...és még annyit, hogy

Mexikói utam leírásának utolsó fejezetét az előző commentekben említett manana mentalitásnak szánom. Először azt hiszem akkor szembesültem ezzel, amikor buszra szálltunk, hogy Tequillába utazzunk. Nincs ott különösebben semmi, de azt hiszem, aki valaha Jalisco államba keveredik az mint egy zarándokhelyet látogatja meg Tequillát.

A fényképre nézve azért talán látszik, hogy nem teljesen igaz, hogy nincs mit látni ott. Számomra nagyon sajátos, western filmeket idéző hangulata volt ezeknek az alacsony épületeknek, amelyeket széles, szabályos utcák választottak el egymástól. Minden vezeték kint fut az oszlopokon, a falakon, a távolban hegyek magasodnak a városka fölé és mindig sajátos fénye van a napnak. Nyugis egy hely.

Hosszú utcákon keresztül amolyan lerakatok vannak, ahol mindenféle Tequillát lehet kapni közvetlenül a termelőktől. A város szélén pedig ameddig a szem ellát kék agávé ültetvények vannak. Ebből csinálják a Tequillát.

Visszatérve a manana mentalitásra. Busszal mintegy másfél óra volt, de félúton megálltunk és a sofőr leszállt. A nagy semmi közepén voltunk, néhány bódé állt csak az út szélén. Először azt hittem megálló, vagy, hogy valami műszaki hiba történt, de amikor kb. 20 perc múlva sem jelent meg akkor már tekergettük a fejünket. Nem volt sok utas, alig 10-en ültünk a nagy légkondis buszon. A sofőr még mindig nem került elő, de felszállt egy fiatal fickó, akitől megtudtuk, hogy itt van a sofőr, nem ment el, reggelizik éppen a bódéknál. Hát igen. Nem ám a stresszes élet, a rendszertelen táplálkozás, a túlhajszolás. Simán eldobnak seprűt lapátot, a személyes igények kielégítése számunkra furcsa természetességgel élvez elsőbbséget. Hívhatjuk ezt lustaságnak. De lehet erre úgy is tekinteni, mint az egészséges mentalitásra, amihez képest ez a gyomorgörcsös túlfeszített világ a nem normális. Nem akarom idealizálni a dolgot, mert része ennek a sajátos helyi mentalitásnak, hogy általában nagy kupi és kosz van a házakban, rendetlenek az udvarok (nem egy bajor muskátlis vidék az biztos) és annak ellenére nem festik át a falakat, hogy az önkormányzat támogatást ad rá. Ha mégis akkor az szigorúan citromsárga, ciklámenzöld vagy valami narancsos színű lesz. Tudjuk be a napimádatnak, Mexikóban tényleg minden ragyog a fényben.

Nagyon szerettem még vezetni Mexikóban. Amikor feleségem apja először kölcsönadta a Buick-ját az volt életem első alkalma, hogy automata váltós autót vezettem. A család egyébként hamar befogadott és már az első héten elindult a mexikóivá változtatásom. Kaptam egy aranyszínű karórát és egy valószínűtlenül csillogó inget.:) Nem hordtam ezeket ugyan, de igazán nagy tisztelet és szeretet vett körül Mexikóban. Nyaralni a legtöbben Puerto Vallartába járnak, ami a csendes óceáni parton van. Habár nincs sokkal délebre, de talán az óceán közelsége miatt ott már nem ez a kellemes kontinentális éghajlat van. Először azt hittem, hogy valami nyári vihar előtti nyomott levegő lehet, de nem. A rettenetes páratartalom ezzel a kazánszerű meleggel arrafelé szériatartozék. És rengeteg pálmafa mindenfelé. Közvetlenül a parton könnyebb elviselni, a szél miatt. Az az igazság, hogy habár az óceánt nagyon élveztem egy tenger nélküli ország lakosaként, a beépített szállodás, turistafosztós, nyaralóövezetes Puerto Vallarta messze nem volt nekem annyira izgalmas, mint Tlaquepaque vagy Tequilla igazi mexikói világa.

