...és még annyit, hogy

Véleményem szerint a vidéki Magyarország a rendszerváltás igazi vesztese. Vidék alatt mindent értek, ami nem Budapest. Még az agglomerációt is, mert egyrészt nagyon nem mindegy, hogy Solymár, Budaörs, vagy Ócsa és másrészt abból a szempontból, ahogy én írok most a témáról ezek a települések is komoly hiányossággal küzdenek.

 

Szigorúan gazdasági értelemben Budapest „városállam” a rendszerváltás óta az egy főre jutó GDP tekintetében elérte, sőt valamelyest meg is haladta az EU átlagát. Pest megyével összemosva érték el, hogy mégis kapjon a 2007-2013-as időszakban is némi EU támogatást a kohéziós alapokból, ami bár engem is közvetlenül érint, mégiscsak ugyanannak az arroganciának a része, ahogy ez a vízfej (Budapest) kisajátít mindent magának ebben az országban. Budapestnek mostanra egyáltalán nem szabadna részesülnie semmiféle EUs támogatásban, sem az EU szabályai szerint, sem a jó ízlés szabályai szerint.

 

Mondom ezt budapesti szülöttként, fővárosi lakosként, de olyanként, aki egész gyerekkorát vidéken töltötte és pontosan ismeri a különbségeket.

Maradva a gazdasági fejlettségnél, miközben Budapest meg is haladja az EU átlagát, az ország keleti régiója összeurópai összehasonlításban az utolsók között van. Évszázados a lemaradás, de minden jelszó és ígéret ellenére az eltelt 20 évben sem csökkent ez a távolság. Fejben szerintem nőtt is.

 

És fejben dőlnek el a dolgok. A címben említett tragédia két dimenziója a szubjektív megélés és a valóságos fejlettség, fejletlenség.

 

A rendszerváltás 1989-ben egy ígéret volt. Ja és nem a demokrácia ígérete, az legfeljebb pár szamizdatos értelmiséginek és politikailag ambíciózus később ugyanazt művelő embernek volt fontos, illetve olyanoknak, akik tudatosan félre lettek állítva a regnáló hatalom által. A fogyasztói társadalom ígérete volt ez. Korábban már leírtam, hogy szerintem nem a magasztos eszmék, a szabadság vágya, a demokrácia vágya döntötte meg a szocialista rendszert, hanem a Coca-Cola, a Gorenje hűtő, a videó lejátszó, az utazás, és általában a nyugati (értsd: gazdag) életmód utáni vágy.

 

Maga a rendszerváltás attól volt eufórikus, mert mindez úgy tűnt elérhetővé vált. A várakozás nem is volt alaptalan, hiszen ebben az országban volt már jó pár gyökeres fordulat valóban lendületes fejlődéssel. Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon fejlődött-e akkorát a magyar vidék az 1989 és 2009 közötti 20 esztendőben mint mondjuk az 1945 s 1965 közötti időszakban, akkor azt a szomorú választ kapjuk, hogy egyáltalán nem!

 

Mert habár mai szemmel úgy illik visszatekinteni arra az eggyel korábbi „rendszerváltásra” mint az ördögtől valóra, ami az átkos kommunizmus sötét 40 évét hozta erre az országra, azért kb. éppen a 60-as évek végére mégiscsak lecserélődtek faluhelyen a vályogházak kőházakra, került rájuk sok helyen mégegy szint. Út lett a poros, sáros szekérnyomokból, traktor az eke elé, s egyetemista a 3 millió koldus (napszámos) gyerekeiből. Olyanok jutottak levegőhöz, olyanok nem is álmodott álmai válhattak valóra, akiknek nem sok jutott a 45 előtti rendszerből. Mindezt úgy, hogy véletlenül letarolta egy front az országot, ami 56-ban kisebben megismétlődött. Mindezt a fejlődést úgy sikerült elérni, hogy a léleknyomorító, padlásseprő 50-es éveket, a hallgatás kiegyezésére építő, de még mindig elnyomó rendszer követte a TSZ-esítéssel, az 5 éves tervekkel. 1965-ben nagyon keveseknek (beleértve talán a cigányokat is) kellett azt mondaniuk, hogy rosszabbul élnek, mint 1945-ben.

 

Kuncze Gábor ciánkapszuláit (nagy mellényúlás volt ez a mondat kedves Kuncze Úr) ehhez képest egész nyugodtan lehetne azonban osztogatni a magyarországi cigányságnak, a párszáz fős kistelepülések lakóinak, a hajléktalanoknak, azoknak, akik egynél esetleg több gyereket merészelnek vállalni, a fogyatékosoknak, és azoknak a tartós munkanélkülieknek, akiknek a gyerekei már úgy nőttek föl, hogy apát sosem látták dolgozni menni.

 

A legelesettebb csoportok tehát akár komoly visszaesésként élhették meg az eltelt 20 esztendőt, de a tragédia része az is, hogy további milliók álmai és vágyai maradtak kielégítetlenül. Ha párhuzamba állítjuk a vidéki Magyarország 1945-65 közötti fejlődését az 1989-2009 közöttivel, akkor láthatjuk csak igazán egyértelműen milyen elcseszett egy rendszerváltás volt ez a mostani.

