...és még annyit, hogy

Csütörtökön demonstrációt tartott a javarészt fiatal szociális munkásokból álló Új Szemlélet Csoport. A VIII. kerületi kukázást betiltó rendelet ellen tiltakozva szerveztek demonstrációt a Baross utcánál, a nyilvánosság (és a rendőrség) szeme előtt követve el azt, amit a kerület vezetése el akar tűntetni a nyilvánosság elől.

Új fejezetet nyit ez a csoport a hazai szociális munka történetében. Radikális szociális munka néven az irányzat már évtizedek óta létezik ott, ahol ez a szakma többet tud jelenteni az ápolás-gondozásnál és a segélycsomagok kiosztásánál. Ha felütünk egy tankönyvet, vagy jegyzetet abban - attól függően, hogy mit nyitunk ki, - nagyjából ilyen mondatokat találunk a szociális munkáról:

- a szociális munka egyén és környezete viszonyát alakítva próbál megoldást találni a nélkülöző emberek, csoportok és közösségek problémáira.

- a szociális munka elősegíti a társadalmi fejlődést, az egyének, csoportok és közösséggel működésének javítását.

- a szociális munka segíti a hatalomtól megfosztottak hatalommal való felruházását, a nagyobb társadalmi jólét és jól-lét elérését.

- a szociális munka elősegíti a társadalmi változásokat, az emberi kapcsolatokban felmerülő problémák megoldását.

- a szociális munka hatalommal ruház fel és felszabadít embereket, az emberi jogok és a társadalmi igazságosság alapelveire építkezve.

- a szociális munka vigaszt nyújt és enyhíti a szenvedést.

- a szociális munka célja az irányítás és a kontroll, annak érdekében, hogy a kliens helyzete ne romoljon.

Átjön talán a fentiekből, hogy meglehetősen széles skálán értelmezhető ez a magyarul nem túl szerencsés nevű szakma. Angolul (amelyik nyelven a kifejezés született) a „social” kifejezés sokkal integráltabb, mint magyarul. Természetesen ott is utal az odafordulásra, a támogatásra, sőt benne van a hagyományos szociáldemokrata megközelítés, de a szó jelen van a hétköznapokban is (social life, socializing) ami az emberek közötti kapcsolatra, a hétköznapi érintkezésre utal. Nálunk ez nincs meg a szociális szó jelentésében, még a hasonló hangulatú szocializáció is inkább a közösségi életre való nevelést, tehát valami egyéni fejlesztést jelent. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a hazai szociális munka megragadt a vigasz-nyújtás, segély-osztás, és ami számomra egyenesen katasztrofális a kontrollálás, fegyelmezés, fedő emelgetés (környezettanulmány) és általában kizárólagosan az egyén megváltoztatása (megjavítása, megfegyelmezése) szintjén. Nálunk ennek komoly hagyományai vannak, és sajnos magam körül azt látom, hogy az eltelt években ez a (bürokráciával megerősített) felfogás vált a főárammá ebben a szakmában.

Mondjuk ki, társadalmi megrendelés (természetesen kizárólag azokból a rétegekből, melyek szerencsés módon nem célcsoportjai az ilyesfajta szociális munkának) leginkább erre érkezik. Van nálunk egy nagy kollektív félreértés a segítő szakmákról, legyen szó pszichiátriáról, gyógypedagógiáról, szegénygondozásról vagy akár orvoslásról. Mindegyik az egyénre hat, tevékenységének támadáspontja (és ez akár szó szerint is igaz) a problémás egyén, akivel valami baj van. A bolondot és a beteget kezelni kell, hogy megjavuljon és/vagy meggyógyuljon, a fogyatékost fejleszteni, hogy jobban be tudjon illeszkedni, a szegényeket vigasztalni kell, segíteni kell őket/nekik, meg kell tanítani őket gazdálkodni, pénzt beosztani, hivatalban illedelmesen beszélni, adatlapokat kitölteni.

