...és még annyit, hogy

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon jó mozi. Valahogy olyan ügyesen lett komponálva, hogy két síkon is adott nekem valamit. Habár olvastam már néhány éles kritikát azóta a film történelmi szálairól (pl. Churchill viszonyáról Albert herceghez és VIII. Edwardhoz), mégis nagyon érdekes volt elkapni az utolsó birodalmi évek hangulatát.  Van ebben az Angliában valami tényleg mély kötődés a királyi családhoz, ami mint egy messzi ködbe nyúló lánc köti össze őket és saját múltjukat. A most uralkodó Erzsébet királynőben éppen úgy ott van még nagyapja sőt méginkább dédanyja birodalma, ahogy Diana hercegnő paparazzis halála, vagy Vilmos herceg modern celebházassága.

 

Az igazi szál, amiért mindezt leírom a beszéd-terápia szála, ami igazából a fővonal magában a filmben is. Valahogy nagyon jól találta el a mozi azt a folyamatot, ami a két ember között zajlott, és ami azt hiszem minden terápiának a lényege (kéne hogy legyen). 

 

A pszichoterápia használ egy fogalmat, amit RAPPORT-nak hívnak. A wikipedia angol veziója valahogy így írja le:

 

 

Amikor először hallottam a fogalmat nem estem hasra tőle, és most is elsősorban az az érzésem, hogy megint egy szó, aminek a jelentését valószínűleg mindenki megélte már, mégis kellett gyártani egy kellően béna és ijesztő szakkifejezést, amit csak a beavatottak értenek mintegy magukhoz is ragadva tartalmát.

 

Annyiban tényleg különleges jelenségről van szó, hogy szinte közhelyszerű szavakkal azonnal le lehet írni, ám megvalósítani annál nehezebb. Legkevésbé tapasztalataim szerint azok képesek rá, akik ezt tanulják, és erről kapnak diplomát, tehát éppen a terapeuták és mindenféle segítő szakemberek.

 

Számomra egyértelmű, hogy két ember között semmi jó nem születhet enélkül az érzés nélkül. Semmi pozitív, építő és kreatív. Ahhoz, hogy „közös hullámhosszon legyünk”, ahhoz találkoznunk kell. Nem csak fizikailag, hanem olyan Levinas-i értelemben is.

 

Ez pedig egy kétszereplős történet. Azt hiszem a filmben Lionel Logue (a beszédtanár) és Albert herceg viszonya nem a terapeuta zsenialitását írta le, nem ő, hanem az ő találkozásuk volt sikeres. A kombináció, amit ők ketten alkottak teremtett egy olyan atmoszférát, ami nagyon gyümölcsöző volt mind a herceg, mind Louge számára. Ha neki nem lenne az egy ilyen találkozás, akkor valószínűleg nem csinálná ezt a munkát, vagy úgy csinálná, mint egy prostituált.

 

Van egy jelenet a filmben, amikor kiderül Logue-nak semmiféle diplomája, végzettsége, papírja nincsen arról, amit csinál. A segítő szakmák hazug ígérete az, hogy technikákat, módszereket kreálnak, iskoláik, kiképzőik azt ígérik tanítványaiknak, amennyiben ezeket elsajátítják és a protokolloknak megfelelően alkalmazzák, akkor garantált a siker. Levizsgáznak hát és papírt kapnak arról, hogy ők ezt tudják csinálni, és onnantól most már ők ígérik azt klienseiknek, pácienseiknek, ügyfeleiknek, hogy valami olyasmit tudnak, ami garantálja a sikert.

 

Ilyen összefüggés azonban nincs, ez egy olyan nagyüzemben űzött illúzió, amitől a fejlettnek tekintett világban létrejöttek ugyan középosztályos munkahelyek milliói, ám egyúttal valahol szinte menthetetlenül elferdült az, amit a segítés és főleg a segítő kapcsolat jelent.

 

Nekem már a hideg futkos a hátamon, amikor meghallom a jól felépített technokrata szövegét a segítő szakmáknak, amikor protokoll fetisiszták a tudás és a szakszerűség magabiztosságával vesznek ki mindent egy kapcsolatból, ami emberi és egyben kockázatos persze. Visszatérő élményem, hogy azoknak az emberi kapcsolatoknak a természetéről, amik segítségére is vannak a benne lévőknek, sokkal inkább a szépirodalomból vagy éppen az olyan filmekből, mint a Király beszéde lehet meríteni, mint a segítő szakmák modern tankönyveiből.

