Ismét a kapujában állunk annak, hogy az ország nekirugaszkodjon a nagy fogyatékos[1] intézmények kitagolásának. Évek óta, tulajdonképpen 20 éve kerülgetjük ezt a kérdést, ami mára véleményem szerint több tekintetben is sürgetővé vált.
Egy demokratikus országban tarthatatlan, hogy olyan intézményrendszert tartsunk fenn, ami az 50-es évek ideológiáját továbbörökítve távoli, elzárt intézményekbe száműzi a fogyatékossággal élő embereket, mintegy láthatatlanná téve őket a társadalom számára.
A kétségbeejtő hazai aktivitási ráta (a szám, ami kifejezi ténylegesen hány ember dolgozik ebben az országban) egyik sarokpontja a megváltozott munkaképességű emberek döbbenetesen nagy aránya az országban. A rokkantnyugdíjazás jelenségéről részletesen írtam egy előző bejegyzésben, itt most azokat emelném ki, akik valóban meglévő fiziológiai vagy mentális hátrányukból fakadóan váltak fogyatékossá majd rokkantnyugdíjassá. Magyarországon mi segítségnyújtás címszó alatt, szinte automatikusan háromféle beavatkozás felé tereljük a fogyatékos embereket. Ezek a leszázalékolás (munkaképtelenség kimondása), a gondnokság alá helyezés (jogi cselekvőképtelenség kimondása), tartós bentlakást nyújtó, nagy létszámú intézményben történő elhelyezés (a közösségből történő kiemelés). A helyzet paradoxonja az, hogy amit mi jelenleg segítségnyújtás, segítő szolgáltatás címén ezeknek az embereknek nyújtunk, az valójában végletesen eltávolítja őket attól a lehetőségtől, hogy bármilyen módon integrálódjanak. Számomra ebben az a szomorú, hogy meglennének a szakmai eszközök arra, hogyan lehetne mindezt másképp csinálni, azonban változást a rendszerváltás ellenére mintegy 20 éve nem lehet elérni a területen.
Mára úgy tűnik, van azonban egy belső sürgetés is. Kézzel fogható lassan az indulat, ami a rokkantnyugdíjasokat és közöttük a fogyatékos embereket (is) körbeveszi („hajtanám az összes rokkantnyugdíjast dolgozni”) és sajátos módon ugyanez ez az indulat az, ami a jelenlegi száműzetés társadalmi bázisát is adja („nem gondolod, hogy majd együtt fogok ezekkel lakni”). Márpedig a kettő egyszerre nem megy. Ha azt akarjuk, hogy a most képtelennek, nem kívánatosnak tekintett fogyatékos emberek úgymond hasznos tagjai legyenek a társadalomnak, akkor azt esetleg lehetővé kell tenni számukra. Határmenti falvakba száműzve, egy könyvtárba való iratkozáshoz sem elegendő jogosítványokkal, és a képtelenségről szóló hivatalos papírral ennek pont az ellenkezőjét csináljuk.
A jelenlegi „segítségnyújtás” rendszerének megváltoztatása azért is sürgető, mert a területre jutó amúgy sem túl bőkezű források döntő többsége ezekre az intézményekre és ellátási formákra megy el. Léteznek ugyan szolgáltatások, melyek a közösség keretei között, inkább mozgósítva, mintsem a képtelenség látszatát életre keltve vesznek részt az érintettek életében, azonban ezek száma még mindig elenyésző. A hazai ellátórendszer 2011-ben is ún. intézményi-alapúnak tekinthető, és a passzivitást, képtelenséget közvetítő szemlélet veszi körül.
A magyarországi nagy létszámú fogyatékos intézmények kitagolásának kérdése az elérhető Európai Uniós támogatások kapcsán vált ismét időszerűvé. A kitagolás szó arra utal, hogy a távoli, elzárt, nagy létszámú intézmények, sok esetben az 50-es években kiüresedett kastélyépületek vagy az azóta létrejött pavilonok felszámolásra kerülnek, a fogyatékos emberek számára a közösségben jönnek létre lakhatási formák, vagy eredeti lakóhelyükön élve kapnak támogatást a beilleszkedéshez. Az Uniós források egyszeri, megismételhetetlen lehetőséget jelentenek arra, hogy az átalakítás költségeit külső forrásokból fedezzük. Többek között ezért is, igen fontos lenne, hogy körültekintően járjunk el a hazai kitagolás során. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy félreértésből, makacsságból, háttéralkuk nyomán (fogalmam sincs tényleg miért) ismét egy ballépésre készül a kormányzat, ahogyan elődei is tették.
