folyamat még a leggazdagabb és a témában leginkább egyetértést mutató országokban sem zárult le, ugyanis hamar kiderült, hogy az még csak a munka könnyebbik fele, hogy bezárnak, lebontanak kevéssé szerethető helyeket, valamit kéne kezdeni a szélnek eresztett lakókkal és az új jelentkezőkkel.

Ahol kitartott a lendület, a politikai és szakmai akarat, ott a nagy elmegyógyintézeteket ún. közösségi szolgáltatások sűrű hálózata váltotta fel. Ez nem kevés leegyszerűsítéssel azt jelenti, hogy a korábban elzárt mentális problémában érintett emberek, a közösség keretei között kaptak, ha kellett nagyon szoros támogatást ahhoz, hogy élhessék a saját életüket úgy, hogy mások számára sem váltak elviselhetetlenül zavaróvá. Ezt a folyamatot hívjuk intézménytelenítésnek.

Más folyamat az, amikor bezárják a nagy intézményeket, de elfelejtenek helyette közösségi támogató rendszert kiépíteni. Ennek semmi köze a fent vázolt folyamathoz, itt az állam (a közösség) egyszerűen kivonul az ellátásból. A Lipót bezárása óta látható, hogy nagyjából ez a magyar modell is. Az ilyesminek az eredménye lesz az, hogy leginkább köztereken látjuk aktívan hallucinálni a volt intézetlakókat vagy azok családtagjaiknak jelentenek újra elviselhetetlen terheket.

Azokon a helyeken, ahol a közösségi ellátórendszer kiépült a mentális problémában érintett emberek többségének élete gyökeresen megváltozott, hatalmas javulás következett be, és a legtöbben annak ellenére sikerrel kialakították saját életüket a közösségben, hogy problémáik, tüneteik nem múltak el véglegesen. Visszatérő tapasztalat volt sok helyen, hogy a korábban destruktív, az intézményben magukba forduló, vagy éppen kezelhetetlen betegek, a közösségben mintegy életre keltek, lecsillapodtak vagy éppen aktivizálódtak egy konstruktív irányba. A többséggel ez történt.

Továbbra is problémát jelentettek azok az emberek, akikkel ez nem történt meg. Akik immár a közösség keretei között bizonyultak kezelhetetlennek, veszélyesnek vagy mindössze elviselhetetlenül zavarónak. Ki kell emelni, hogy nagyon kevés ilyen ember maradt. Statisztikai értelemben a pszichiátriai betegek közül sokkal kevesebb erőszakos cselekedetet elkövető ember kerül ki, mint az ún. „normális” populációból. A megelőzés logikája szerint inkább tehát minket kéne elzárni. Mégis a kevés pszichiátriai betegek által elkövetett erőszakos cselekedet azok (látszólagos) érthetetlensége miatt rendszerint nagyobb publicitást kap. Ugyanakkor releváns a kérdés, hogy mekkora kockázatot kell elviselnie egy adott közösségnek.

Az egyik elterjedt megoldás az erőszakos cselekedetekre hajlamos pszichiátriai betegek kezelésére, hogy igen szoros felügyelet mellett nyújtanak számukra speciális szolgáltatásokat a közösségben.  

Washington állam például külön programot tart fenn a közösség veszélyesnek tekintett mentális problémában érintett tagjai számára. A program öt éven keresztül lakhatási lehetőséget, pszichiátriai ellátást (ebben nem csak orvosi, hanem pszichológiai és szociális segítség is beletartozik) nyújt azoknak, akik korábbi erőszakos cselekedeteik alapján veszélyesnek bizonyulnak az adott közösség számára. Az érintettek még a pszichiátriai betegek számához képest is alacsony számát mutatja, hogy 2008. februári adatok szerint az egész államban mindössze 512 ilyen ember volt. Közülük 466 volt aktuálisan szabadlábon, és ezek közül 222-en kaptak lakhatási lehetőséget és segítő szolgáltatást a program keretében.

