...és még annyit, hogy

A legelső benyomásom Kirgizisztánról számtalan amerikai katonai repülőgép volt. Több tucat szürke nagy szállítógép. Ez már a szép új világ. Ott vannak mindenhol és szerintem azért teszik ki ezt a rengeteg repülőt, hogy egyértelműen a világ tudtára adják, hogy ők itt vannak. Hogy Ők vannak itt! Nem csak reptér ez, hanem kiállítás.

Nem kell azonban sokáig menni, hogy szembesüljön az ember az első szovjet maradvánnyal is. Ahogy kiléptem a reptér fogadóterébe a hosszú kígyószerű csőből, egy hatalmas tányérsapkás határőr várt. Mármint a tányérsapkája volt hatalmas, a férfi inkább fiúnak tűnt, törékeny ázsia alkattal és szemekkel. Kb. mint a képen.

A reptér egy betonkocka. Biztos erődnek is tervezték. Azért kicsiben megvan minden, beléptető kapuk és határőrfülke. A fickó (egy másik) hosszasan lapozgatja az útlevelem, vizsgáltatja a vízumom. Ráér, hajnali kettő van, én vagyok az egyetlen a "sorban". Korán reggel már dolgoznom kéne, ebből nem lesz alvás..vagy munka nem lesz.

Hosszas vizsgálódás utám rámnéz és kérdően kimondja a munkahelyem nevét. Lefagytam. Basszus ezek mindent tudnak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez már az amerikai jelenlét, vagy a szovjet örökség.  Nem titkolt meglepettséggel közöltem, hogy igen...ezt a céget képviselem, üzleti úton vagyok.

Napokkal később kiderült, hogy a pasi vendéglátóim egyikének a férje. Innen tudta, hogy várnak valakit Magyarországról és innen tudta a cég nevét:)

Hajnalban egyedül megérkezni egy idegen helyre elég sajátos élmény.  Amikor kiléptem a nem túl nagy váróterembe olyan hangulat fogadott mint vidéki vasútállomásokon az első vonat érkezése előtt. Lassú, csendes élet, a sötétben látni a leheleted, ha vannak is emberek mindenki olyan szellemszerű körülötted. Állnak páran ciril betűs feliratokkal. Szigorúan papírra. Megpróbáltam felismerni a nevem ciril betűkkel írva. Viccesen néz ki, de legalább van elképzelésük a Zs betűről, máshol Zoltra redukálnak. Ha akad egy jól tájékozott, akkor perceken belül kiderül, hogy akkor biztos Zoltánnak hívnak. Hát nem...

Egy fiatal kirgiz szemű fiú volt a sofőröm. Csak mosolygott, angolul egy szót sem értett. Ahogy mondom...egy szót se. Hát reménykedtem benne ő tényleg engem várt. Régi fekete Audi. Később kiderül ez igen ritka errefelé, inkább Volga, vagy Lada Szamara dívik, amit itt SPUTNIK néven futtatnak. Vagy 40 percen át mentünk először valami autóúton aztán a főváros üres utcáin. Csak az eszem tudja, hogy főváros, amúgy Esztergom külső. Nem ijesztő, sőt nekem barátságos is, de én már csak egy forró zuhanytól és ropogós paplantól leszek barátságos. Az egésznek volt egy olyan hangulata mint az Elveszett jelentésben:

Ezen a hotelbe való érkezés sem segített. Hyatt Renegade Bishkek. Ha nem olvasom hozzá a város nevét, maga a hotel bárhol lehetett volna. Ugyanolyan hotel, ugyanolyan szoba, az az erőltetett steril környezet, erőltetett mosollyal és aranyáron adott ásványvízzel az egyetlen nyitva lévő helyen...a bárban. Nem utálom egyébként a szállodákat. Azt nem szeretem ha koszosak, hiszen az egyetlen jó dolog a szállodában az a fenekem alá tolt tisztaság és rend. Egy napig tart, míg birtokba nem veszem a szobát, de ha beengedem a szobaszervízt újjávarázsolják. Azt sem szeretem, hogy még a levegővételt is felszámolják. A legtenyérbemászóbb az internet ára. Mégis egy idegen helyen, a szálloda hamar otthonná válik, ha ez az egyetlen hely, ahol egyedül maradhatsz, és ahol ez a fura lámpafénysárga melegség vár.

