Head Honcho:
@hungarisztan: Ám megkockáztatom, hogy a szupermarketben ma kapható citromlék közül még mindig az ... (2020.07.08. 23:01)Magyar sorozatok régen és most
Kisné Szórádi Mónika:
Kálmán nevet szeretném kínaiul. Köszönöm (2018.04.01. 09:23)Fess magadnak egy Tao-t!
Biró Andrea:
Kedves Zsolt !
A kisfiam nevét szeretném megtudni kínaiul : André
Előre is köszönöm (2018.03.27. 17:07)A magyar nevek kínaiul
Cseh Tamás emblémája valaminek bennem, ami most foszlik szerte, elmegy, már csak képek maradnak. Szürke képek, de ezek mégis a legszebbek mert az enyémek.
Munkásszállás, magyar szak, kinyúlt pulcsi és az a színház. Mégha igazából sose tartoztam ide, mégis úgy érzem az enyém. Ahogy a faros busz, amiről már olyan halvány emlékem van csak. Kicsit mindig féltem tőle, és ha eszembe jut, mindig esik az eső.
Tatabányán voltam, ritkán járok színházba így megmaradt az élmény nagyon élesen. A közművelődés háza úgy volt berendezve mint egy 50-es évekbeli vasútállomás. Nem a színházterem, hanem az előcsarnok, a nagy lépcsővel és a büfé előtti résszel. Jó ötlet volt, sokkal élőbb mint ha mindezt a teremben csinálják. A közönség vonult nem a színészek, akárcsak valami középkori színházban. Igazi 50 vagy 20 fillérért (akkor még volt olyan) lehetett venni jegyet és mi mentünk tovább kopott, régi bőröndöket felkapva. Egy nőt megállítottak a „határőrök” és amikor kinyittatták vele a táskáját pornóújságok és segédeszközök kerültek elő. Felsikított úgy nevetett.
Cseh Tamás énekelt gitározott egy állomáson, ami értelmiségi agglegény albérletnek volt berendezve. Mindig ilyennek képzeltem őt a dalai és a szövegei alapján. Ül a szobában, kopott zakója a szék támláján és gitározik, énekel…
Kezdjük azzal, ami nyilvánvaló. Ami az embert azonnal magával ragadja. A felszín, amit egy turista, egyszeri látogató benyomásként kap, ha Szingapúrba látogat. Velem is ez történt…magával ragadott ez a kis sziget és még ma sem tudom eldönteni hogy ámuljak vagy szörnyülködjek.
Szingapúr kicsinyke városállam az egyenlítőn, Malajzia déli csücskében, Indonézia Riau szigeteitől északra csak pár kilométerre. A térképen csak egy pont jelöli az amúgy is széttöredezett dél-kelet ázsiai szigetek között.
S habár mérete apró, jelentősége a térségben óriási, sokak számára példa, utolérendő versenytárs, vagy éppen kiszakadt rebellisek mára irigylésre méltóvá vált csodaországa. Az alig 710 négyzetkilométeren elhelyezkedő városállamot 4,8 millióan lakják, s ez a világ egyik legnagyobb népsűrűségű települése is egyben. De nem csak ebben van a világelsők között Szingapúr. A mintegy 29.000 dolláros egy főre jutó nemzeti össztermékével a világ 4-ik leggazdagabb országa.
Ez az impozáns gazdagság azonnal arcul csapja az embert, amint leszáll a Changi Nemzetközi Repülőtéren. Én még nem láttam olyan repteret, aminek szinte a teljes alapterületét padlószőnyeg borítja, egy nappali érzetét kölcsönözve ezzel az általában hideg, fémes termináloknak.