Hibát persze mindenki ejthet. De talán megismételni nem kellene mások hibáit, mi lenne, ha inkább tanulnánk belőle.
Kezdjük azonban az örvendetes dolgokkal. Mindenképpen pozitív fejlemény, hogy napirenden van a kitagolás kérdése. Továbbra is megvan rá az Uniós forrás, a Strukturális Alapokból mintegy 13 milliárd forint hozzáférhető a célra, és kormányzati szándék is van arra, hogy erre költsék ezeket a forrásokat. Ez nagyon fontos, s habár bennem 20 év totojázását látva egyszerre van szkepticizmus és türelmetlenség, a tény az, hogy mind forrás, mind politikai akarat létezik a kitagolás lebonyolításához.
Ehhez képest mondhatnánk apró részletkérdés, hogy a tízezrek életét közvetlenül, közvetve meg az egész magyar lakosságot érintő kérdés részletei jobbára a paraván mögött, gondosan válogatott meghívottakkal zajló egyeztetések (amik inkább tájékoztatások) során dőlnek el. Szerintem ez nem részletkérdés, már csak azért sem, mert a jelenlegi tervekben számos olyan hiba kódolva van, amit nem kéne feltétlenül elkövetni.
A tervekben ugyanis az szerepel, hogy sor kerül ugyan kitagolásra, az intézmények azonban megmaradnak, és 50 fős gondozási egységeken működnek tovább.
2009. májusában Varsóban részt vettem egy konferencián[2], mely a kitagolás (intézménytelenítés) nemzetközi tapasztalatairól szólt. Felszólalt ott egy svéd kolléga, Lars-Göran JANSSON a Swedish Association of Social Directors titkára, aki hosszan ecsetelte hogyan voltak kénytelenek Svédországban saját hibájukból két lépcsőben (értsd: dupla költségen) végrehajtani a kitagolást.
Svédországban európai viszonylatban meglehetősen későn, 1993-ban alkottak jogszabályt a nagy létszámú intézmények bezárásáról. Más országokhoz képest az átlagos intézményi méret itt korábban is viszonylag alacsony volt, de 1935 és 1990 között működött Svédországban 1000 fős intézmény is.
Az utolsó ilyen helyet 2000-ben zárták be, tudatos politikai és szakmapolitikai döntés eredményeképpen. A korábbi intézményeket szállodaként, konferenciaközpontként hasznosították és az önálló lakhatás kialakítására elsősorban önkormányzati lakásokat hoztak létre a közösségben. Erre a döntésre azonban csak második nekifutásra találtak rá. A kitagolás első lépcsőjében, a korábbinál kisebb létszámú ám az érintetteket még mindig közös lakótömbökben elhelyező megoldásokat választottak. Ezekben gyakorlatilag továbbéltek az intézményeket működtető szakemberek régi megoldási módjai és attitűdjei, akik egyébként is (mint minden más országban) érzékelhető ellenállást fejtettek ki a változásokkal szemben. Egy második lépcsőben ezért kénytelenek voltak az újonnan létrejövő kisebb, ám még mindig az intézményi viszonyokat továbbörökítő tömböket is tulajdonképpen még egyszer kitagolni, most már teljesen a közösségbe integráltan. Mentségükre legyen szólva ők a teljes folyamatot saját forrásból, a nálunk jóval erősebb gazdaságot magáénak tudó svéd adófizetők pénzéből finanszírozták. Mi úgy tűnik EUs forrásokból készülünk elkövetni ugyanezt a hibát, és nem vagyok benne biztos, hogy lesz még egy ilyen lehetőségünk.
A svéd kitagolást komoly kampányok, képzések, átképzések és felkészítések kísérték, mind a rendszerben dolgozó szakembereket, mind az érintetteket, mind pedig a lakosságot megcélozva. A megkérdezett intézményben élő fogyatékos emberek és hozzátartozóik 50-80%-a aggodalommal tekintett a változásokra. Ott ugyanis mérnek ilyesmit is. Az aggodalmak többsége a közösségben való boldogulással, a közlekedéssel, az elérhető orvosi és egyéb szolgáltatásokkal, a társadalmi előítéletekkel és az esetleges elmagányosodással kapcsolatban fogalmazódtak meg leginkább.
