...és még annyit, hogy

Azért szeretem a kínai új évet, mert mi (még) nem ünnepeljük. Én hányingert kapok attól, amikor itt Magyarországon Valentin napról, vagy Halloween-ről hallok. Semmi baj nincs ezekkel az ünnepekkel a maguk kulturális keretei között, de nálunk az nem más, mint izzadtságszagú másolása az aktuális „igazodási pontnak”. A Halloween az napjaink november 7-éje. Két területen lehet ezt leginkább levenni nálunk. A katonai egyenruhadivaton és az ünnepek átvételén. Seggnyalásunk kiváló barométere e két terület.

Ha meg akarod tanulni hogyan írd le a neved kínaiul:

Budapesten

Hat éves voltam. Lapátfülű. Ez azt jelenti, hogy füleim derékszögben elálltak a fejemtől. Ma az ilyesmi fel sem tűnik, ha látom, de akkoriban én ezt katasztrófának éltem meg és 18 éves koromban meg is műtettem.

A katasztrófa érzésre hat évesen rásegített az is, hogy kedvelt célpontja voltam az iskolában a „nagyfiúknak”, ami a 9-10 éveseket jelentette. Magas, fehér bőrű, jól öltözött újvárosi fiúk voltak ezek. Focizni jártak, menők voltak és jó illatuk volt. De én utáltam őket. Ez nem jó szó, mert ebben van valami agresszív támadás.  Én igazából rettegtem tőlük. El akartam tűnni, fel akartam szívódni és könyörögtem anyámnak, hogy engem vegyen ki az iskolából. Elkaptak a folyosón, de még ennél is megalázóbb volt, amikor egyszerűen utánam jöttek az osztályterembe és a többiek szeme láttára vezettek ki. Az ajtó előtt aztán körbeállva huhogtak, taszigáltak, lapátfülűnek, nyuszinak vagy éppen egérnek szólítottak.

Egy cigánygyerek volt az egyetlen társam.  Társnak nem mondanám, már megint rossz szó. Mert az valami összefogást, partnerséget jelent, valami együttműködést. Mi nem működtünk együtt. Ettől a cigány fiútól én ugyanúgy rettegtem, mint a többiektől. Eseményszámba ment, ha nagy kegyesen megjelent az iskolában. Jóval idősebb volt nálunk, hiszen már ki tudja hányadszor járta az első osztályt. Fizikailag nagyon erős volt, pedig nem volt magas. Amolyan kis fürge szemű vasgyúró. Azt beszélték róla, hogy kiugrott menet közben a rendőrautóból, amikor intézetbe akarták vinni. Ezt én simán el tudtam képzelni. Nagyon tiszteletlenül beszélt a tanárokkal, és ha valami nem tetszett neki, akkor egyszerűen hazament, de előtte még a közeli romokból összeszedett féltéglákkal dobálta az iskola épületét. Tucatszámra álltunk ott gyerekek, félelemmel teli döbbenettel húzódva hátrébb az udvaron, hogy ne találjon el a téglákkal. Nem mert senki se szólni hozzá. Én próbáltam a tekintetét is kerülni, mert úgy éreztem kihívásnak érezné és engem is megver. Egy alkalommal technika órán ragasztóval dolgoztunk. Két-három fős csoportokban. Ő egy magyar fiúval és egy másik cigány gyerekkel került egy csoportba. A magyar srác az én padtársam volt. Kicsit esetlen gyerekként nem tudta kibontani a ragasztós tubust ezért a többiek besegítettek neki. De valahogy a tubus megszaladt a kezében és a ragasztó nagyon nyomással a cigánygyerek szemébe csattant. Hatalmas, fájdalmas üvöltés rázta meg a termet, és rögtön utána a két cigány fiú csépelni kezdte azt az én barátomat.

A tanító néni üvöltve, a hajánál fogva vezette ki a cigány fiút. Az egyszerre üvöltött a ragasztótól, a dühtől és az általa igazságtalannak vélt eljárástól. Én megint, mint mindenki más inkább lehajtottam a fejem, mert bármilyen részrehajlás, tekintet áldozattá tehetett volna engem is. Fel sem merült bennem, hogy meg kéne védeni a barátomat. Gyávább voltam annál.

Társak úgy lettünk ezzel a Jóska nevű cigánygyerekkel, hogy volt neki egy jóval fiatalabb húga, aki a sok bukás miatt most egyszerre osztálytársa is lett. Rozinak hívták ezt a lányt, sötét bőre és bongyor haja volt.  Szünetekben kicsit játszottam vele. Nem emlékszem már mit, inkább beszélgetés lehetett, de nevetve. A szavakra nem emlékszem, de arra a zavartságra igen, hogy ez a lány olyan felnőttesen beszélt velem. Ma azt mondanám flörtölt, de azért az egész olyan pajkos játék volt inkább.