Nagyon jellemzi Szingapúrt az a kimért részletesség, ahogy már a kikötőben próbálják levenni az embert a lábáról. A „nappali” érzetét nem csak a padlószőnyeg, hanem a nagyképernyős plazmaTV-k elé tett szuperkényelmes fotelek, az ingyen internetes terminálok, a laptop csatlakozásra alkalmassá tett munkaasztalok is erősítik, s ehhez jön még a máshonnan is ismert éttermek, duty free shop-ok végtelen sora. Mindez olyan kifogástalan tisztaságban és rendben, hogy az ember kicsit behúzott nyakkal húzza végig a reptéren a csomagját nehogy valami foltot, nyomott hagyjon.
Ez az érzés egyébként később sem múlik el, a tisztasággal és a renddel két olyan alapvető vonását írtam most le Szingapúrnak, hogy akár be is fejezhetném ezt a fizetett hirdetés szagú posztot, de azért menjünk csak egyre beljebb.
A terminálból kilépve jön a térségben már olyan nagyon ismerős kazánház hatás. Hát igen, a buja egyenlítőn vagyunk, nehéz a légzés, 100% a páratartalom, amihez még esős időben is minimum 25-26 fokos, de inkább 32-35 fokos hőség párosul. A hőmérsékletre az itthoni perzselő nyarakat ismerve nem nagyon kell felkapnunk a fejünket, de ez a hőség nem perzselő, hanem fullasztó, nedves és számomra sokkal kellemetlenebb, mint a leginkább szúró, égető árnyéktalan otthoni napsütés. Embere válogatja, én semmiképpen nem nevezném Szingapúr éghajlatát kellemesnek, az egyévszakos (értsd: mindig nyár van) vidékeknek vannak sokkal elviselhetőbb változatai is (pl. Mexikó). Dél-kelet Ázsiában járva sokszor gondolkodtam azon, vajon hogy az istenben bírták itt az emberek a légkondicionáló előtti korban, de az igazság az, hogy még a szupergazdag Szingapúrban is, a helyiek simán elvannak otthon légkondi nélkül, legfeljebb egy ventillátort vetnek be.
Szóval kilépve a terminálból a pedáns tisztaság és rend mellé a virágba boruló kertváros képe társul. Kertváros nem abban a kertesházas, gyümölcsösökkel, szőlővel tarkított hétvégi házas értelemben, hanem inkább úgy kell elképzelni, hogy egy felhőkarcolókkal és emeletes tömbházakkal felfelé építkező megapoliszban minden egyes lehetséges négyzetcentiméterre becsempésznek valami zöldet. Fákat, füvet, parkokat, kerteket, szökőkutakat, kis csatornákat. Nincs egy leváló járdaszegély, egy kátyú, minden tábla már-már bántóan nyílegyenesen áll, vagy ha mégis előfordulna ilyesmi, azonnal komoly erőkkel rámozdulnak és eltüntetik.
Szingapúr olyan tökéletesen tiszta és rendezett, hogy nekem némi feszengéssel szélesebb családom azon tagjai jutottak eszembe, akiknél mindig ámulsz a fegyelmezett rend és tisztaság miatt, de akiknél nem mered letenni a poharat az asztalra, nehogy kerek foltot hagyjon.
Szuper high-tech minden. Chipkártyás sűrű metróhálózat (itt MRT-nek hívják), ügyesen megszervezett autóforgalom, ahol a dugók elkerülésére drága, ámde valódi menekülő utakat alakítottak ki. A tömegközlekedés olcsó, nincs bérlet vagy ilyesmi, hanem veszel magadnak egy bármikor utántölthető chipkártyát, ami minden belépésnél a kapunál regisztrál, és kilépésnél megtett távolság arányában leszedi a díjat. Pontosan annyit fizetsz, amennyit utazol. Az autó és a fenntartása drága, de mivel igen gazdagok van belőle bőven. Státuszszimbólumnak számít, egy városállamban, amit nemigen kell elhagyni, mondjuk nagybevásárlásért sem, szinte felesleges, de a szpojlerrel, küszöbökkel felszerelt, ragyogó tisztára waxozott, könnyűfém felnis felhozatalt látva hamar átjön, hogy itt az autó nem a közlekedés praktikus céljait szolgálja, hanem a gazdagság és jólét félreértelmezhetetlen mutatója.