 

Én azt hiszem nincsenek technikák, csak találkozások vannak. A technikák lealacsonyítóak. Abban az értelemben mindenképpen, hogy azt a hamis képet közvetítik, én képes vagyok valamit tenni veled, meg tudlak változtatni téged, ki tudlak húzni a bajból, csak bedobok pár trükköt, amit tanultam és csiribú-csiribá. Ilyen olcsón azonban senki nem ússza meg a találkozást. Vagy azért lesz drága, mert hazugság az egész, kidobott pénz és önsorsrontó ripacskodás, vagy azért mert nincs belemerítkezés a küzdelem és dráma nélkül.

 

Februárra várjuk az újabb nagy bejelentést. Közügyeink intézése egy ideje már inkább a mozifilmek és kereskedelmi televíziók megoldásait követi, a ’coming soon’ típusú sejtelemes előzetesekkel meglebegtetve, korábban sosem látott, ennek megfelelően soha senki által meg nem szavazott programok kerülnek ismertetésre, majd az új módi szerint arrogánsan végrehajtva.

 

Ha a képlet a nyugdíjügy, a drogpolitika vagy a fővárosi hajléktalankérdés megoldásaihoz hasonlóan alakul, akkor rokkantnyugdíj fronton a következőket tapasztaljuk majd.

 

 

 

A rokkantnyugdíjak kérdésének felvetése nem minden alap nélküli. Azon persze el lehet tűnődni, hogy vajon a rokkantnyugdíjasok jelentik-e azt a méltó ellenfelet, ami egy ilyen erőtől duzzadó, a kihívásoktól vissza nem riadó kormányhoz illik. A magam részéről ebben a mérkőzéssorozatban nagyobb izgalommal figyelném a „végre erős kormánya van Magyarországnak” vs. „magyar elit orvostársadalom”, vagy a „végre erős kormánya van Magyarországnak” vs. „eltelt évek politikaközeli nagyvállalkozói” mérkőzést, de az ő ügyeik nyilván nem annyira sürgetőek, illetve nem jelentenek akkora veszedelmet társadalmunkra, mint a rokkantnyugdíjasok.

 

Mindezekkel együtt a bejegyzést nem annak szánom, hogy a rokkantnyugdíjak jelenlegi rendszerének fenntartása mellett érveljek. Kétségtelen, hogy a helyzet tarthatatlan. Magyarországon arányaiban nagyságrendekkel több rokkantnyugdíjas él, mint akár a környező országokban, a jelenlegi aktivitási ráta (tehát a jelen pillanatban dolgozók aránya) már a működőképesség szélére sodorta az országot, a nagy ellátórendszereink finanszírozhatatlanok.

 

Amikor a rokkantnyugdíjasokról beszélünk akkor két egymástól hivatalosan nem, a hétköznapi ember számára azonban a jelek szerint jól elkülöníthető csoportról beszélhetünk. Közelebb kerülve a témához aztán ezek az éles határok ismét inkább összemosódnak, de a közvélekedés természete már csak olyan, hogy sosem tud közel menni semmihez.

 

A közvélekedés és a témában valószínűleg várható kormányzati kommunikáció szerint vannak a „valóban” megváltozott munkaképességű, fogyatékossággal élő, tartós megbetegedésben szenvedő leszázalékolt és rokkantsági nyugdíjban részesülő emberek. Egy kerekes székben élő emberről valószínűleg kevesen gondolják, hogy ne lenne „rokkant”, vagy egy végtaghiányos, féllábú emberről, hogy jogtalanul vesz fel „nyugdíjat”.

 

A másik csoportba azok tartoznak, akik a rendszerváltás óta, főleg a munkanélküliség elől menekülve éltek a leszázalékolás lehetőségével, vagy akár aktívan tettek érte, hogy legyen ilyen lehetőség.  Ők a „potyautasok”, a rendszer „csalói”, akikből mindenki ismer akár saját családjából néhányat, és akik „vígan” dolgoznak a rokkantnyugdíj felnyalása mellett.

 

Nézzük mit mondanak a számok (forrás):

 

 

 

Láthatjuk a táblázatból, hogy 2010. szeptemberében mintegy 2,9 millió ember részesült nyugdíjban vagy nyugdíjszerű ellátásban Magyarországon. Ha valami olyasmit kezdenénk el hirtelen kommunikálni, hogy az egyetlen tisztességes, és fenntartás nélkül elismerhető nyugdíj, az egy élet kemény munkája által jogosultságot szerzett, a nyugdíjkorhatárt elért emberek nyugdíja, akkor a jelenlegi állapotok között a fenti sokaság mindössze fele, 1,4 millió ember tekinthető „legitim” nyugdíjasnak.