Minden nap szembesültem valami újjal. Egy alkalommal dinnyét akartam venni az utcán. Árulnak mindent, dinnyét kókusztejet, édességet, málnaszörp szerű italokat, coca-colát, és ezekből nyugodtan lehet is venni, nem rosszabb vagy jobb mint a fény utcai piac. Nagyon szomjas voltam és kértem egy szelet dinnyét. Gondoltam olyan magyaros módon kikanyarít majd egy háromszöget nekem és én majd szétcsöpögtetve jól benyomom, mert majd szomjan haltam. Látom ám, hogy apró kockákra, csíkokra vágja inkább és kis nejlon tasakba teszi. Először azt gondoltam micsoda nagyszerű kiszolgálás, nem kell a héjával vesződni és így sokkal inkább ehető. Kerestem a pénzt, nem figyeltem oda egy pillanatra és mire felkaptam a fejem tág pupillákkal meredtem az asszonyra, aki emberes kanállal szórta a chili-t a dinnyémre. Majdnem felkiáltottam mérgemben és meglepetésemben, mert tudtam ebből már szomjoltás nem lesz, de tüzet tudok adni bárkinek egy lehelettel. Chilivel esznek mindent, a dinnyét, a kókuszt, a csokit, a bármit. Mindegy hogy sós vagy édes, a chili jöhet. Rólunk magyarokról egyébként azt szokták megjegyezni, hogy mi meg tejföllel eszünk mindent. Ami rám legalábbis tökéletesen igaz.:) Mindent egybevetve én nagyon szerettem Mexikóban lenni. Jövő héten Törökországba látogatunk el…….

Igazi úticélom Jalisco állam volt, aminek a fővárosa Guadalajara. Én innen nem messze egy (nem is olyan) kisvárosban Tlaquepaque-ben laktam. Az indián időket idéző településnév mögött valójában mindent megtalálunk, ami ikonként jellemzi Mexikót. A városháza falai között, vagy a bikaviadaloknak helyet adó arénánál simán le lehetne forgatni egy újabb epizódot a Zorróból.

Este a vendéglőket hatalmas sombrérókkal a hátukon ellepik a mariachi-k. Mindez olyan hatást kelt , mint a budapesti belváros, cigányzenés, mátyáspincés, közhelyekre játszó turistafosztói a nagy különbség azonban az, hogy Tlaquepaque-ben mindez a helyieknek szól. Nekik ez az életük, és – legalábbis itt – nem amerikai turistáknak mutatják.

Ezeket a „díszleteket” igazából az emberek és a légkör teszi élővé. Valahogy úgy éreztem az ég is közelebb van és minden olyan drasztikusan valós ebben az országban. A levegő Tlaquepaqueban nagyon tiszta és friss volt (Guadalajarában már nem), s ezen segített talán az is, hogy minden éjjel esett az eső hatalmas mennydörgés és villámlás kíséretében. Reggelre azonban mindig kisütött a nap és a tetőkről még  víz csepegett, én nagyokat szippantva a friss levegőbe néztem, ahogy a jégszállítók egy ronggyal a hátukra veszik a hatalmas jégtömböket és viszik az éttermekhez meg a zöldségesekhez. Nagyon szerettem a városka hangulatát, minden napszaknak megvolt a maga jellegzetessége. Napközben ezt a reggeli friss készülődést felváltotta a nyári meleg, és a dolgozó emberek sürgése. Annyi minden van Mexikóban, ami az én szememnek teljesen idegen volt. Az, hogy a biztonsági őrők hatalmas remington puskákkal állnak a bankok előtt, és nem ritka a kisteherautók platóján megjelenő fegyveresek (biztonsági őrők, rendőrök) látványa. Egy alkalommal, amikor Tequillába mentünk talán, homokzsákokból rakott géppuskafészek mögül katonák léptek elő és átkutatták az egész buszt. Koszovóban láttam ilyet később, de akkor nekem az, hogy a fegyverek ennyire részei a hétköznapoknak, ez nagyon új volt. Sajátos kontrasztot képez ez, ahhoz, hogy este, amikor a hőmérséklet elviselhetővé válik, de még nem ment le a nap, az emberek ellepik az utcákat, és kiöltözve családostul mennek a templomba. Namost Mexikóban a szűk család minimum 6-8 főt jelent, de ha előkerülnek az unokatestvérek is – ami ott olyan közelséget jelent, mint nálunk a testvér – akkor igazából 10-15 fős csoportokat lehet látni vonulni a városban. Templomba nem csak idősek járnak, hanem mindenki és alapvetően nagy szerepe van a vallásnak. A katolikusnak. Itt olyan, hogy református egyház talán nem is létezik. Ettől aztán van is még az egyháznak egy nálunk már ismeretlen társadalomformáló szerepe. Victor Hugo Nyomorultakját idézte nekem az, hogy itt a pap mindig elérhető, olyan nincs, hogy egy templom zárva legyen. Ő egyszerre a helyi pszichoterapeuta, a békítő, az életvezetési és üzleti tanácsadó és családi barát. A Padre-t hihetetlen tisztelet övezi. Az esetek többségében nem fér be mindenki a templomba, ezért soka az ajtóban tömörülve hallgatják a misét.