A címben azért Svájchoz hasonlítom a várost, mert itt is egy a környezetéből markánsan kiemelkedő (bizonyos értelemben különcködő), kevert etnikumú, és erre a kevertségre érzékenyen vigyázó közösségről van szó. Ahogy Svájcban itt is négy hivatalos nyelv van, csakhogy az ottani német, francia, olasz, rétoromán helyett, itt a nemzetalkotók sorrendjében a kínai, maláj, tamil és az angol használatos. Minden felirat elérhető mindegyik nyelven, a hangosbemondók felváltva mindegyiket használják, hivatalos ügyeit az ember e négy nyelv közül bármelyiken elintézheti, s lehetőség van mindegyik nyelven tanulmányokat folytatni.
Megmondom őszintén én előzetes ismereteim alapján a valóságban tapasztaltnál sokkal kevertebb kultúrára számítottam azonban. Ennek az impozáns sokszínűségnek és a tény ellenére, hogy nagyon ügyelnek a multikulturális jelleg hangsúlyozására, számomra Szingapúr alapvetően egy kínai etnikumú településként jelent meg, s habár biztos gyakorlottabb szem kell néhány maláj és kínai származású ember megkülönböztetéséhez, azért az indiait vagy a fehér embert meg lehet ismerni, s a városállam legnagyobb részén a kínai az, aki hömpölyögve szembejön veled az utcákon.
Utánanéztem az arányoknak, s a látott valóságnak megfelelően kiderült, hogy a kínai populáció az összlakosság mintegy 75%-át teszi ki, ezután 14%-nyi maláj következik, indiaiból már csak alig 9%-ot találunk és a sajátos hangzású „other” (egyéb) kategóriában elrejtve maradnak az európai, amerikai, ausztrál fehér emberek és mindeni más. Az angol tehát nem azért hivatalos nyelv, mert olyan sok fehér ember lakik Szingapúrban, hanem egyrészt az angol gyarmati múltnak, másrészt Szingapúr végtelenül pragmatikus gazdasági irányultságának köszönhetően. De erről majd később sokkal részletesebben.
A tisztaság és a gazdagság valóban lenyűgöző, rám leginkább talán a Sentosa nevű tengerparti övezet hatott, ahova libegő vagy milka-lila nyeregvasút visz. Ennek belül ciklámenzöldek a falai és narancssárgák az ülései, a buszpályaudvar olyan tiszta, hogy szükség esetén komolyabb agyműtéteket lehetne rajta elvégezni, és a narancssárga igen sűrűn járó környezetkímélő buszok buja zöld ligetek, delfinárium, kilátók és vidámparkszerű látványosságok között kanyarognak és a személyzet széles mosollyal, mint valami rég nem látott vendégnek integet. Aztán már csak pár méter gyaloglás és a tengerpartra érve úgy érzed itt még a homokot is szűrik (el tudom képzelni róluk).
Ebben a posztban csak a benyomásokra szorítkozom. Arra, ami az ember recehártyáján visszatükröződik, arra, amit a bőrödön érzel, ha odamész. Egy következő posztban foglalkozom azzal, hogy jutottak ide, mi van a csillogás mögött, honnan jött és merre tart ez a sajátos városállam.
Habár Szingapúr büszkén hirdeti multiraciális sokszínűségét, ennek igazából a lehetőségekhez képest szembetöltő hiánya ragadott meg inkább. A kínaiakhoz képest nem csak létszámában sokkal kevesebb a más származású helyi lakos, hanem nagyon kevés, kevert származású embert látni az utcán. A brazil társadalomban, vagy az USA egyes részein már alig nyomon követhető kombinációkban variálódnak a különböző származású emberek, ennek alig van nyoma Szingapúrban.
