...és még annyit, hogy

Két Obamás hír között ez az apró, alig észrevehető szösszenet jelent meg rövid időre az indexen. Ahogy ez a hír, úgy maguk az intézményben élő fogyatékos emberek vagy pszichiátriai betegek is alig észrevehetőek. Mi semmit nem tudunk róluk, fogalmunk nincs arról, hogy 2008-ban még több mint 20.000 ember él nagy, zárt, távoli intézményekben, alkalmatlan, lerobbant épületekben, méltatlan körülmények között, nevetséges (inkább tragikus) helyi rezsimek korlátai közé szorítva.

Csak hogy tudjuk miről beszélünk. A két világháború között működő családi ápolási rendszert elsöpörve az 50-es években megüresedett kastélyokban, kúriákban, elhagyott gazdasági épületekben kerültek összeterelésre a rendszer által fel nem vállalt fogyatékosok, pszichiátriai betegek. Az akkori ideológia szerint a szocializmusban a deviáns jelenségek „értelemszerűen” csökkeni fognak, míg a kapitalizmusban ezek óhatatlanul nőnek. Hát se itt, se ott nem csökkent sem a „bolondok” sem pedig a fogyatékosok száma. Ha nagyon a mélyére nézünk, van egy hely, ahol időlegesen azért csökkent. Németországban a háború után alig maradt fogyatékkal élő ember, egy egész emberöltőt kellet várni míg a genetika szabályszerűségeinek megfelelően a sérült emberek egy új generációja jött világra. De mint tudjuk ezt a csökkenést a németek gázkamrákkal érték el.

Ratkó Annáék idáig nem mentek el, de módszeres alapossággal eldugott falvakba, határszéli településekre száműzték, s ezzel láthatatlanná tették ezeket az embereket. Figyelemre méltó e tekintetben a főváros helyzete. A fogyatékosokat, pszichiátriai betegeket ellátó ún. tartós bentlakást nyújtó intézmény budapesti lakosok számára többek közt ilyen településeken érhető el:  Szentgotthárd, Zalaapáti, Darvastó. Melyik metró is visz oda? A főváros szociális ellátás címén - mondjuk ki – tulajdonképpen szisztematikusan kitelepíti a fogyatékkal élő és pszichiátriai beteg lakóit.

18 év telt el a rendszerváltás óta. Nincsenek már tanácsok, nincs Hazafias Népfront, nincs Munkásőrség vagy Ifjúgárda de Ratkó Anna intézményei rendületlenül állnak.

Pedig volt itt minden:

Vizsgálta ezeket az intézményeket a kilencvenes évek eleje óta az Ombudsman, készült egy elhíresült Rosenthal-jelentés, járt itt az Európai Kínzásellenes Bizottság, részletes lesújtó tanulmányt készítettek maguk a betegszervezetek, külön említést tesznek Európai dokumentumok az ilyen intézmények bezárásáról, azonban mégsem történik semmi.

Évtizedek óta ismertek a világban azok a megoldások, melyek emberibb körülményeket biztosítanak és amelyek között értelmet nyernek az olyan kifejezések, mint a rehabilitáció. Ilyenek a kislétszámú lakóotthonok, a családoknak nyújtott sokkal intenzívebb támogatások, az önálló életvitel programok.

A  jelenlegi  nagy intézmények saját falaik közé, aztán pár év, évtized múlva a temetőbe rehabilitálnak.

Ok, azt mondanám tán, hogy ám legyen. Ha tudnám, hogy ezek az intézmények vonzó oázisok a mi kirekesztő társadalmunkban, ahova mintegy óvó-védő menedékhelyre összebújhatnak a kitagadottak és megtagadottak, a zavaróak és zavartak....akkor tán nem támadnám ilyen vehemenciával a nagylétszámú, tartós bentlakást nyújtó pszichiátriai és fogyatékos intézményeket, és nem dolgoznék minden erőmmel azon, hogyan lehetne eltűntetni őket a föld színéről, kiváltani valami mással, valami olyannal, amibe én is szivesen beköltöznék ha fogyatékos vagyok, ha nem.

Éppen 10 éve ha jól emlékszem, hogy Törökszentmiklóson bent égett egy férfi az intézményben. Mivel mindig elkószált..csakúgy mint a hírek szerint most megfolytott nő...ezért rácsos ágyba (egy ketrecszerű készítmény az ágyra erősítve) lakatolták és a tűzben már nem volt idő a kimenekítésére.

Nem mondom azt, hogy gonosztevők, az érintetteknek tudatosan rosszat akaró, a kínzást élvező emberek dolgoznak az ilyen intézményekben. De azt igen, hogy valahogy ezek a nagylétszámú hodályok a maguk tárgyi és személyi feltételeivel és léleknyomorító rezsimjével inkább okoznak szenvedést a bentlakóknak, mintsem az elüldözöttek szeretetteljes oázisai lennének.