Az elengedhetetlen családi séta és a mise után, akik nem mennek haza, azok betérnek valamelyik vendéglőbe. Ez már nem mindennapos, de így is tele vannak a vendéglők, és egy órát elüldögélnek a családok a maguk élő zsivalyával. Tlaqupaque-ben ismerkedtem meg az első feleségemmel így volt alkalmam betekintést nyerni a mexikói családok életébe. Azt hisszük a szappanoperák túloznak az érzelmileg túlfűtött, sokszor infantilis stílusukkal. Hát nem. Az a sajátos családi dinamika, az összeveszésekkel és utána az összeborulásokkal, teljesen mindennapos. A Mónika show ehhez képest hűvös angol úriemberek hangulatát idézi. Alapjában is az volt az érzésem, hogy én Mexikóban jöttem rá, mit jelent Európainak lenni. Ezt a közelséget én nehezen viselem, de tagadhatatlanul vannak nagy előnyei. Ilyen például a gyerekek fontossága. A családi autó vagy kisbusz, vagy gyakoribb a platós kisteherautó, amit elől vezet apu, mellette ül a két nagyfiú mondjuk és anyu hátul van a további 4-6 gyerekkel. Ha jól emlékszem Mexikó az az ország, ahol a lakosság 50%-a 14 év alatti. Hát nagyjából erre is vannak berendezkedve. Egy étteremben rendszerint több a gyerekülés, mint a felnőtt, és ha olyasmi történne, mint Magyarországon, hogy egy gyermekét az étteremben (vagy bárhol) szoptató nőt megszólnának, hát szerintem csúnya lincselés lenne a vége. Diszkréten csinálják, minden asszonynál van egy általában fehér kendő, amivel eltakarják a kicsit és a mellüket egyszerre, és így ülnek családi körben teljes természetességgel. Talán azért is olyan gyakori ezt látni, mert nincs ciciről leszoktatás, a gyerek addig szopik, amíg ő úgy érzi, és amíg van tej. Meg is van az eredménye a kötődésben. Nem nagyon érdemes egy mexikói anyját szidni. A családi vacsora után, a sötétedés beálltával aztán előkerül az élet sötétebbik oldala is. Az apák lelépnek a szeretőikhez, a nagyfiú elvileg a barátaival találkozik, valójában a barátnőjéhez megy, aki még csak 15 éves, de ígérik, vigyáznak. Előfordul lövöldözés is, de csakúgy, mint máshol, tudni kell melyik városrészt érdemes kerülni. Esténként apró pillanatokra én is beletekinthettem ebbe a rejtett éjszakai életbe. Esteban, akit természetesen ugyanúgy hívtak, mint az apját, autószerelőként dolgozott, egy saját műhelye volt. Egyik éjjel irdatlan dudálás és zene hallatszott az utcáról. Hát értem jöttek, meg akarták mutatni az új „családtagnak” Mexikó éjszakai arcát. Egy hosszú tűzpiros 1966-os Dodge Monaco állt a szűk utcában, én nem is tudom Esteban hogyan fért be oda vele. Gyönyörű volt az az autó, sajnos éjjel képet nem tudtam csinálni róla, de kb. így nézett ki:

Elől ültünk hárman, leeresztett ablakokkal bömböltette a zenét Esteban és így kanyarogtunk ezzel a hajóval szerte a városban. 17 évesen, friss jogosítvánnyal az első trabantommal csináltunk ilyet, de abba a Monaco-ba én még 36 éves fejjel is beülnék megint.:)

Mexikóról szóló utazási beszámolóm gleccserekkel kezdődik. Nem azért mert ilyeneket láttam Mexikóban, hanem mert errefelé kezdődött az utam. Életem első olyan repülőútja volt, amikor elhagytam Európát és véletlenül nagyon jó helyet kaptam a repülőn a fényképezéshez.

Azt hiszem amikor a földrészek közötti repülőutakat megválasztják, akkor igyekeznek a lehető legtöbbet szárazföld felett repülni. Talán ezért lehet, hogy az Amszterdam-Mexikóváros útvonalat legnagyobb meglepetésemre az Anglia, Izland, Grönlad, Kanada, USA, Mexikó vonalon tette meg a gép.