Ennél is szembeötlőbb azonban az életformák változatosságának a hiánya. Ez engem szinte mellbevágott. Szingapúr némi túlzással a 4 millió sales-es és marketinges országa, ahol a lakosság döntő többsége ahhoz a nálunk is jól ismert szubkultúrához tartozik, akik rendszerint multinacionális cégeknél dolgoznak viszonylag magas fizetésért, akikre végletekig kommercializálódott fogyasztási szokások jellemzőek, az ehhez köthető értékrenddel, és mindezt az olyan jól behatárolható élettereken teszik, mint a csillogó bevásárlóközpontok, elegáns éttermek, fényűző nyaralások, nagy autók és lakások. A tápláléklánc csúcsán azon gazdagok állnak, akik a condónak nevezett, tér híján kevés számú villa-szerű épületekben, a zöldövezetben laknak, őket követi a nagy többség a sajátos konstrukciójú HDB házakban, ami tulajdonképpen a panel vagy lakópark itteni megfelelője. Én azért nem nagyon hasonlítgatnám sem kivitelében sem árfekvésében a hazai lakótelepekhez ezeket.
A szingapúri kínait könnyű megkülönböztetni az anyaországból (vagy ahogy itt mondják „mainland chinese”)származó kínaitól. A szingapúri jól öltözött, menő frizurája van, drága legújabb divat szerinti napszemüvege, ugyanilyen mobiltelefonja, ipodja, laptopja, pc-je, autója, kártyája. Minden apró kellék számít, nem mindegy, hogy mikori, hogy hányadikként kapta, nincs másolt CD, DVD, replika óra, vagy márkás ruha.
Mindez rendben is van, semmi újat nem mondtam ezzel, ezt a szubkultúrát Budapesten ugyanúgy megtalálni, mint a világ bármelyik metropoliszában. De itt egyszerűen nincs más, vagy ha van, nagyon nem látszik. Hol vannak a lovasíjászok helyi megfelelői? Az úgymaradt rockerek, az ’egy farmerom van, de fender stratocasteren játszom’ jazz fanatikusok? Az elvarázsolt művészek, a bokacsörgető nadrágos szobatudósok, a kinyúlt pulóveres intellektuálisok, a bahiások és az ezoterikusok? A meggyőződéses antikapitalisták, a dolgozókat droidnak nevező kiilleszkedők, az ábrándos idealisták, a fegyvercsőbe virágot rakó hippik, a vasútmodellező bogaras villamosmérnökök, a kalapos skodás öregurak, a cicivillantó ribancok, vagy éppen a lepukkant junkiek helyi megfelelői? Mintha egy mérnöki pontossággal megtervezett társadalomba lépne az ember, ahol életre kell Herbert Marcus „egydimenziós embere”, aki kizárólag a fogyasztás mentén tökéletesen meghatározható, leírható, viselkedése és reakciói kiszámíthatóak és jól irányíthatóak.
Könyvet akartam vásárolni Szingapúrban és amikor a megfelelő helyet kerestem, hogy az indonéz Wayang árnyjátékokról angol nyelvű könyvet vásároljak, akkor egy helybéli ismerősöm miután útbaigazított a könyvesbolt irányába mosolyogva megjegyezte:
„We are not arty-farty, we are money-money!”
Azt hiszem a tisztaság és a gazdagság mellett a másik szembeötlő jellemzője a rend. A wikipédián ügyes szójátékkal „fine city”-ként (a fine szó egyszerre jelenti azt, hogy „remek” és a „fizetendő büntetést”) aposztrofált várost mások egyenesen rendőrállamként emlegetik. Egy biztos. Én életemben annyi tiltó, figyelmeztető táblát, feliratot még nem láttam, mint Szingapúrban.
Itt minden tilos. Hogy egy szerintem sokat eláruló, szimbolikus dologgal kezdjem….tilos a rágógumi (a rágógumi basszus!!), tilos a playboy, tilos a parkban piknikezni, a házak közötti füvön focizni, a járdán görkorcsolyázni vagy biciklizni, motorozni, tilos a durien nevű (jellegzetes szagú amúgy nagyon tápláló gyümölcs) gyümölcsöt ide-ode bevinni. Tilos, a lakóházak környékén, az utcán parkolni, és minden, ami nálunk is (járművön dohányozni, piroson átmenni) de itt tényleg, és ha elkap a rendőr, akkor súlyos büntetéseket fizetsz.