Az eredmények azt mutatják, hogy összességében 37%-kal csökkentek az érintettek által elkövetett erőszakos cselekedetek, úgy hogy évente fejenként 9.000 dollárjába került az államnak a program, a lakáslehetőséggel és a kezeléssel együtt. Ennek akár 20-szorosába kerül, évi 145.000-190.000 dollárba fejenként, ha valakit ezzel szemben elmeosztályra zárnak, így „szabadítva meg” a közösséget.

Ezzel együtt ott is történnek hasonló szörnyűségek.

Érdekes módon egyébként sokan a közösségi alapú pszichiátriai szolgáltatások hívei közül egyre erőteljesebben azt hangoztatják, hogy van némi szemfényvesztés a pszichiátriai betegségre való hivatkozással történő büntetőjogi felmentés körül. Ha az emberi jogokra, a költségekre, és a pszichiátriai problémák veszélytelenségére való hivatkozással kinyitottuk a zárt elmegyógyintézetek kapuit, akkor a szabadsággal együtt a felelősséget is vissza kell adni. Integráció nincs felelősségvállalás nélkül, s ennek elkerüléséhez csak egy kiváló cumi a bohóckodás a beszámíthatatlanságról és főleg annak jogi értelmezéséről…

Annyira kellett ez már nekem, mint mobiltöltő a Nokiának! Mert az ember lassan megadja magát. Kezdtem már elhinni, hogy most már mindig így lesz, és reggel csak úgy lábbal tapogatózva lehet kimenni a kapun, mint az aknát kereső szovjet katona, és hogy két-háromszor is lemegyek vallomást tevő térdelésbe, míg bejutok a munkahelyemre.

Hogy úgy esik az a fagyos eső, hogy két perc alatt mégegy szélvédő lesz az autón, és hogy orosz rulettként átsuhanok majdnem egy-egy kereszteződésen akijön-akinem alapon. A legszarabb egyébként ez a szürkeség. Mert ha hó van a hangulatos. Akkor az ember szája tátva marad a fagyos fehérbe öltözött fáktól és ropog minden lépés. De ez???!!

Én javasolni fogom, hogy a mentális egészség országos programjába vegyük bele, hogy szürke, sötét napokon a prevenció okán, nem kell kimenni. DVD, playstation! Távmunka esetleg…

Mondom, már majdnem feladtam, de ma reggel ez az égető napsütés a szemembe..jaj ez nagyon jól jött. Úgy 14 éves lehettem, mikor részt vettem egy szakálas pszichológus előadásán, aki úgy definiálta a boldogságot, hogy „ a boldogság az, amikor befogják egy satuba a farkad és utána elengedik”. Hát én akkor elhatároztam, hogy nem szeretnék inkább boldog lenni, de ma reggel több mint 20 év távlatából megértettem valamit abból, amit mondott. Soha ilyen melegnek nem éreztem még a +3 fokot, mint most ezzel a kis napsütéssel.

és nem érzem magamat baleknak, mert ma itthon hagytam a kocsit. Mentem villamossal, metróval, ami időnként elő szokott fordulni.  Például sose megyek a belvárosba (Oktogon, Nyugati környéke, Deák tér, Blaha, Ferencziek tere, Kossuth tér) kocsival, mert nem lehet parkolni. 

De ez a szmog riadó megmozgatott azért. Végülis volt valami jó érzésem ma, hogy tettem valamit ezért a városért. Mintha egy óvoda kerítését festettem volna le.

Nekem nem lett volna pofám ott puffogtatni páratlan rendszámmal az utcán.

Tényleg szmogos, büdös ez a város. Lehet vitatkozni azzal, hogy van-e értelme a rendeletnek, meg lehet mondani, hogy így el van baszva meg úgy el van baszva, de végsősoron csak arról van szó, amiről mindig is:

…vagy összefogunk és csinálunk ebből a kőgyűjteményből egy várost, vagy mindenki járathatja a pofáját, ahogy eddig, ahelyett, hogy felemelné a seggét és csinálna valamit.

Ma volt egy nagy alkalom erre, és az első adatok szerint 200-en az 1 millióból felemelték a seggüket. Szerintem kezdetnek nem rossz.