Egy hetet töltöttem Kirgizisztánban. Munka...nem nyaralás. Ettől már kicsit nyögvenyelősen indultam, mert első hallásra nagyon jól hangzik az ilyen út, aztán kiderül, hogy a szállodát sem érsz rá elhagyni. Most azért nem ez történt, igen sajátos élményeket szereztem. Az elkövetkező posztokban ezeket osztom meg:)

Kora reggel indult a gép Isztambulba. Nem az a baj, hogy korán kellett kelni, hanem az, hogy utálok repülni. Nem volt ez mindig így. 10 éve ültem repülőgépen életemben először a Budapest Frankfurt járaton. Nagyon élveztem, főleg amikor már fent hangtalanul siklott a gép (a hajtómű hangja olyan baromira hangos, hogy egy idő után nem is hallod):). Azóta legalább ötvenszer repültem.

De valami történt, mert mostanában szabályosan...ok kimondom...FOSOK A REPÜLŐN. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mitől lehet, figyeltem magam a gépen. Azt hiszem az egész a kontrollról szól. Ha én lennék a pilóta akkor nem érezném magam ennyire kiszolgáltatva. Kocsiban is inkább én vezetek, csak a taxis mellett érzem magam biztonságban mert azokról azt fantáziálom, hogy olyan sokat vezetnek, hogy belejöttek. 10.000 méter magasan a szaros életem a pilóta kezében van, meg a mérnökökében. Mikor beszállok, ha a lépcsős megoldással kell felmenni, akkor igyekszem a tekintetemmel elkapni a kapitányt, aki rendszerint már a kabinban ül. Szeretném ha olyan deres hajú, nagytenyerű, apameleg szemű magas ember lenne, egy Harrison Ford, aki olyan profi, hogy akkor is leteszi a gépet, ha mindkét szárnya letörött.

Fontosak a légikísérők is! Ha a legnagyobb viharban is lazán felszolgálnak az megnyugtató. Ha felszállás közben unott arccal üldögélnek, az is megnyugtató. De mikor eltűnnek a behúzott függöny mögött...

A statisztikákkal nyugtatom magam. „Ha már kiértél a reptérre, a nehezén túl vagy!”. Hiszen sokkal kisebb az esélye a gép lezuhanásának, mint egy autóbalesetnek. Ez valamelyest meg is nyugtat. Az első turbulenciáig.....Amikor ez a műanyaghenger megrázkódik..én már látom hogyan tekeredik el torzulva a géptest, hogyan válnak le a szárnyak...és látom magam zuhanni...olyan 2 perc lehet. Na ez a különbség b...ki! Az autóbaleset egy pillanat...ez meg egy örökkévalóság.

Érdekes, hogy ha felállok és sétálok akkor jobb. Csak ülni mint egy zsák méginkább kiszolgáltatottá tesz. De pont a rázós viharok alatt nem engednek felállni. Azt hiszem nem ilyen birka módjára akarok meghalni...Petőfisen kozákokkal küzdve inkább....(hacsak nem Tengizben...):)

Amúgy biztosan azért van az egész mert Bika vagyok. Az én fő elemem a föld. Két lábbal a talajon. Mit érdekel engem mi vár Bishkek-ben! De addig összesen 7 órát kell tölteni a levegőben. 2 óra Isztambulba és 5 óra onnan Bishkekbe. Rémálom!

Sokszor hallani, hogy Prága milyen remekül működik a turizmus szempontjából, és bezzeg Budapest lemaradt. A téma engem is régen foglalkoztat, írtam is már róla, és a magam szubjektív tapasztalatai alapján ismét megpróbálom összefoglalni.

Ha pusztán a számok oldaláról közelítünk akkor persze a tények magukért beszélnek. Sokkal több a turista Prágában. De azért meg kell jegyeznem, hogy szerintem nem az a cél, hogy mint Prágában tömött sorokban, mint heringek álljanak a turistacsoportok. Az aranyművesek utcája napközben gyakorlatilag egy tömött halkonzervre hasonlít, amiből néhol egy-egy esernyő kilóg.

A Prágaiak egyszerűen kiszorultak a saját belvárosukból.

