...és még annyit, hogy

Három napja benne vagyok ebben a lázas, taknyos, köhögős akármiben. Orvoshoz nem jutottam el, ahhoz komoly bajnak kell történnie, meg hát magamtól is tudom, hogy tea, sok folyadék, meg a bárhol kapható porok, izék.. 

A betegség szenvedés. Ez nem vitás és tényleg az. Először az a fura gyengeség, fáradtság, amikor úgy érzed már egy kilincset sem tudsz lenyomni. Biztos csak le vagyok gyengülve, fáradt lehetek, de estére megjött a válasz. Bedurran az egész, mint a didergő királyt a hideg ráz, már felállni is teljesítmény, és ha aludni akarok inkább csak egy lightos mozizás jön hasizomgyakorlatoknak megfelelő köhögős felülésekkel megspékelve. 

Nem jó se hason, se oldalt, se háton, úgy érzem megfagyok, de egy köhögésrohamra ébredve érzem, hogy csurom víz rajtam a póló, alattam a lepedő. Az alattomos szemétség az, hogy mindez este tombol, reggelre már alábbhagy, s munkába kéne menni, de érzed semmire nincs erőd hisz alvás...az nem volt, és különben is honnan ez a fájdalom minden tagomban? 

Arra mindenképpen jó a letaglózó élmény, hogy hamar eldől a vita. Ebből nem lesz munkába menés, és itt kezdődnek az előnyös dolgok. Betegnek lenni manapság luxus, kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egyáltalán beteget jelentsenek. Azon kiváltságosok közé tartozom, akiknek pár nap esetén nem kell még orvosi igazolással bajlódnia, de ha mégis hát nem lesz nehéz meggyőzni a háziorvost ezzel a sugárfertőzött tekintettel.

Egyszer gyerekekkoromban a tanítónéni elküldött másodmagammal a lakására, hogy nézzük meg kihúzta-e a hajsütőt. Kezünkbe nyomta a kulcsot és mi két óráról is hiányoztunk mert messze lakott, mi meg amúgy sem siettünk. Elvégre egy hajsütő mégiscsak komoly dolog.

Azóta tudom, hogy nincs édesebb ezeknél a lopott szabad pillanatoknál. Hisz szinte sose láttam milyen a város hétköznap délelőtt, és az érzés, hogy kicsit kiszállhatsz...kárpótlás talán az éjjeli felülésekért. 

A másik nagy előnye a betegségnek a full service. Gyerekkoromban anyám és nagymamám sürgölődtek körülöttem. Most a barátnőm teszi mindezt. Két Tom és Jerry között arra ébredek, hogy ott matat az ágy mellett, mert hozott be teát vagy új zsebkendőhegyeket pakolt le. Mikor máskor kap az ember ilyet, anélkül, hogy diktátornak lenne minősítve? A barátok munkatársak hívnak és aggódó hangon kívánnak jobbulást és elnézést kérnek a zavarásért. Nincs az a határidő, ami felülírna 39 fokot.    

Van ebben valami pszichedelikus is. Mintha folyton az elalvás határán lebegnél, ahol a valóság egybefolyik az álommal. A magas láz szerintem ugyanoda visz, ahova a drogok némelyike. A hangok mintha messzi barlangból érkeznének, Te pedig eldöntheted mit engedsz be és mi az amire reagálsz. Leginkább semmire. Maga a megvilágosodás..semmi nem fontos, mindent felülír a pillanat élménye. A láz parancsoló buddhizmusa ez, nincs jövő és múlt sincs, bár azért délelőtt eszembe jutott, hogy miért nincs a TV-ben Szünidei Matiné?

Általában a MOM-parkba járunk moziba mert ott lehet eredeti nyelven megnézni a filmeket. Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy hárman négyen ülünk a teremben, akár keresztben is lehetne feküdni. 

Most nem ez volt a helyzet. Tömve volt a terem, láthatóan mindenféle náció tagjaival. A mozi varázsa egyrészt éppen ebben van, hogy a sok néző körülötted, a nézőtér lüktetése, a nevetések vagy éppen a döbbent csend add valami pluszt a filmhez. 

Meg sajnos a szerintem egyre pofátlanabb módon szinte természetessé váló mobiltelefonálás, a székrugdosás vagy a filmet a háttértelevíziózás szintjére száműző folyamatos duruzsolás. Egyik lottóötös álmom egy saját mozi, ahova csak olyanokat engednék be, akikkel lehet filmet nézni.:) 

Én nem vagyok egy James Bond rajongó. Nem követem évtizedek óta a szereplők változásait, az alapsémát, a sztorit. De mivel ikonszerű filmről van szó, persze ismerem az alapfelállást. A szuperügynök, a kütyükkel, a nők és a „prémium kategóriás” életstílus. 