Márpedig rendőrből van bőven elég. Nekem Szingapúr végtelenül paranoidnak tűnt. Nem csak rendmániásnak, mint egy kétségtelenül eredményes ámde elviselhetetlen nagynéni, hanem paranoidnak. A metróban ki van írva, de kb. ötpercenként be is mondja a hangosbemondó, hogy ha bárki gyanúsnak tűnő alakot vagy tárgyat lát („suspicious-looking person or article”) azonnal jelezze a biztonsági személyzetnek. Ehhez rövid tájékoztató filmet is mutatnak, amelyben egy baseballsapkás, szürke dzsekis alak nagyobb táskát hagy az ülés alatt, s erről egy zaklatott hangú nő tesz bejelentést a minden kocsiban megtalálható vészjelzőn. Nem lennék baseballsapkás, szürke dzsekis alak Szingapúrban.
Egy alkalommal találkozóra vártam a várost eredetileg alapító angol Sir Raffles-ről elnevezett állomáson, s feltűnt, hogy a szokásosnál is több a fegyveres rendőr, sőt katona. Kicsit megilletődve ültem a virágágyás szegélyén (először nagyon körülnéztem van-e virágágyásszegélyénülnitilos tábla) és pár perc múlva kiderült, hogy ez a fegyveres sorfal azért került ide, mert a fenti téren általános iskolások ünnepségére kerül sor. 6-7 éves kisdiákok a tanárnénik vezetésével egymás kezét fogva szépen kettesével vonultak át a metróállamosán úgy, hogy az első tanuló (valószínűleg az osztályelső) magasra tartott táblával mutatta az iskola nevét, s minden harmadik kezében nagyobb neylonzacskóban az uzsonnás tálacskák egy csoportja lógott.
Volt valami kontraszt eközött az izraeli viszonyokat idéző túllihegett biztonsági intézkedéssorozat és a megélt valóság között. Túllihegett igen, még a közelmúlt jakartai robbantásainak fényében is, mert Szingapúr nagyon nem Indonézia. Ezen a helyen szerintem akár az autódat is nyitva hagyhatod, de egészen biztos, hogy az éjszaka közepén is sétálhatsz bárhol tökegyedül, s ehhez képest van egy számomra nehezen érthető ugrásra kész, ellenséget váró hangulat.
És ez csak a felszín. Itt most direkt nem említem a cenzúrának, a lakosság fegyelmezésének és irányításának azokat a finom vagy éppen kevésbé finom technikáit, amit a pár napra idetévedő látogató észre sem vesz.
A rend és a tisztaság, ami olyan nyilvánvaló már az első látásra, nem valami belülről jövő igényesség eredménye, hanem tűzzel-vassal kikényszerített mára azonban az elért gazdagság miatt cseppet sem rideg valóság. Érdekes ellentmondás ez, s a kérdést valahogy úgy fogalmazhatjuk meg magunknak, hogy megéri-e vajon a csillogó gazdagságért vállalni ezt az Orwell-i béklyót, tényleg ilyen hihetetlen jó hatása van a rendnek és a kemény kéznek? A következő posztban egy kicsit mélyebbre nézünk.
Kalandos körök után a Petronas tornyok szomszédságában tett ki a taxi. A sofőr úgy vezette fel a klubot, mint a hely, ahol élet is van. Nem túl nagy fantáziával a Beach Club nevet adták neki, és ha nem lett volna tömeg körülötte önmagában biztosan nem tűnt volna fel nekem. Egy nem túl stabil szerkezetű étteremnek nézett ki, aminek sajátos módon, sok helyen hiányosak voltak az oldalfalai, megkönnyítve ezzel a ki-be közlekedést.
