...és még annyit, hogy

Ha valahol máshol élnék, más éghajlat alatt, azt hiszem a négy évszak változása hiányozna nagyon. Nekem egyenesen bizarr lenne egy karácsony a strandon és főleg a váltások hiányoznának. 

Az utóbbi években észre sem vettem az évszakok változását, aztán egyszer szokás szerint űzött vadként dolgoztam valamin és egy pillanatra kinéztem az ablakon. Április volt és a szomszéd kertben virágoztak a gyümölcsfák. Mintha valami villám csapott volna belém. Átfutott rajtam hogy itt csinálom ezt a sok szart évek óta, nagyon fontosnak tartom magam, meg amit csinálok, pedig pár hónap múlva ki fog emlékezni ezekre a stresszes rohanásokra? 

Van egy nagyon jó szlovák film 1995-ből, Martin Sulik rendezésében Az egyik kedvencem...az a címe, hogy A Kertben. Hát szerintem éppen erről szól..ha valakinek megvan DVD-n azonnal írjon!:) 

Azóta szemem van az évszakváltásokra, és mindegyik olyan mint egy kapu, ami átvezet korábbi telekre, nyarakra, amik már messze tűntek. Olyan egy évszakváltás mint azok a zenék, amiket 20 éve nem hallottál, és amikor hirtelen előkerül akkor libabőrözik a karod mert visszarepít. Nálam ez a hatás olykor olyan erős, hogy még a régi illatokat is érzem és magam is meglepődöm, hogy a szagoknak is van emléke. 

Ma nagy pelyhekben hull a hó. A sötétben nem is látszik csak érzed ahogy az arcodba vág, kis gyengéd pengeként. Csak a fent, az utcai lámpák környékén látszik, ahogy fura szögben, néha egymással kergetőzve érkeznek a hópelyhek. A lábam alatt ropog a friss hó, már elővigyázatosságból két zoknit vettem reggel, így élvezkedve lépek mindig a ropogósra. Az árnyékom kering körülöttem. Mindig kettő van...egyet a már elhagyott lámpa fénye ír az alakom köré, a másikat az előttem lévő kreálja. Éppen így keringtek az árnyékaim körülöttem 7 éves koromban is, amikor délutánosok voltunk az iskolában és már jócskán sötét volt, amikor anyámmal a ropogós hóban lépkedtünk hazafelé. 

A kapu pedig az, hogy majd harminc év múlva egy hirtelen november végi hóesés hozza vissza azt az emléket, hogy kisiskolás korunkban egyik héten reggel jártunk iskolába, aztán meg délután, mert nem volt elég terem. De ezt már csak felnőtt fejjel teszem hozzá, akkor azt hittük ez a világ kezdete óta mindig így volt...hogy ez a dolgok rendje.

Csak néhány jelenetet láttam a két csatorna dzsungeles kalandműsoraiból. A szereplők jórészét nem is ismerem, vagy legalábbis nem ismerem fel. Hadilábon állok általában a nevekkel, de számomra is meglepő volt, hogy főleg a felvonultatott fiatal csajok mosódtak olyannyira össze, hogy sose tudtam  melyik melyik. Ezen általában az sem segített ha kiírták a nevét.

Dobáljatok meg, de én nem tudom ki az a Zimány Linda, vagy Voksán Virág.   

Nekem nem jön az a szó a számra, hogy celeb, elsősorban a rámtörtő hányás miatt. Pedig főként az RTL Klub láthatóan mindent megtett, hogy úgy csináljon mintha ez egy létező bevett kifejezés lenne. A műsor mélypontja a „mi vagyunk a celebek...” című induló volt.

Mindkét műsor arcpirítóan gyenge. Szerintem a reality műfaja egyáltalán nem hülyeség, nagyon sokmindent ki lehetne hozni egy-egy ilyen helyzetből. De láthatóan a TV stábok mindent megtesznek, hogy a lehetőségek ne legyenek kihasználva. Egyrészt azért mert semmit nem bíznak a véletlenre. Már-már görcsös az az igyekezet, ahogy a saját várakozásaiknak megfelelően vágják össze az esténként bevágott részeket. 

Az életnél pedig nincs jobb forgatókönyvíró (éppen ez a nagy lehetőség a reality műfajában) de az a rossz hír, hogy az igazi valóság nem kontrollálható. Ezt a luxust meg egyik jelenlegi csatorna sem engedheti meg magának. Úgyhogy habár sokan arról beszélnek, hogy a reality show-k világa az eltelt pár évben végigviharzott a világ televízióiban, és nagyjából el is virágzott, valójában szerintem még egyetlen igazi reality műsor sem volt.

Jól példázza ezt a valós (és valós idejű) élményt imitáló ÉLŐ címke a képernyő sarkában. Még a háttértelevíziózás szintjén jelenlévő szemlélő számára is azonnal kiderül, hogy ez csak igen korlátozott mértékben ÉLŐ. Valójában a műsor gerince (történetesen az, hogy hogyan jönnek ki a „sztárok” a dzsungelben egymással) erős koncepció mentén vágott formában érkezik meg hozzánk. Nahát kb. annyira reality-k ezek a műsorok amennyire ÉLŐ volt a közvetítés. Kicsit csak.... 

Mindezek ellenére az egyik nagy lehetőség egy csoportos reality műsorban a sajátos csoportdinamikai jelenségek megfigyelése lenne. Olyan érzésem volt néha, mintha életre kelnének a szociálpszichológiai vagy a csoportanalitikus tankönyvek. Mivel az érintett csatornák vágástechnikája elsősorban a konfliktusokra hajaz nagyon szépen meg lehetett figyelni Fiala János vagy éppen Delhusa Gjon jelenléte mentén a bűnbakképzés klasszikus jeleit egy csoportban.