 

Mindenki más korkedvezmény, rokkantság, olyan családi élethelyzet, mint az árvaság, vagy özvegység jogán, esetleg szociális helyzetére való tekintettel vesz részt a rendszerben.

 

Ha megnézzük, hogy „rokkantság”, egészségkárosodás címén hányan vesznek igénybe nyugdíjat vagy nyugdíjszerű ellátást, akkor a következő kategóriákat és létszámadatokat találjuk:

 

korbetöltött rokkantsági:                                     380 311 fő

korhatár alatti rokkantsági nyugdíjak:                     348 290 fő

rehabilitációs járadék:                                           22 263 fő

egészségkárosodott személyek szociális járadékai:    162 654 fő

rokkantsági járadék:                                             32 102 fő

 

Ez összesen 945 620 embert jelent. A különböző újságcikkekben, nyilatkozatokban attól függően hallunk 400 ezer és 900 ezer közötti számokat, amikor a rokkantnyugdíjasokról van szó, hogy a fenti kategóriák melyikét vette éppen a szerző/nyilatkozó figyelembe.

 

Hogy ezek közül ki a „potyautas” és ki a „szerencsétlen sorsa miatt a közösség támogatására szoruló tisztességes honfitársunk” azt senki nem tudja megmondani, mert hivatalosan minden egyes ellátottnak papírja van megváltozott munkaképességéről, egészségkárosodásáról.

 

A rokkantnyugdíj rendszeréből ugyanis már régen egy nagy nemzeti összekacsintás lett, amit százezrek vettek igénybe annak idején és nagyon sokan szeretnének igénybe venni ma is. A rokkantnyugdíjas lét szerves részévé vált a magyar társadalomnak, bátran mondhatjuk, hogy egy kulturálisan rögzült jelenségről van szó. A rendszerváltás környékén a leszázalékolás szinte bátorított megoldási mód volt arra, hogy túlzás nélkül százezrek éljék túl az átalakulás éveit.

 

Próbáljunk meg egy kicsit közelebb menni a jelenséghez…

 

Nálunk (legalábbis mióta én az eszemet tudom) nem létezik a munkahely=megélhetés viszonylag egyszerű Nyugat Európában magától értetődő összefüggése. Miközben szinte már közhelyszerűen azt halljuk, hogy a magyar egy az államon függő, a juttatásokat és az állam beavatkozását váró nép, valójában hosszú évtizedek óta a lakosság egy sajátos, és néhány térségben igen komplex portfoliót tart fenn, amit összességében megélhetési portfoliónak is nevezhetünk. Ennek gyökerei mélyre nyúlnak vissza. A (már nem is olyan) közelmúltban leginkább egyértelműen a szocialista vállalatoknál lehetővé tett fusi, a GMK, a lassan megtűrt, majd engedett végül egyenesen bátorított második gazdaság kialakulása járult hozzá ennek a sajátos magyar életformának és túlélési stratégiának a létrehozásához.

 

A szocializmus alatt volt néhány olyan szerencsés térsége az országnak, ahol mesteri szintre emelték ezt az életformát, akár figyelemreméltó prosperitást produkálva. Tipikusan ilyen körzetek voltak azok a nagyobb városok melletti, ám még a tradicionális mezőgazdasági léttel is összeköttetésben lévő környékek, ahol egy család jövedelme kockázatelemzőket megszégyenítően diverzifikált alapokon nyugodott.

 

Az ilyen helyeken a család felnőtt tagjainak a közeli városban vagy akár helyben volt „tisztességes” munkahelye. Ez Magyarországon azt szokta jelenteni, hogy az ember tisztességesen dolgozik, de tisztességes fizetést nem kap érte, hanem olyan magyarosat csak. Szóval a portfólió egyik eleme a rendszerint alacsonyan fizetett, ám a nagy ellátórendszerekhez (nyugdíj, TB) hozzáférést biztosító főállásból származó jövedelem volt. Szintén a főállású munkahelyen keresztül volt elérhető sokak számára a második gazdaság is, amit túlórák, GMK-k, vagy a vállalati munkahely eszközkészletén használt fusimunkák, magánvállalkozások jelentettek (lsd. Csók anyu című film), de ide tartozik az is, hogy csak az tudta még a szöget is kilopni a gyárból, üzemből, TSZ-ből, akinek ugye bejárása volt oda, tehát volt munkahelye (Csinibaba). Márpedig a szocializmusban csaknem mindenkinek volt munkahelye. A túlóra, másodállás a városi, nagyvárosi élet jellemzője is volt. Édesanyám, aki a 80-as években geológusként dolgozott egy bányavállalat tervező irodájában, rendre görnyedt otthon a konyhaasztalra dobott pauszpapír fölé, amit olvasólámpájával világított meg és éjszakákat, hétvégéket dolgozott át hosszú éveken keresztül a hivatalos munkaideje után.