Az emberek többsége (beleértve a tudományos akadémia elnökét) nem is érti, miért kell ezt a szakmát felsőfokon, azon belül is egyetemen (sőt ma már PhD fokozatot is lehet érni) oktatni.

Van azonban a szociális munkának egy nálunk csak papíron létező értelmezése, amiben nem feltétlenül és főleg nem kizárólag az egyén az, akinek változnia kell. Még a látszólag legkézenfekvőbb esetben, a betegségek esetén is, amikor a tüneteket egyértelműen valóban az egyén viseli, akkor is felmerül a kérdés, vajon a környezet, a közeg, amiben az az egyén él, az utca levegőjétől, a kulturálisan közvetített étkezési és életmódbeli szokásokig, mennyiben járul hozzá a betegség kialakulásához. És ha kezelni akarjuk a helyzetet, akkor elgondolkodtató, hogy vajon asztmapumpát kell-e többet felírnunk, vagy dugódíjat kell bevezetnünk a belvárosban.

Ha hajléktalanok laknak az aluljáróban, akkor vajon őket kell-e elvezetni sárga mellényben, vagy azokat, akik 20 éve mulasztanak el elérhető önkormányzati bérlakás szektort teremteni, pedig feladatkörükbe tartozik a lakáspolitika alakítása.

Erre hívja fel a figyelmet a radikális szociális munka.

Az egyéni keretek meghaladása, a képesség, hogy messzebb is láthatunk az orrunknál, adja a „szociális” szó igazi jelentését, amit a második világháborút követően elsősorban a társadalomtudományok hoztak közelebb a hétköznapjainkhoz, és hatottak az olyan tradicionális szakmákra is, mint az orvoslás vagy a gyógypedagógia. Ez az „orrunknál való tovább látás”, az egyént megjavító, korrigáló, sőt hibáztató megközelítés meghaladása már önmagában radikálisnak minősül a hazai környezetben, mivel többszörös függésbe kényszerített, szervilis szolgáltatásaink és azok dolgozói láthatóan képtelenek bármiféle olyan cselekvésre, mely a kereteket változtatná meg, ahelyett, hogy a keretekbe nehezen illeszkedő emberekre hatna. Az optimális valahol az lenne, ha mindkét irányban történhetne változás, de ha kicsit is őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, hogy a szociális munka hazai gyakorlatában ez javarészt igencsak egyirányú folyamat.

Magam is inkább kiléptem ebből, mintsem alakítani tudjam. Én is kudarcot vallottam már a 90-es évek elején, állami, önkormányzati szociális szolgáltatónál dolgozva, amit a település önkormányzati képviselői, alpolgármesterei vagy éppen a polgármester büntetlenül hívogattak napi rendszerességgel, a telefonban üvöltözve, hogy azonnal menjen ki valamelyik dolgozónk és vigye el a hivatal ablaka előtt segítségre váró hajléktalant. A hazai szociális munka megoldása erre, a mikszáthi igenis tekintetes úr hagyományát követve, szalad, eltávolít, aztán kitölti az adatlapban a nap végén, hogy ő életvezetési tanácsadást, sőt krízisintervenciót végzett. Az már nem került be az adatlapba, hogy a megoldás inkább a telefonáló képviselő krízisére vonatkozott mintsem a hajléktalan emberére.

Egy radikális szociális munkás erre a helyzetre, nem elszállítja engedelmesen a hajléktalant, hanem 300 másikat hív oda és addig ott maradnak a fogadóórára várva, míg a lakás- és szociális bizottság el nem kezdi a helyi a szociális bérlakás rendszert kialakítani. Mivel 20 éve senki nem áll 300-ad magával az ilyen fogadóórákon, 20 éve nincs is szociális bérlakás rendszer Magyarországon. Vannak viszont sárga mellényes szociális munkások, akik készséggel elszállítják a zavart és zavaró embereket az utcáról, legyen szó hajléktalanokról, bolondokról vagy kukázókról.

