Mexikóról szóló utazási beszámolóm gleccserekkel kezdődik. Nem azért mert ilyeneket láttam Mexikóban, hanem mert errefelé kezdődött az utam. Életem első olyan repülőútja volt, amikor elhagytam Európát és véletlenül nagyon jó helyet kaptam a repülőn a fényképezéshez.

Azt hiszem amikor a földrészek közötti repülőutakat megválasztják, akkor igyekeznek a lehető legtöbbet szárazföld felett repülni. Talán ezért lehet, hogy az Amszterdam-Mexikóváros útvonalat legnagyobb meglepetésemre az Anglia, Izland, Grönlad, Kanada, USA, Mexikó vonalon tette meg a gép.

Így történhetett, hogy mexikói utam első fényképei hófödte hegyekről, jeges öblökbe hömpölygő gleccserekről készültek:

Kanadában úgy tűnt a repülőről, hogy nem lakik itt senki, viszont van sok erdő és hatalmas tavak. Hihetetlen milyen csodás lehet ott a természet. Számomra még 10.000 méteres magasságban is életre keltek gyerekkorom indiánkönyvei. Az élet első jelei a nagy tavak környékén látszódtak. Repülőterek, üdülőközpontok, jachtok és vitorlások a tavakon és habár kép nem maradt róla, de nem messze a határtól Chicago emelkedett ki a nagy semmiből.

Európai szemmel én az összefüggő, szinte egymásba érő települések láncolatát szoktam meg repülőről, amit legfeljebb néhány percre szakítanak meg mezők vagy erdők. Aki éjjel elrepül Hollandia fölött az például szinte egybefüggő városi fényeket lát. Ehhez képest az USA középső része fölött elrepülve folyton az az érzésem volt, hogy van hely bőven, a nagy pusztát néha szakítja meg egy-egy felhőkarcolókkal felfelé törekvő nagyváros. Nem is értem mire az a nagy aggódás a bevándorlók miatt. Hely az van. A sok helyen az USA-Mexikó határvonalát képező, számomra szintén indiánkönyvekből ismert, Rio Grande pl. ebben a túlzsúfolt hipermodern urbános közegben kanyarog. Szerintem így nézhetett ki 1850-ben is.

De hagyjuk az USA-t, itt a fő műsorszám Mexikó volt, és talán ezt az égiek is tudták, mert a meglehetősen egyhangú, felhő nélküli USA fölötti repülés után a napsütés és a viharok drámájának olykor drasztikus változásait hozta a táj. Buja zöld, gyönyörű minden, pedig Mexikót sivatagosnak képzeltem, felmerült bennem a gyanú, hogy biztos már túlrepültünk és ez itt már Honduras. De nem.

Mexikóvárosról azt mondják, hogy a világ legnagyobb városa. Jó de kit érdekel? Addig engem se nagyon, amíg meg nem láttam, hogy ez azt jelenti, hogy magyarországi viszonylatban szerintem megyényi területen egy hatalmas völgyben még repülőről is nézve ameddig csak a szem ellát összefüggő színes kockaterítőként terül el a város.

Hogy nem egy Párizs azt rögtön látszik. Nem a szépségére gondolok, mert ha nem is építészeti értelemben, de sokszínűsége miatt Mexikóváros gyönyörű, színes kavalkád. A város szerkezetére gondolok, ami a Budapestre vagy Párizsra jellemző sugaras elrendezés helyett, ahogy az a képen is látható inkább az amerikai „hagyományokat” követve rácsos szerkezetű, egymással teljesen párhuzamos utcákkal osztva ún. blokkokra a várost. Mi pesti viszonylatban tömbbről szoktunk beszélni, ami jellemzősen egy belvárosi jelegű vagy „modern” lakótelepi épületet jelent. Itt azonban a blokk az egyes utcák által körbevett részt jelenti, amit én eleinte jól félreértettem. Néhány gyalogmenet után megtanultam, hogy két-három blokknyira inkább busszal vagy kocsival érdemes menni. De ne szaladjunk előre. Zuhogó essőben landolt a gép, nem is sikerült csak harmadszorra, de mire kiértem a terminálokba már hétágra sütött a nap. A legelső benyomásom Mexikóról az a jellegzetes, erős fűszeres illat volt, amit még évekkel később is éreztem azokban a táskákban, amiket oda vittem. Nem volt kellemetlen, de betöltött mindent, mint valami enyhe finom por. Jó nagy tömeg volt a reptéren, az amerikaiak, akiknek gondolom Mexikóba utazni olyan, mint nekünk Horvátországba, erőltetett laza, mosolygós zavartsággal készítgették az útleveleiket. Kicsit olyan volt mint egy fordított világ, mert amerre néztem a határőrök, rendőrök, a rent a car személyzet, az ékszerboltok eladói, a reptéri akalmazottak mind mind echte mexikói arcok voltak, akik 0 angol tudással próbálták terelni a sok mamlasz gringót. Mellbevágott, hogy megérkeztem az országba, ahol a banktisztviselő is úgy néz ki mint a Desperado-ban a késes. És nem tellett bele 24 óra, már imádtam őket!!

folyt köv.