 

A portfólió harmadik eleme a háztáji volt. Ez olyan helyeken, ahol a háztartást kert, állatok, esetleg a falu/kisváros végében szőlő, de minimum telek vette körül, akár jelentékeny bevételt is jelenthetett és segített egy sajátosan készpénz nélküli, vagy legalábbis alacsony készpénzhányaddal működő életforma kialakításához. A jómódú vidéki család 80-as évekbeli mintája a kettő, vagy akár háromszintes családi ház, hátul nagy kerttel, tyúkokkal, disznóval akár, a fészerben a szerszámokkal, hegesztőkészülékekkel felszerelt műhellyel, a település végében lévő kerttel vagy szőlővel ellátott mini-konglomerátum volt. Egy ilyen háztartás nemigen költött élelmiszerre, sőt inkább jövedelme volt belőle (tojás van eladó), autószerelőre, vagy bármilyen szerelőre, hisz apa vagy a nagyobbik gyerek mindent megcsinált. Az önellátásnak bámulatos fokát jelentette ez az életmód, amihez tegyük hozzá, hogy egy olyan kizsigerelt munkatempó is járult, ami világosan tükröződött már akkor a hazai egészségügyi és halálozási adatokon.

 

Mert habár valóban a 80-as évekre nyoma sincs faluhelyen a korabeli vályogházaknak, egyes térségekben családok, saját erejükből többszintes palotákat húztak fel utcaszám, ám emögött a legtöbb esetben ott van a munkaidő után még megragadott kapanyél, a sufniban hétvégenként összeütött szivattyú vagy átspirálozott generátor, vagy a januári szombat hajnalban levágott disznó. Apám, aki évekig hasonló stílusban élt és dolgozott ma is visszafojtott dühvel szólal meg, ha valaki szóvá teszi a falusi emberek műveletlenségét, blazírt megjegyzéseket téve a magamfajta társadalomtudósokra, akiknél a gondok ott kezdődnek, amikor 2 vödör vizet be kéne hozni a házba. És valóban, ő egy olyan generáció tagja, akit ha egy mezőn magára hagynak egy pár teherautónyi nyersanyaggal, mire visszajössz ott egy ház fog állni, aminek teraszán semmibe révedő tekintettel sörözik, s ujjával a betont tapogatja, hogy a hétvégén még talán húzunk rá egy réteget.

 

A portfólió negyedik eleme a magyar közösségekben máig mély gyökerekkel bíró közösségi és családi transzferek átláthatatlan, vagy éppen patikamérlegen nyilvántartott rendszere. Mert ide tartozik a „Józsi add már kölcsön az utánfutódat, leugrunk Hevesre azért a kompresszorért”, a disznóvágás-kori kóstoló, a lagzira vitt sütemény vagy a kalákában épülő ház, a romantikus betonozás és az elmaradhatatlan szüret. Családon belül a nyugdíjból a kollégista zsebébe tömött százasok majd ötszázasok, az üzemi konyhák méretével vetekedő vasárnapi rántott húsos, uborkás ebédek a nagyinál, a városból lehozott gyógyszer és a rekeszszámra visszavitt paradicsom meg befőtt, a betegápolásra gyerekvigyázásra érkező nagynéni, az egymásnál nyaraló unokatestvérek.

 

Ez a magyar megélhetés portfoliója, ami ha egyszerre sikerült alkalmazni őket, szerencsés helyeken akár virágzó vidékeket hozott létre és tartott fent a hatvanas évek közepétől egészen a 80-as évek végéig.

 

A rokkantnyugdíjként ismert rendszer tömegesen elterjedve tulajdonképpen ebbe a szövetbe teljesen szerves módon illeszkedve jelenik meg a 90-es évek elején. Mégpedig úgy, hogy a rendszerváltással az egyik napról a másikra megszűnő szocialista vállalati rendszer jelentette láb esik ki a képletből, aminek egyik lehetséges, szinte bátorított pótlása a rokkantnyugdíj, amit gyors, eleinte (és aztán még sokáig) zökkenőmentes leszázalékolási procedúra előz meg. Vegyük észre, hogy mind a főállásból származó jövedelem, mind pedig az azt később kiváltó rokkantnyugdíj csak apró szelete a megélhetést végül biztosító portfoliónak és nincs közvetlen köze ahhoz, hogy ezért a megélhetésért ki mennyit dolgozik, mert a munka (ha valaki itt életben akar maradni) akkor sem szorítkozik pusztán a munkahelyre a magyar ember számára, ha van neki munkahelye. Ebből az is kiderül, hogy akinek nincs, aki kényszerből (és a legritkább esetben lustaságból) transzferjövedelmekkel váltotta fel korábbi munkajövedelmét, az nem jelenti azt, hogy innentől ne dolgozna/termelne/szolgáltatna pusztán átrendezte portfolióját és más módon biztosította azt a keveset, amit korábban számára leginkább munkajövedelemként fizettek ki.