Angliában a 80-as évek elején Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt az ún. közösségi szociális munka gyakorlatilag illegalitásba kényszerült. A közösségi szociális munka a szakmának az az ága, amikor a szakemberek nem egyes emberekkel és azok családtagjaival dolgoznak, hanem egy egész közösség, településrész, lakótömb, környék szintjén ragadják meg a problémákat és ennek a szerves, örökké pulzáló, erőforrásokkal és persze problémákkal is sokkal jobban ellátott közegnek a szintjén keresik a megoldásokat is. Megoldásaik talán nem meglepő módon az esetek többségében nem merülnek ki a közösség tagjainak megregulázásában, megváltoztatásában. Vagy ha mégis, hát az olyan változás lesz, hogy képessé válnak összefogni, megszervezni magukat, megmutatni hatalmukat és erejüket, és változásokat kikényszeríteni, mondjuk a helyi politikában, lakáskérdésben, óvoda és bölcsőde ellátottságban, vagy akár az olyan kérdésekben, hogy vajon pláza nyitására adjunk engedélyt, vagy hagy éljenek tovább az általunk működtetett kisboltok.

Mert még az új alkotmánytervezet szerint is, amely végre leváltja az 1949-es alkotmányt az 1930-asra, a hatalom letéteményese a nép. Na, ebből nem kért Angliában a vaslédi, hogy valaki erről sikerrel fel is világosítsa azt a népet ráadásul az ő (az államról ő is szerette azt hinni, hogy az ő maga) pénzén. Elődje a nemzeti hős Winston Churchill, aki habár megnyert egy háborút, mégis győzelmének szinte másnapján kellett távoznia, elsősorban éppen azért, mert csírájában szeretett volna elfojtani mindenféle társadalmi elégedetlenkedést és főként annak megszervezésének lehetőségét. 

Kollégáim napjaink szociális fejleményeire reagálva azt mondják, hogy most egy ilyen korszak jön(van) nálunk is. Itt csak azért nem válik a szociális munka szitokszóvá (bár még válhat), mert nincs mit lenyomni, nincs mit ellehetetleníteni. A charity, diakónus, segélyszervezet, és az egyéni szenvedést enyhítő ápolás-gondozás vonalán azonnal lehet akár elismerést, és hivatalos publicitást kapni. Ha majd esetleg sokat ugrálnak (nem ugrálnak), a társadalmi változásokat elősegíteni akaró szociális munkások (nincsenek ilyenek), akkor majd megszüntetik az egyetemi képzést (OKJ bőven elég a segélyosztásra). 

Az Új Szemlélet csoport láthatóan nem várja meg, hogy elmúljon ez a korszellem (ami az út a munkához programmal, vagy a hajléktalan bázisszállások bevezetésével már az előző kurzusban elkezdődött), vagy magára találjon a szociális szakma. Felvesznek egy eddig innen nagyon hiányzó pozíciót, lerázzák magukról egzisztenciális félelmeiket, vállalják még a hatóságokkal való konfrontációt is, hogy életre keltsék a tankönyvi meghatározások olyan kitételeit, miszerint a mi szakmánk állítólag társadalmi változások elősegítésén dolgozik. Most már nem csak valahol máshol…

A blog szerzője: Bugarszki Zsolt

Fogalkozása: Egyetemi oktató, ELTE Társadalomtudományi kar

Végzettsége: szociális munkás, szociálpolitikus

Elérhetőség: írhatsz kommentárt, azt elolvasom

A rövid klasszikus impresszum után néhány kérdésre szeretnék válaszolni, amit a blog elindítása óta eltelt több mint két évben kaptam

Mi köze a kínai írásjeleknek, az utazásokhoz és a könyv, mozi élményeknek a fogyatékos emberek életéhez?

Én vagyok a köze. A blog rólam szól, nem egy témáról és ezek a dolgok bennem találkoznak. Ennél fogva végtelenül szubjektív, a pillanat elfogultságában született írások jelennek meg itt. Szezonálisan változik, hogy mikor miről írok, attól függően mi tölti ki az életem.