Így történhetett, hogy mexikói utam első fényképei hófödte hegyekről, jeges öblökbe hömpölygő gleccserekről készültek:

Kanadában úgy tűnt a repülőről, hogy nem lakik itt senki, viszont van sok erdő és hatalmas tavak. Hihetetlen milyen csodás lehet ott a természet. Számomra még 10.000 méteres magasságban is életre keltek gyerekkorom indiánkönyvei. Az élet első jelei a nagy tavak környékén látszódtak. Repülőterek, üdülőközpontok, jachtok és vitorlások a tavakon és habár kép nem maradt róla, de nem messze a határtól Chicago emelkedett ki a nagy semmiből.

Európai szemmel én az összefüggő, szinte egymásba érő települések láncolatát szoktam meg repülőről, amit legfeljebb néhány percre szakítanak meg mezők vagy erdők. Aki éjjel elrepül Hollandia fölött az például szinte egybefüggő városi fényeket lát. Ehhez képest az USA középső része fölött elrepülve folyton az az érzésem volt, hogy van hely bőven, a nagy pusztát néha szakítja meg egy-egy felhőkarcolókkal felfelé törekvő nagyváros. Nem is értem mire az a nagy aggódás a bevándorlók miatt. Hely az van. A sok helyen az USA-Mexikó határvonalát képező, számomra szintén indiánkönyvekből ismert, Rio Grande pl. ebben a túlzsúfolt hipermodern urbános közegben kanyarog. Szerintem így nézhetett ki 1850-ben is.

De hagyjuk az USA-t, itt a fő műsorszám Mexikó volt, és talán ezt az égiek is tudták, mert a meglehetősen egyhangú, felhő nélküli USA fölötti repülés után a napsütés és a viharok drámájának olykor drasztikus változásait hozta a táj. Buja zöld, gyönyörű minden, pedig Mexikót sivatagosnak képzeltem, felmerült bennem a gyanú, hogy biztos már túlrepültünk és ez itt már Honduras. De nem.

Mexikóvárosról azt mondják, hogy a világ legnagyobb városa. Jó de kit érdekel? Addig engem se nagyon, amíg meg nem láttam, hogy ez azt jelenti, hogy magyarországi viszonylatban szerintem megyényi területen egy hatalmas völgyben még repülőről is nézve ameddig csak a szem ellát összefüggő színes kockaterítőként terül el a város.

Hogy nem egy Párizs azt rögtön látszik. Nem a szépségére gondolok, mert ha nem is építészeti értelemben, de sokszínűsége miatt Mexikóváros gyönyörű, színes kavalkád. A város szerkezetére gondolok, ami a Budapestre vagy Párizsra jellemző sugaras elrendezés helyett, ahogy az a képen is látható inkább az amerikai „hagyományokat” követve rácsos szerkezetű, egymással teljesen párhuzamos utcákkal osztva ún. blokkokra a várost. Mi pesti viszonylatban tömbbről szoktunk beszélni, ami jellemzősen egy belvárosi jelegű vagy „modern” lakótelepi épületet jelent. Itt azonban a blokk az egyes utcák által körbevett részt jelenti, amit én eleinte jól félreértettem. Néhány gyalogmenet után megtanultam, hogy két-három blokknyira inkább busszal vagy kocsival érdemes menni. De ne szaladjunk előre. Zuhogó essőben landolt a gép, nem is sikerült csak harmadszorra, de mire kiértem a terminálokba már hétágra sütött a nap. A legelső benyomásom Mexikóról az a jellegzetes, erős fűszeres illat volt, amit még évekkel később is éreztem azokban a táskákban, amiket oda vittem. Nem volt kellemetlen, de betöltött mindent, mint valami enyhe finom por. Jó nagy tömeg volt a reptéren, az amerikaiak, akiknek gondolom Mexikóba utazni olyan, mint nekünk Horvátországba, erőltetett laza, mosolygós zavartsággal készítgették az útleveleiket. Kicsit olyan volt mint egy fordított világ, mert amerre néztem a határőrök, rendőrök, a rent a car személyzet, az ékszerboltok eladói, a reptéri akalmazottak mind mind echte mexikói arcok voltak, akik 0 angol tudással próbálták terelni a sok mamlasz gringót. Mellbevágott, hogy megérkeztem az országba, ahol a banktisztviselő is úgy néz ki mint a Desperado-ban a késes. És nem tellett bele 24 óra, már imádtam őket!!

folyt köv.