Azzal sem értek egyet, hogy Prágában nincs ez a gusztustalan pénzlenyúlás. Hát csak ülj be egy kávézóba a híres középkori óra környékén. Visszatérő kritika hogy mi a múltunkból élünk, jelenünk nincs. Hát Prágában sem azt látom, hogy a kortárs művészetek múzeuma előtt kígyóznának a sorok. Berlin esetleg a jelenéből él, de ha Prágával hasonlítjuk össze Budapestet, akkor nincs mit egymás szemére vetnünk. Zsidótemető, Kaffka, Golem, középkori ihletettségű utcák, tornyok, harangszó, macskakő, gótikus katedrális vízköpőkkel, alkímia, knédli és sör.

Ez a jelen? Ők is a múltjukból élnek...szerintem a különbség annyi, hogy Prága olyan, mint egy középkorból úgymaradt város (a belváros), Budapest meg a XIX. századi Jókais arcát mutatja a turistáknak. Ráadásul ott is ez a konzervatív turistaipar megy, ahol a betétmondatokat betanult idegenvezető esernyőt feltartva vezeti a birkacsordát a nyakába akasztott hangosbeszélővel próbálva túlkiabálni Japán szomszédját. Ez lenne a minőségi turizmus?

Prága szerencsés a tekintetben, hogy egy jól behatárolható, hamar bejárható körön belül van minden. Persze ehhez hozzátartozik az is, ahogy azon kívül aztán a nagy semmi. Lakótelep a közepén a hokipályával. Nálunk viszont elkülönült szigetek vannak. Hősök Tere, Budai Vár, Váczi Utca, Vásárcsarnok, Bazilika, Parlament.

Ezek szerintem némi fantáziával összeköthetőek lennének, hiszen a várból a Budavári Siklón keresztül, át a Lánchídon csinálva egy hurkot a Váczi utca, Duna korzó- Bazilika vonalon, végig az Andrássy-n be lehet futni egy viszonylag egységes ívet. Szerintem éppen csak az ötletek hiányoznak, a poénok. Prágában a mai napig mosolyra szalad a szám, ha látom a TV tornyon négykézláb mászó csecsemőket. Tudja valaki, hogy miért nincsenek utcai mutatványosok, olyan szoborrá meredő arany vagy ezüstre mázolt alakok, igazi utcazenészek (nem az aluljárós zenésznek álcázott koldusok) Budapesten?

Prágában tömeg van, legalábbis a fő turista útvonalakon és engem is általában azok a helyek vonzanak, ahol élet van. Budapesten az is probléma, hogy szerintem a belvárosi lakástulajdonosok egy sajátos félreértésben élnek. A belváros azt jelenti élet van, zaj van...zene van, meg humor, móka, kacagás. Aki csendre vágyik igen szép pénzt kaphat a Liszt Ferenc téri vagy Deák téri lakásáért. Házat is vehet belőle a XVIII. kerületben hatalmas zöld kerttel.

Az is olyan elszomorító, hogy mi egy kicsit a "mit miért nem" városban élünk. Nagyon emlékszem a Felvonulási térre tett homokóra történetére. Eredetileg az gurult volna végig a téren, lett volna köré mindenféle, de ehelyett elrejtették a fák alá az ING székházzal szemben, sokáig tábla se volt, de ma is a kutya sem tudja mi az, és hát nincs is mit tudni róla...mert semmi. Egy bazi nagy homokóra, de még az időt sem tudom meg belőle.

Láttam az indexen már annyi tervet, gyalogoshídról a Dunán, olyan vizen lebegő kávézókól. Szerintem a zöld gyep a szabadsághídon, vagy a pár napos pontonhíd jó poénok voltak...Az igazán progresszív ötletek egyébként ahogy én észreveszem az alteros művészeti körökből jönnek... akik gyártelepeket rendeznek be, kortárs művészeti negyednek, de ezek aligha szólítják meg a mai mainstream itteni turizmust. (van egy ilyen hatalmas képződmény Pekingben, marha messze mindentől mégis tele van turistával) Vagy a romkocsmák üzemeltetői, akik szintén inkább a magyar közönségnek szólnak (ami nem baj), és ötleteik egyelőre nem nőnek túl a vendéglátás korlátos keretei közül.

Szóval szerintem leginkább paradigmaváltás kéne a turizmusban, (Prágában is, de ez legyen az ő gondjuk), mert különben mutogathatjuk a XIX. századot anélkül, hogy lenne közünk a XXI.-hez. És itt nem arra gondolok, hogy Hong Kong-ot kéne csinálni Budapestből, de ezeket a köveket kicsit másképp is meg lehetne tölteni élettel.