Ehhez képest a kitagolási folyamat lezárást követően végzett felmérések az érintettek 80%-nak elégedettségéről számoltak be. Leginkább az önállóság, a szabadság megélését emelték ki a válaszadók, a hozzátartozók pedig arról számoltak be, hogy az intézményi viszonyokhoz képest sokkal könnyebb, egyszerűbb családtagjaik elérése, meglátogatása, nem kell rigid intézményi szabályokat követniük vagy folyton tekintettel lenni szobatársakra, házirendre, a személyzetre. Az eredményekkel kapcsolatban a svéd szakember még azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy a változások hatására – egyébként számukra is meglepő módon – az utolsó intézmény bezárását követő majd 10 évben a fogyatékossággal élő kliensek egy olyan új generációja jelent meg a szolgáltatást igénybevevők között, akik már az önálló életvitel keretei között fogalmazzák meg igényeiket, s ez egyértelműen tetten érhető a fogyatékos emberek foglalkoztatási mutatóin, vagy a társadalmi beilleszkedés más dimenzióban is. Magyarán szólva az igényeiket korábban a kávé-cigi vonalon megfogalmazni képes évtizedek alatt hospitalizálódott ellátottakból speciális szükségletekkel élő „városlakók” (vagy éppen falubéliek) lettek, akik olyan szolgáltatások megrendelőivé váltak, ami segíti a mindennapi életben való boldogulásukat. És ezek a szolgáltatások már messze nem a gondnokoltatásban, leszázalékolásban és láthatatlanná tételben merültek ki, hanem éppen ellenkezőleg, mozgósították, és – egyébként politikai értelemben is – aktív polgárokká avanzsálták a korábban képtelennek tartott embereket.
A svéd megközelítés egyébként elsősorban emberi jogi szempontból kritizálta az intézményi ellátás viszonyait, kampányaikban olyan érvek hangoztak el, miszerint a háborús helyzet után a zárt intézménybe kerülés a leginkább veszélyes és kiszolgáltatott esemény, ami egy ember életében megtörténhet. Az előadó közel 10 évvel a nagy intézmények bezárását követően fontosnak tartotta megjegyezni, hogy véleménye szerint Svédországban ma már nincs olyan szereplő, aki a nagy létszámú intézmények vagy annak epigonjai visszaállításáért szállna síkra.
Nálunk, most úgy látom az történik, hogy a kormány az esetleges hibákra figyelmeztető hangoktól hermetikusan elzárja magát, s nekivág ugyan a kitagolásnak, azonban ehhez olyan megoldást választ, amivel valójában még mindig az intézményi megoldások továbbélését szolgálja.
Mivel az ezzel kapcsolatos gondolatokról nyílt szakmai diskurzus nem alakulhatott ki a kormányzattal, a témával mostanra évek óta összefogásban foglalkozó érdekvédő és civil szervezetek, egyetemi tanszékek és szakemberek nyílt vitafórum formájában fogják előadni kitagolással kapcsolatos véleményüket, mely 22 pont formájában nyilvánosságra is került. A dokumentum elérhető itt (pdf).
A vitafórumra minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Időpont és helyszín: 2011. március 5., szombat 10:00 - 18:00 óra. ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, A/67-es terem. 1084 Budapest, Ecseri út 3.
[1] Amikor ebben a bejegyzésben a fogyatékos, fogyatékossággal élő emberek kifejezést használom abba mindig beleértem a pszicho-szociális fogyatékossággal élő embereket is, tehát a mentális problémával élőket.
[2] Az European Social Network 2009 május 07-08. között megrendezésre kerülő „Toward the community” című szemináriumáról van szó, melyen a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet delegáltjaként vettem részt. A bejegyzésben szereplő felszólalás a konferenciáról szóló 2009-es szakmai beszámoló alapján került összefoglalásra. A beszámoló eredeti szövege letölthető a http://www.box.net/shared/u6u2voqxd0 oldalról.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.