Mindegy, a lényeg, hogy a hely tömve volt, már a környékén is rengetegen voltak, vagy azért mert nem fértek be, vagy mert jobban érezték magukat kint. Malájok, kínaiak, indiaiak és egy csomó fehér európai/amerikai/ausztrál. Hömpölygő színes tömeg bent a tánctéren, ez a sokféle ember olyan hatást tett rám, mint a Mátrix-ban a ZEON táncos jelenete. Rég láttam már ilyen igazi élő, lüktető buli-hangulatot, az a tömeg tényleg mintha egy közös lüktetésre ringatta volna magát egy másik tudatállapotba.
Farmerban, félcipőben álltam a táncterem bejáratánál és persze mindenkin egyszerű szandál vagy papucs és rövidnadrág volt. Talán csak a szikh turbánosok maradtak meg a hosszúnadrág+ing+turbán összeállításnál, de ők is ugyanazzal a lüktetéssel táncoltak a tömegbe olvadva. Belépő, és kérdezősködő dress-code felelős az nem volt. A sör olyan olcsó volt (18 ringit), hogy az amerikaiak a szó szoros értelmében vödörszámra vették, aminek az alján jégkockák biztosították a folyamatos hűtést.
A táncolók feje fölött az oldalfalakba építve nagy akváriumok voltak, amikben cápák úsztak, azok fölött pedig plazma TV-n hang nélkül focimeccs ment. Egy sörrel a kezemben a táncparkett szélén álltam meg. Nem volt szükség dobogóra, magamtól is egy fejjel magasabb voltam a teremben lévők átlagától.
Egyszer egy magyar lány még itthon azt mondta nekem, hogy egy szórakozóhelyen olyan 0,5 másodperc az a maximum időtartam, amíg egy pasival szemkontaktust szabad tartani, különben azonnal odajön. Megtanulta hogyan kerülje a tekinteteket, de mégis megnézze, amit látni akar.
Életemben először hasonló élményben volt részem nekem is. A terem tele volt nőkkel. Kicsi ázsiai angyalokkal, hosszú geometriai értelemben tökéletesen párhuzamos fekete hajjal, vékony derékkal és különlegesen vágott szemekkel. Ott táncoltak mindenhol, ügyes mozgással lüktetve a tömegben. Mint egy óriás úgy álltam a tánctér fölött és úgy éreztem minden tekintet rajtam van. Amikor valamelyiknek a szemébe néztem, ezek az apró tündérek azonnal viszonozták a pillantásomat, és ha nem vettem el elég gyorsan rám mosolyogtak. Úgy éreztem szupermen vagyok, és olyan átkozottul jóképű, hogy ezek a lányok itt nem tudják megállni, hogy ne mosolyogjanak rám.
Olyan 30 másodpercig tartott ez a delíriumos állapot, amit a kijózanodás pillanatai követtek. A lányok 90%-a vietnámi prostituált volt. A bátrabbak akkor is odajöttek, ha elkaptam a pillantásomat, és amikor udvariasnak szánt, kicsit manírt kérdéseik mellett még újra meg újra hozzám is értek, akkor világossá vált kikkel van dolgom. Mentségükre legyen mondva, hogy a magyar szórakozóhelyeken tapasztalt „mivel jöttél”, „mire hívsz meg”, „hová vinné’ nyaralni” típusú szűrőkérdések helyett itt sokkal gyengédebb módját választják a behálózásnak. Azt kérdezik, hogy van-e már lány velem ma estére.
Az ipar természetéből adódóan először úgy értelmeztem a kérdést, hogy egy menetre, aztán úgy, hogy egy egész átbujálkodott éjszakára, de a végére kiderült, hogy az igazság az, hogy a prostitúció ázsiai formái a helyi hagyományokat követve európai szemszögből nézve inkább a társalkodónő, escort, szexpartner tengelyen helyezkednek el. Alaposabban körülnézve a teremben, nem volt olyan pasi (főleg fehér) aki körül ne lett volna akár 2-3 lány is. Először azt hittem ezek együtt jöttek, de nem, ezek a lányok odacsapódnak, vicceznek, társalkodnak, flörtölnek és remélik, hogy ők lesznek távozáskor az a befutó (vagy több lány esetén azok közül egy) akit kiszemelt áldozatuk hazavisz a hotelszobájába.