Talán éppen a film nyomasztó öröksége miatt, szerintem a James Bond filmek a sok látványos technikai újdonság ellenére az 50-es, 60-as évek naív álbrutalitásának szintjén maradtak. Azért nekem ez még mindig a Ben Hur féle tiszta ruhám van csata után is világ, csak most már nem a kellékek szintjén hanem az egész lelkülete szintjén. 

Habár éppen ez az új Bond...láthatóan igyekszik táncolni valami hihető érzéketlenség és érzékenység határán, esendő, megviselt, fáradt és hibázik is, de még mindig nem sikerült megragadni azt, ami szerintem egy ilyen filmben igazi lehetőségként rejlik. Látom a törekvést, de még meg sem közelíti a film azt az érzelmi mélységet, amit sokkal komolyabban végig lehetne járni. 

Látom az apró jelenetekben a lehetőséget. Egy kicsavart kéz is igen drámai lehet, ha sikerül megragadni a kiszolgáltatottság, a vereség és a brutalitás drámáját. Megáll egy pillanatra az idő...és ez a pillanat nagyon súlyos tud lenni. Annak is akit térdre kényszerítenek, és annak is aki térdre kényszerít és annak is, aki mindezt egy tömött teremből nézi.

Ehhez képest a Quantum Csendje odáig jut drámaiságban, hogy gyenge utalás van arra, hogy vajon hány napja nem aludt Bond már, de még mindig lazán lemegy egy ital két gyilkosság között. Olyan könnyű délutáni magazin ez, amiben a helyszínek és a kellékek inkább ötletadó, brendteremtő reklámok, a most megcsillantott mélységek csak a gyenge próbálkozás szintjén maradnak. Messze van még ez attól, hogy nyomott hagyjon az emberben, nem kéne ezt erőltetni a promóciókban. Korai!

Majd veszek egy órát, meg iszok egy hideg koktélt...inkább erről szól még az egész.:) 

Sokan megkérdezték Bishkekben, hogy mik a benyomásaim a városról. Azonban még mielőtt válaszolni tudtam volna megjegyezték: „de ne mondd azt, hogy nagyon szép és bla-bla-bla, mert úgysem fogom elhinni”. 

Persze igazuk volt. Kirgizisztán fővárosa Bishkek úgy néz ki mint Ózd, Tatabánya vagy Komló a 80-as években. Az első nap este 9 körül végeztem és gondoltam kimegyek a belvárosba körülnézni. 10 perc után visszafordultam mert nem volt semmi látnivaló. A szó szoros értelmében sem, ugyanis nem viszik túlzásba a közvilágítást. Valahogy olyan utcai lámpáik vannak, ami ugyán láthatóan be van kapcsolva, de a fényük mintha már nem érne le a földre. 

Nem volt túl hideg, a november ellenére, de alig volt ember az utcán. Minden városnak megvan a maga jellegzetes utcai biznisze. Nálunk talán a Fedél Nélkül árulása, ami a leginkább látványos a lámpáknál, Bishkek-ben valami miatt a polariod vagy digitális fényképek készítése a menő vállalkozás. Kis fém vagy műanyag fotóállványokkal leállnak az út szélére és mosolyogva kínálják az örökkévalóság vissza nem térő lehetőségét. Tiszta ügy. A képet csak az teszi abszurddá talán, hogy este 9-kor 15 ilyen „vállalkozás” állt egymástól egy méter távolságra a nettó 3 járókelőre.   

Bishkek sem a felhőkarcolók városa. Egy török tulajdonú szálloda eléri talán a 20 emeletet is, de még a lakótelepek is inkább csak négy szintig emelkednek. Masszív kocka jellegű épületek vannak inkább (a terület igen földrengésveszélyes) erős szovjet hatással. Romániában van mindig az a furcsa benyomásom, hogy a városokat (főleg Bukarestet) egy sajátos sárgás por lepi be. Talán ezért sárga a válogatott futballcsapatuk színe. Bishkek is ilyen benyomást kelt. Az utak olyanok mint a szentendrei út volt a felújítás előtt, nincs az az ügyesség amivel a kátyúkat ki lehetne kerülni. Ha lefordulsz a főútról az aszfalt már nincs feltétlenül garantálva. 

Mindezzel együtt Bishkek egyáltalán nem visszataszító, ha az embereket is észrevesszük a kövek között. Jereván sokkal zöldebb, élhetőbb volt, de Kirgizisztán különlegessége az emberekben és a világhoz való viszonyulásban rejlik. Rám egyébként sem az infrastruktúra mentén hat egy hely. Jó, nem mondom Shanghai nagyon lenyűgözött azzal a dinamikus fejlődéssel, ami ott van, de ehhez a benyomáshoz kellett a sajátos kínai kultúra is. Eddigi legnagyobb élményt mégiscsak az igen szegény Indonézia jelentette számomra. És éppen az emberek miatt a legrosszabbul mindig Németországban éreztem magam. Hiába a nagy fejlettség. 

