...és még annyit, hogy

Cseh Tamás emblémája valaminek bennem, ami most foszlik szerte, elmegy, már csak képek maradnak. Szürke képek, de ezek mégis a legszebbek mert az enyémek.

Munkásszállás, magyar szak, kinyúlt pulcsi és az a színház. Mégha igazából sose tartoztam ide, mégis úgy érzem az enyém. Ahogy a faros busz, amiről már olyan halvány emlékem van csak. Kicsit mindig féltem tőle, és ha eszembe jut, mindig esik az eső.

Tatabányán voltam, ritkán járok színházba így megmaradt az élmény nagyon élesen. A közművelődés háza úgy volt berendezve mint egy 50-es évekbeli vasútállomás. Nem a színházterem, hanem az előcsarnok, a nagy lépcsővel és a büfé előtti résszel. Jó ötlet volt, sokkal élőbb mint ha mindezt a teremben csinálják. A közönség vonult nem a színészek, akárcsak valami középkori színházban. Igazi 50 vagy 20 fillérért (akkor még volt olyan) lehetett venni jegyet és mi mentünk tovább kopott, régi bőröndöket felkapva. Egy nőt megállítottak a „határőrök” és amikor kinyittatták vele a táskáját pornóújságok és segédeszközök kerültek elő. Felsikított úgy nevetett.

Cseh Tamás énekelt gitározott egy állomáson, ami értelmiségi agglegény albérletnek volt berendezve. Mindig ilyennek képzeltem őt a dalai és a szövegei alapján. Ül a szobában, kopott zakója a szék támláján és gitározik, énekel…