Az egyik pulthoz menekültem a tánctéren kívül. Egyszerre taszított a dolog megkérdőjelezhetetlen tartalma és vonzott az a kedvesség és érdeklődés, ami ilyen szokatlan módon körbevett. A pulthoz háttal támaszkodva eléggé aktívan tetovált, rövidgatyás, papucsos amerikai srác állt mellettem. Amikor az éjszaka egyik legjobb nője, egy fekete párduc kinézetű lány, könnyű nyári ruhában büszkén elvonult előttünk a srác (Tony) felém fordult és megkérdezte:
-Szerinted nő volt?
Itt érkezett az éjszaka második nukleáris csapása. A klub legjobb női szinte kivétel nélkül pasik voltak. Eleinte kételkedtem ebben, és mivel az a párducszerű fekete gyönyörűség olyan szép volt, hogy tőlem akár mezőgazdasági munkagép is lehetett volna civilben, nem akartam hinni a valóságnak. De megszólalt és lehullt a függöny én meg ijedtemben a vödör sörbe temetkeztem.
Ez a Tony Kaliforniából jött az ottani félreismerhetetlen akcentust is túlspirázva egy kicsit, tenyérbecsapós, baseball sapkát hátrafordítós minden második mondatot „dude” (haver) megszólítással kezdő nagyképű fasz.
Egy szőke német csajt talált magának miközben kiment a WC-re, és szélesen artikulálva mesélte, hogy hogyan dugná meg ezt a gyönyörű nagymellű basznivaló picsát. Mutatta a kezeivel mekkorák a mellei és közben a nyelvét nyújtogatta. Én azt hittem az amerikai pite egy eltúlzott alkotás, de Tony vagy tanult ezekből a filmekből vagy tényleg ez az emelkedett kaliforniai valóság.
Pár WC körrel később előkerült a német csaj is, aki számomra a lóarcú, már húszévesen szárazbőrű német nő megfelelője volt. „Demegbasznám” Tony a lány jelenlétében teljesen megváltozott, kenyérre kenhető előzékeny úriember lett, aki itallal kínálta, intellektuális kérdéseket tett fel neki, de amikor a csaj is elment pisilni újra az egyébként tényleg hatalmas melleit írta le kezével miközben kilógó nyelvvel nyalogatta a levegőt.
Annyira nem sajnáltam az este várható áldozatát, mert rövid bemutatkozás után a csajszi megkérdezte tőlem, hogy én is LA-ből vagyok-e. Pillanatnyi gondolkodás után közöltem, hogy Budapest, amire a kölni illetőségű lányka a várt módón reagált. Tony felé fordulva a hátát mutatta nekem. Intellektuális beszélgetésbe elegyedtek arról, milyen remek hely Los Angeles és, hogy Tony azért van itt, mert hamarosan állást kap az amerikai követségen csak a visszajelzésre vár.
Hiába na, én akartam az éjszakai életet kipróbálni, de már nagyon vártam egy lányra, aki nem néz vissza, aki ugyan érdeklődne, mert hát miért ne, de azért nem mászik rám tapogatva és én is csak akkor érhetek hozzá ha már odajutottunk esetleg. Szeretem ezt a játékot, amit az angolok, akik mindent olyan egyszerűnek látnak, elintéznek annyival: „bar scene”. De ez a játék csak akkor jó, ha küzdeni kell, ha ki kell érdemelni a visszanézést, az „igen, akarok táncolni”-t, az „és te?” típusú visszakérdezéseket, és az egyértelműség határán mozgó megjegyzéseket. Ilyet ott nem találtam, vagy ha volt hát velem nem állt szóba.