 

Annak a sok bénázásnak, korrupciónak, elitizmusnak az árát, amitől mostanság egyre ingerültebb a közvélemény igazából a vidéki Magyarország fizette meg. Mert ha nem az autópálya építés a hazai pártfinanszírozás egyik legnagyobb forrása, akkor talán nem tart tovább eljutni Békéscsabáról Zalaegerszegre, mint Budapestről Münchenbe. Ha a MÁV nem bukott politikusok parkolója, akkor lehet 45 perc alatt Debrecenben lehetne lenni ebben a tenyérnyi országban. Ha a postát nem engedjük, hogy saját múzeumába menjen át, ha a szociális szolgáltatások, a rendőrség, az egészségügyi nem csak a nagyvárosokban értelmezhetőek, ha a kultúra nem csak Budapestre és néhány megyeszékhelyre korlátozódik, akkor talán lenne élet vidéken is. Akkor nem pesten nyomnák albérletben vagy, ír kocsmákban szolgálnának fel egész nyíregyházi gimnáziumi osztályok…

 

És mindezek csak szavak, megélni a mindennapokban igencsak frusztráló lehet, hogy be vagy zárva valahova mert kora reggel és késő este van busz. Mert isten óvja azokat, akik bölcsödét, óvodát keresnek faluhelyen, akiknek az 1000 forintos mozijegy/színházjegy igazából 2000-be kerül az utazással, akik combnyaktörést szenvednek egy 300 fős faluban ahol 40 km a mentőállomás, ahol hívnád a mentőt de vagy van térerő vagy nincs, azokat, akikhez busszal jön hetente a posta, akik 16 évesen szintén facebook-oznának, mert ezt teszik a városi gimnazisták, de nemhogy internet nincs de csatorna se.  Azokat, akiknek ellopják éjjel az autóját és keresni majd akkor fogják, ha bemegy a 20 km-re lévő legközelebbi kapitányságra személyesen feljelentést tenni, azokat, akiknek még ma is darabra le kell adni, hogy holnap hány zsemlét akarnak enni, különben nincs a boltban.  

 

Mert jó dolog a friss levegő és, hogy falun még visszaköszönnek…de azért 20 éve azt hittük itt jó élet vár ránk,…csak valakik ezt ellopták tőlünk.

Olyan mintha bepillantást nyernénk az indiai filmek világába pedig nem. Ez egy angol film a Trainspotting rendezőjétől, és habár rendkívül hitelesre igyekeztek megcsinálni az Indiai valóságot az igazán fontos apró részleteken végig kilóg a nyugati lóláb.

 

 

Kétségtelen, hogy nagyobb ez az ablak, mint például, amit Nicolas Cage rémesen giccses Bangkok-os filmje nyitott nekünk Thaiföldről, de ezzel együtt az egyébként jószándékú átverés is nagyobb.

 

Ahogy a Ben Hurban mégiscsak átjön valahogy az 50-es évek Amerikája úgy sütött át nekem a nyugati szem ezen a filmen. A szemöldökökben, hajviseletben, a kiválasztott szereplők stílusában vagy az angol nyelv kezelésében.

 

A női szereplőn jön át a legjobban. Gyönyörű a mi szemünk szerint. Gyerekként is ennivaló, felnőttként pedig bármelyik divatlapról visszaköszönhetne farmeros, négyszögletes napszemüveges verziójában (minden bizonnyal köszön is majd a filmekben eddig nem szerepelt indiai modell). A fiúk is nagyon szimpatikusak, menő csávónak néznek ki felnőtt fejjel már, sokkal jellemzőbb indiai arcokkal (itt) nem lehetett volna eladni ezt a filmet.

 

Az angol nyelvű filmek évtizedek óta nem tudják megugrani az idegen nyelvek (kultúrák) kezelésének problémáját. Ha végig az ő nyelveiken nyomják a filmet, akkor megintcsak nem lehet eladni. A hindi részeknél pedig szépen átjön, hogy mennyire átjárja az angol a volt gyarmati országok nyelveit, de ezt csak kevesen vehetik észre.

 

Nekünk szóló film ez a javából, és nincs is vele semmi gond, nagyon szép és okos film. Én még azt sem vetem feltétlenül a szemükre, hogy jóval nyugatibb a film, mint amennyire azt sugallják a bemutatók (Hollywood és Bollywood találkozása és hasonlók), mert talán ilyen apró lépésekkel lehet közeledni.

 

Habár csepeg a romantikától a film, aki látott már igazi indiai filmet az tudja, hogy ez meg sem közelíti azok elnyújtott szentimentalizmusát, és bent kell maradni a stáblista alatt is, hogy legalább morzsájában átjöjjön az a mi szemünknek nevetséges musicalba átcsapó nagy közös tánc, ami minden Bollywoodi filmnek sajátja. Ha valaki azt hiszi, hogy a gettómilliomos után tudja milyen egy bollywoodi film, az később nagyot fog nézni és nem érti most mi van.

 

De ne legyünk telhetetlenek. A kultúrák találkozásának fontos állomásai az ilyen filmek, melyek lassan adagolják a különbségek sokkját. Nem csak indiai viszonylatban. Végülis messziről indultunk…Rémusz bácsi meséi még biztos sokaknak rémlik.

 

Szóval először még boxolt fehér emberek játszák a négereket, aztán az afrikát sose látott magyar tarzant kaliforniai stúdiókban varázsoljuk a dzsungelbe, majd amerikai-afrikai színészek játszák el az afrikait eredeti helyszíneken (kb. itt tartunk most), majd nyugati rendezők forgatnak, helyi színészekkel az eredeti helyszíneken, és egyszer talán még a mi életünkben látunk majd afrikai filmet is. 

 

Miközben nagyon tetszett a film, ezeket a kis, kegyes hazugságokat látva azon gondolkodtam, hogy milyen nagyon messze van még az a sokak által gyűlölt globalizáció. Az egyelőre azt jelenti, hogy a mi kultúránkat erőltetjük másra, és csak nagyon erős szűrőn keresztül engedünk át bármi mást.