Tekintsünk el az egyébként általam szintén kevésbbé ismert úriemberek valódi egyéni kvalitásaitól most. Márcsak azért is, mert amit ott felvonultattak az igen távol lehet igazi énjüktől.....és mégsem. 

A bűnbak mindig arra jó, hogy a csoport összes agresszív impulzusát le lehet vezetni rajta. Ettől van az, hogy, aki ebbe a szerepbe kerül, már bármit tesz, szép lehet talán, de okos nem. Nemrégiben a saját bőrömön is volt alkalmam megélni ezt a szerepet, s látva Fiala Jánost béna kacsaként toporogni a táborban egy kicsit megértettem a helyzetét.

Egy csoport általában ugyanígy kiterlemi vezetőjét, az örök ellenállóját vagy éppen hamarjában képez egy párt, akik mintha spontán módon jöttek volna össze. Hogy ki játsza majd a vezető szerepét, ki lesz az örökké vicces figura, és ki kerül margóra az persze nagyon nem független a szerep viselőjétől. Mégis ezek a jelenetek olyannyira tudnak hasonlítani egymásra, hogy nem nehéz észrevenni, valami olyasmi alakítja a viszonyokat, ami meghaladja az egyes szereplők kereteit. Néhány igazi valóságshow éppen erre a felismerésre juttathatna el sok nézőt is akár, sokat segítve azoknak, akik életükben olyan sokszor megélték már a család vagy éppen egy közösség fekete bárányának szerepét.

A szingapúriak használnak egy kifejezést arra a viselkedésformára, amit ők nagyon jellemzőnek tartanak magukra. Ez a kifejezés a KIASU (ejtsd: kiaszu). A kínai nyelv ott gyakran beszélt hokkien nyelvjárásából származó szó nehezen fordítható, inkább a jelentését érdemes valahogy megragadni. A wikipedia angol verziója a „veszteségtől való extrém félelem” kifejezéssel írja körül a KIASU jelentését.

Ez így elég magasröptűnek hangzik, olyan összefüggésekkel tálalva, mint a kelet-ázsiai társadalmak (Hong Kong, Szingapúr, újabban Malajzia) éles versengő attitűdje, vagy a sajátos értékrend, amiben a karrierbéli sikerek, a közösségből való kiemelkedés előkelő helyet tölt be.

A leírások szerint a jelenség lényege nem is az ambíció és a folytonos sikerre való törekvés, hanem az a beállítottság, hogy a vesztéstől, alulmaradástól való félelem mindebben sokkal erőteljesebb, mint a győzelem, az előrejutás iránti vágy, és a siker öröme.

Valójában azonban a hétköznapi szóhasználatban (és bizony mindenki ismeri és használja ezt a kifejezést Szingapúrban) egészen egyszerű, húsbavágóan ismerős jeleneteket ír le a kifejezés.

KIASU az, aki már akkor benyomul az MRT (az ottani nyeregvasút neve) ajtaján, amikor a bent lévők még ki se szálltak. KIASU az, aki a McDonaldsban mielőtt rendelni megy a pulthoz letesz egy csomag papírzsebkendőt az egyik asztalra, mintegy lestoppolva a helyet. A KIASU egész éjjel tanul, hogy övé legyen a legjobb vizsgaeredmény az iskolában és hülyére dolgozza magát, hogy ő kapja a legközelebbi előléptetést.

Ismerős jelenetek ezek szerintem itthon is. Csak talán ilyen külön szavunk nincs rá. Mert van a bunkó, aki tolakszik a sorban, Előre akar jutni mindenáron, nehogy lemaradjon.

De ismerjük a strébert is, akit vagy érdemes felhívni, mert úgyis van jegyzete már egy hónappal a vizsga előtt, vagy nem érdemes felhívni mert csak rosszul érzed magad ha kiderül, hogy ő már kötteti a szakdogáját, amikor Te még a témát se találtad ki.

A szingapúriaknak azért van talán külön szavuk rá, mert képzelj el egy osztályt, ahol mindenki (és nincs kivétel...miiindeeeenkiii) stréber. Nem hívják egymást jegyzetekért, mert egyrészt miért adnék bármit is a konkurenciának, másrészt nincs időm telefonálgatni, holnapra kész akarok lenni a szakdolgozattal pedig csak tegnap iratkoztam be az első évfolyamba.:)

Ismeretlen jelenség a súgás az iskolában és a puskázót egyszerűen feljelentik. Lehet ezt úgyis nézni, hogy a jó állásokért való versenyben felismerték azt az összefüggést, hogy ha a másik azért kap ötöst mert mást küldött be vizsgázni (ups ilyenek vannak??:) ) akkor én lemaradhatok két év múlva egy állásinterjún, pedig mögöttem van teljesítmény is. Ez a gondolkodás átlengi az egész társadalmat.

Hogy ez sikeres az nem kérdés. Szingapúr 40 év alatt egy koszos halászfaluból dúsgazdag városállamá vált impozáns egy főre jutó GDP-vel.

Ízlés dolga talán, de van akinek ehhez képest jobban bejön mondjuk a mexikóiak mañana mentalitása. Amikor Guadalajarából  Tequila felé menet egy buszon egyszercsak a sofőr behúzta a kéziféket és leszállt reggelizni, akkor megértettem, hogy mi a különbség az USA és Mexikó között igazából.:)