 

Abban az adatban, hogy milyen alacsony a hazai foglalkoztatottság aránya, az is megjelenik, hogy milyen kétségbeejtően kevés, valójában értékteremtő tevékenység minősül ma munkának Magyarországon. XIX. századi Nyugat-Európára kitalált rigid kategóriákkal (teljes munkaidős bejelentett állás a hozzá kapcsolódó társadalombiztosítási jogosultságokkal) próbálunk életben tartani XXI. századi kelet-európai rendszereket.

 

A leszázalékolás lehetőségének választása nem pusztán egyéni ügyeskedés, és nem csak korrupt bizottsági orvosok megkenhetősége. Egyrészt nem volt túlságosan nehéz a rendszerváltás nagyüzemeinek, TSZ-eienek, bányavállalatainak tömegével szélnek eresztett munkásai között leszázalékolásra okot adó egészségügyi problémát találni. Másrészt a leszázalékolás a 90-es években tudatos ám kimondatlan társadalompolitika, a kuponos privatizáció magyar verziója, ahol habár a korábbi kohóüzeméből tulajdonrészt senki nem kap, de mai áron havi kb. 30000-ret igen, amolyan életjáradékként, amit elnevezünk rokkantnyugdíjnak. Megint egy példa arra micsoda hagyományai vannak nálunk annak, hogy hihetetlen tartalmakat tudunk ismert elnevezések mögé rejteni, amiknek azonban valójában semmi köze nincs az adott fogalom eredeti jelentéséhez.

 

Semmi másról nincs szó tehát, mint a jól ismert, mára évtizedes hagyományokra épülő portfólió átrendeződéséről, ahol a másodállásokat és fusi munkákat a fekete gazdaság váltotta fel, a nagy ellátórendszerekhez (nyugdíj, TB) hozzáférést biztosító főállást pedig a szintén alacsony jövedelmi szintet jelentő, ám biztos rokkantnyugdíj. Kimondatlanul, de a 90-es évek elején a magyar állam egy rejtett alapjövedelemmel, vagy az elnézett feketemunka lehetőségével kínálta meg azt a mintegy 1,5 millió embert, akik a gazdasági átalakulás hatására eltűntek és máig nem is találtak vissza a munkaerőpiacra. Sokak számára ráadásul nem pusztán átrendeződésről van szó, hanem a több lábon állást biztosító életforma összeomlásáról, vagy azért mert egyszerűen a korábban hegyeket elhordani képes fiatal emberből öregedő, betegeskedő középkorúak(!) vagy idősek lettek, vagy mert minden infrastruktúra, lehetőség, erőforrás eltűnt a környezetükből. Ezek az emberek most kétségbeejtő körülmények között élnek, akkor is, ha annak idején esetleg (mindenki máshoz hasonlóan) némi kreativitással jutottak az alacsony összegű, ám állandó juttatáshoz.

 

Halljuk majd hamarosan, a riporter hangjában némi morális töltéssel, álmeglepetéssel a történeteket, amiben képzeljük el a szóban forgó személyek nem átallották magukat leszázalékoltatni, felnyalni a vaskos állami juttatást aztán biztonsági őrként elhelyezkedni egy méhtelepen feketén.

 

Hogy ezt a sosem kimondott és mégis máig létező szerződést fel kell mondani az nem kérdés. De hogy ehhez démonizálni kell-e azokat a tömegeket, akik éltek a jobb híján nekik nyújtotta lehetőséggel, abban nagyon nem vagyok biztos, pedig tartok tőle ennek leszünk tanúi hamarosan. Ezek ugyanis végtelenül primitív álmegoldások, amiket zsigeri húrokon ugyan jól lehet játszani, de rendészeti meg hatósági megoldásokból még se munkahelyek, se infrastruktúra nem teremtődött, viszont rövidtávon olcsó meg háborús logikával gondolkodók számára sokkal könnyebben kommunikálható mintha mit tudom én képzéseket és beruházásokat indítanának, vagy ne adj isten átgondolnánk a nagy ellátórendszereink kizárólag bejelentett munkabér alapú jövedelemre alapozott működését.