A kirgiz emberek nagyon szépek. A jellegzetes ázsiai szemükkel, ami olyan szűk, hogy csoda, hogy kilátnak. A lányoknak nagyon jól áll, igazán szépek és az idős emberek egyenként albumokat megtöltő fotótémák lehetnének. Sokan az idősebbek közül még a tradícionálos kalapot hordják, amit hogy hogynem „kalpagnak” hívnak. Státuszszimbólum lehet az aranyfog, ezért sok mosoly csillog. 

Ami azonnal szembeötlő a fővárosban, az a kirgizek kapcsolata Oroszországgal. Ez az első volt szovjet tagköztársaság, ahol azt tapasztaltam, hogy nemhogy nem utálják az oroszokat de „bartáságos testvéreknek tekintik őket, akik nagyon sokat segítettek”. Ez talán annak köszönhető, hogy Kirgizisztán olyan fejletlen volt az orosz (majd szovjet) bekebelezés időszakában, hogy még Sztálin sem tartotta érdemesnek arra, hogy sokat foglalkozzon velük. És habár a kirgizeknek is megvannak a maguk tragikus történeteik, amit mégis tettek itt az oroszok az leginkább a fejlesztés volt. Túlzás nélkül mondható, hogy ők hozták el a modern civilizációt, a szovjetekkel indult el a városiasodás, lett ipar és habár vidéken még mindig élnek emberek jurtában, alapvető közlekedési eszköz és vagyontárgy a ló, de azért mobiltelefonja már itt is mindenkinek van. 

Ennek a viszonyulásnak és a jelenleg is jellemző fejlettlenségnek köszönhető az, hogy Bishkekben Oroszország a vágyott ország a munkalehetőségekkel, a befektetőkkel. Ha valaki mostanság jár a Váczi utcában az Aeroflot iroda környékén komoly veszélye van annak, hogy ráhullik a cégfelirat egyik betűje. Ehhez képest az Aeroflot a kirgiz utcai reklámokon a menő légitársaság, a modernitás és a jövő záloga. 

A másik speciális kapcsolat Törökországhoz és Litvániához köti a kirgizeket. Törökország a muszlim vallás és a nyelvrokonság mentén kapcsolódhat gondolom, Isztambulból jönnek leginkább a nemzetközi járatok, sok a török beruházás és a kulturális projekt. Litvánia viszont Kirgizisztán autóutánpótlásáért felelős. Azt hiszem van itt egy Volkswagen selyemút a Németország-Litvánia-Kirgizisztán vonalon. Ezen az úton egy autó kb. 10 év alatt jut el ide, ami egyben rendszerint a végállomást jelenti további 20 év szolgálattal. Ettől persze virágzik az autószerelő biznisz, nem is akármilyen szinten, hiszen minden kirgiz autótulajdonos egyúttal képzett szerelő is kell, hogy legyen. Tehát az életvitelszerűen szerelők már a komoly profi kategóriába tartoznak, de nem a korszerű elektronikus diagnosztika szintjén, hanem azon a szinten, hogy szerintem ők egy lavór fémalkatrészből akkor is tudnak autót csinálni ha az eredetileg porszívó volt. 

Bishkekben azt hiszem én egyetlen kirgiz szót sem hallottam, pedig van saját nyelvül, saját írásmóddal. Oroszul beszél mindenki, egymás között is. Állítólag ez vidéken nem feltétlenül van így. 

De, aki arra adja a fejét, hogy Kirgizisztánba menjen...az akkor tesz jót igazán magával ha a vidéki részeket látogatja meg, és elsősorban a tájra, meg a hagyományos életmódra kiváncsi. Aki az ilyesmihez vonzódik annak Kirgizisztán valóságos paradicsom. Már a Bishkek körüli hegyekkel elkezdődik ez. Számomra valahogy mindig lenyűgöző egy olyan hely, amelyik fölött egész közel hegy vagy hegyek magasodnak. Van Bishkeknek néhány városszéli utcája, ahonnan ezek a hegyek olyan közelről látszódnak, hogy azt gondolod pár száz méter múlva egyszerűen nekimész. Valami különös erő van az ilyen helyekben és ha tiszta az idő...nincs köd, szmog, vagy nincsenek felhők akkor ez a város fölé magasodó hófödte hegylánc egyenesen ijesztő. Mintha egy nagy elefánt nézne be az ablakon. 

És ha közelebb mész, ha eltűnsz a városból és beleengeded magad a vidéki részekbe akkor egy egészen különleges világ nyílik meg. Nem nagyon használják még ki, bár már van néhány vállalkozás, ami arra épül, hogy jurtás, lovas, raftingos, nomád kalandokat szerveznek mindenféle civilizációs vivmány kizárásával.