Az esetek többségében egyhuzamban 1-1,5 óra alatt készítek el egy bejegyzést, amikor az elejét írom, még nem tudom mi lesz a végén. Utána elteszem, alszok rá egyet vagy várok pár órát, hogy a fejemből kiszálljon a történet, és ha ismét elolvasva úgy gondolom, hogy mehet, akkor kirakom. Érdemi előkészületekkel talán a kínai nyelvről szóló bejegyzések vagy a Szingapúr történetét feldolgozó írásom született, ez utóbbit hetekig gyűjtögettem.

Nem félsz kiteregetni az életed?

Nem, mert nem teregetem ki az életem. Arról írok, ami érdekel, és amit szívesen megosztok másokkal is. Utazási élményeimet, történeteimet elmesélem a barátaimnak, szakmai gondolataimat meg beleszövöm az egyetemi óráimba, vagy éppen megjelenítem a szakmai publikációimban, szakértői tanulmányokban. Számos olyan dolog van, amiről nem beszélek másokkal és nem is írok róluk, nyilván ezek nem látszanak, tehát úgy tűnik, mindent leírok. Pedig nem.

Miért nem szakmai folyóiratokban publikálsz?

Publikálok szakmai folyóiratokban is. Ugyanakkor van egy felfogásom a szociálpolitikáról, aminek meglehetősen absztrakt, idióta neve valami olyasmit jelent számomra, hogy a polisz (az ókori görög városállam) dolga, tehát olyan emberek közös ügyeinek rendezése, akik együtt élnek, egy közösséget alkotnak. Amikor szakmai kérdésekről írok, az egyrészt azért van, mert életem egy meglehetősen nagy (de hálistennek nem kizárólagos) szeletét teszi ki a foglalkozásom. Másrészt azt gondolom, hogy ezek közös dolgaink, nem pedig egy szűk beavatott kisebbség hitbizománya, amihez földi halandó nem érthet, köze sem lehet hozzá, hozzá meg aztán végkép ne szóljon. Közérthetően írni nem biztos, hogy az ördögtől való, és habár néhány bejegyzésemet visszaolvasva ezen még lehetne csiszolni, törekszem arra, hogy olyan nyelven és terjedelemben fogalmazzak, hogy az emészthető legyen.

Nyilvánvalóan ennek ára van. Objektivitásban, tudományosságban, alaposságban és végiggondoltságban össze sem lehet hasonlítani, mondjuk a kitagolás témájában írt PhD dolgozatomat az itt szereplő bejegyzésekkel. Az előbbi négy évet vett igénybe, forrásokért kutattam, 200 oldalban fejtettem ki a gondolataimat, azokat több körben megvitattam másokkal, majd hivatalosan megvédtem. Ehhez képest itt egy hosszabb bejegyzés sem több mint 4-5 oldal begépelve, s egy délután, este alatt elkészül. Óhatatlanul felületesebb, leegyszerűsítőbb, pontatlan lesz, és sokat szenvedek attól, hogy nem tudok ilyen terjedelemben árnyaltan fogalmazni.

Másrészről, azonban míg az internetről szintén letölthető doktori disszertációmat fél év alatt mindössze 53 ember olvasta, a kollégáimat és a dolgozat bírálóit is beleszámítva nem jutott el az írás 60 embernél többhöz, addig a pár hete a rokkantnyugdíjakról szóló bejegyzésemet két nap alatt 14.000 ember olvasta és majd kétszáz visszajelzés érkezett rá. Megint a kérdés ugye, hogy kinek szól mindaz, amit szakma néven csinálunk?

Sokat segít a blogolás abban is, hogy a téma, amivel foglalkozom, alig-alig üti át a professzionális média szerkesztőségeinek ingerküszöbét. Az ilyen, a média szempontjából provinciálisnak tekintett témák csak akkor tudnak bekerülni a közbeszédbe, ha alternatív kommunikációs felületeken keresztül megteremtjük ezeknek a területeknek a saját nyilvánosságát. Ma már erre a blogok, a facebook, a twitter és az ezek mentén létrejött közösségek kiváló lehetőséget nyújtanak, s egy-egy jól megválasztott témával be lehet kerülni a maintstream médiába is. Márpedig bármilyen elmélet, megközelítés, intellektuális tartalom éppen annyit ér, amennyit sikerül átadni illetve megvalósítani belőle.