Az egyik szünet végén azt vettem észre, hogy miközben megyünk vissza az osztályterembe, Rozi bátyja engem néz. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, de csak egy pillanatra, mert ez a nézés meleg volt, és hálás. Nem szólt egy szót se, csak előreengedett a teremben.

Nem telt el sok idő, hamarosan sorra kerültem ismét. Megjelentek a nagyfiúk és először csak csúfolódtak aztán elkezdtek körbevenni az udvaron. De ott volt a cigánygyerek is, aki látta mindezt, és mint egy duvad nekiesett ezeknek a jó illatú újvárosi gyerekeknek. Én egy szempillantás alatt kikerültem a körből és csak azt látom, hogy akik az előbb még erőszakoskodtak hirtelen áldozatokká váltak kb. mint a Mayák Mel Gibson filmjében.

A szünet után az igazgató, akitől mindenki retteget, mert hatalmas pofonokat tudott adni, dühöngve tört be az osztályterem ajtaján maga előtt cibálva két, a szó szoros értelmében verejtékben úszó felsőbb évest. Arra kérte a még mindig reszkető fiúkat, mutassa meg, ki verte meg őket. Egyöntetűen a kis vademberre, az én Jóska nevű megmentőmre mutattak, aki azzal a sajátos rezzenéstelen tekintetével nézett vissza rájuk.

Nem beszéltem aztán sem vele egy szót sem. Nem lettünk barátok, de engem pár hasonló eset után nem bántott többé senki az elálló füleim miatt. Pár év múlva megbukott ismét, és én soha többé nem láttam azt a kis cigánygyereket, aki az én egyetlen igazi társam volt ebben az iskolában.

Két dolog szórakoztat nagyon a kínai nyelv tanulásában. A karakterek eredete, különösen azoké, melyek amolyan képírásként hasonlítanak a tartalmukra, és a karakterekből illetve azok kombinációiból kibontakozó néha vicces, néha elgondolkodtató, vagy éppen megható gondolkodásmód.

Igazából engem a kínai nyelv nem is azért érdekel, hogy megtanuljak kínaiul beszélni, hanem végtelenül érdekesnek tartom a nyelv logikáját és nagyon szépnek a karaktereket.:)

Az első kínai karakterek az egyiptomi hieroglifákhoz hasonlóan inkább egyfajta rajzok voltak, melyek hasonlítottak a megjelölt tárgyra, jelenségre. Ezeket jórészt csontokra, kövekre vésték, és habár többségük később jelentősen átalakult formáját és tartalmát tekintve is, a karakterek egy része még ma is felismerhetően hasonlít jelentéséhez, vagy legalábbis eredeti jelentéséhez. Néhány karakter magán hordozza saját fejlődését.

Egy rövid példa a nyelv építkezésére. Az alábbi karakter a diàn, aminek a ma használt leggyakoribb jelentése elektromosság. Az karakter mint rajz így nem mond nekünk semmit, esetleg villanyszerelők kapcsolási rajzait juttathatja eszünkbe. De ha azt, mondom villám, villámlás, ami szintén jelentése a karakternek, akkor némi előismerettel azonnal beszélni kezd nekünk a „rajz”.

 A diàn ugyanis nagyon közel áll egy másik karakterhez, a tián-hoz, ami mezőt, rétet, földet jelent. Aki látott már repülőgépről rizsföldeket, annak nem lesz nehéz felismerni a hasonlóságot.

 Innen már nem nehéz felismerni, hogy a vonal, ami keresztülhúz a diàn karakterben, nem más, mint egy a mezőn áthúzó villám rajza. A modernkori elektromosság jelentés már pusztán ennek egy logikai továbblépése, ahogy az a mi villany, villanyáram, elektromos áram szavainkban is megfigyelhető.

Összegyűjtöttem néhány vicces vagy figyelemreméltó kapcsolódást is. Egy másik ismert képírás jellegű karakter a kǒu, ami szájat jelent: 

De ha két száj van egymás mellé rajzolva, akkor az a xuám, aminek a jelentése: zajos. És tényleg:)

Hasonló jellegű, de még viccesebb a nǚ 女 karakter esete, aminek jelentése nő (asszony). Amikor két ilyen karaktert rajzolnak egymás mellé, abból nuán 女女 lesz, aminek a jelentése veszekedés. Hát nem hiába..egy több ezer éves kultúra bölcsessége tévedhetetlen.:)

Ha meg akarod tanulni hogyan írd le a neved kínaiul:

Budapesten