Mire jó ez a bulvár műfaj? Miért vagy ilyen szélsőséges?

Bulvárnak nem nevezném ezt a műfajt, de kapok olyan kritikát is, hogy radikális, szélsőséges, sőt hatásvadász, amit írok. A radikális és szélsőséges jelzőket örömmel vállalom. Még a tudományos elemzések műfajában – a szociológiában mindenképpen, ami egy alapvetően kritikai műfaj – is létezik az adatelemzések során az a fogás, hogy egy meglehetősen árnyalt adatsor szélső értékeit emeli ki az elemző, egész egyszerűen azért, mert azok karakteresebben ragadják meg a jelenséget. Kommunikációs szempontból, amikor egy végtelenül szűk keresztmetszeten (pár oldal egy blogon, pár hasáb egy újságcikkben, pár perc egy TV interjúban) kell átpréselned egy meglehetősen komplex tartalmat, ha a rendelkezésre álló idődet az egyébként jogos árnyalásra szánod, akkor azon kapod magad, hogy tulajdonképpen nem mondtál semmit. Legalábbis semmit, ami megragadható lenne.

 Van azonban a radikalitásnak egy másik oka is. Nem lenne szükségem arra, hogy ezt a pozíciót foglaljam el, ha már be lenne töltve. Radikálisnak tekintet megjegyzéseket, kritikákat itt elsősorban fogyatékosügyben fogalmazok meg, és mivel nagyon elégedetlen vagyok a terület, de általában véve az elesett, hatalom nélküli emberek érdekvédelmével Magyarországon néhány írásommal élesebben fogalmazok olykor még annál is, mint amilyen árnyaltan magam látom a dolgokat.

Te tényleg kormányellenes blogot vezetsz?

Nem. Ráadásul melyik kormányra értendő ez a kérdés? Idén lesz éppen 20 éve, hogy a szociális szakmában dolgozom. Azóta kormányok, miniszterek, államtitkárok, főosztályvezetők jöttek mentek, semmi nem tart örökké.  Amit írok az a véleményem, és ha az nem egyezik az aktuális kormányéval, ha éppen súlyos hibának, vagy egyenesen hülyeségnek tartom, amit csinálnak, akkor megírom. Írtam már olyat is, amivel egyetértettem, vagy pozitív módon lepett meg. Igaz talán az, hogy kritikát hamarabb fogalmaz meg az ember, mint dicséretet, de arra igyekszem figyelni, hogy a puszta fikázás helyett leírjam szerintem merre kéne mozdulni a témában. Ettől még nem biztos, hogy nekem van igazam, de a legfontosabb, hogy helye és tere legyen minden gondolatnak. És egy blog éppen ilyen teret teremt.

Sokan olvassák a blogodat?

Nem tudom pontosan. A  legnépszerűbbek a magyar keresztnevek kínai átiratairól írt bejegyzések, ezekre rengeteg látogató jön. De ezt azért nem hívnám olvasottságnak, hiszen pusztán meg akarják nézni, hogy van a nevük kínaiul, mert esetleg magukra akarják tetováltatni vagy ilyesmi. Összességében 2008 decembere óta mintegy 70.000 ember látogatta meg a blogot, de azt kétlem, hogy közülük túl sokan rendszeres olvasók lennének. Már csak azért is, mert nagyon különböző témákról írok, ez nem egy tematikus blog. 

[2] Az European Social Network 2009 május 07-08. között megrendezésre kerülő „Toward the community” című szemináriumáról van szó, melyen a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet delegáltjaként vettem részt. A bejegyzésben szereplő felszólalás a konferenciáról szóló 2009-es szakmai beszámoló alapján került összefoglalásra. A beszámoló eredeti szövege letölthető a http://www.box.net/shared/u6u2voqxd0 oldalról.