...és még annyit, hogy

Két és fél évvel ezelőtt írtam egy blogbejegyzést arról, mitől nem sikerül(t) Magyarországot a jobboldali nem-demokráciák mintaállamához Szingapúrhoz hasonló aranybányává változtatni. Akkor azzal próbáltam érvelni, hogy a cseppet sem liberális és tegyük hozzá csak nyomokban demokrata Szingapúr úgy lett a világ egyik gazdaságilag legeredményesebb országa, hogy számos területen nem enged meg magának olyan ostobaságokat, amik nálunk a hétköznapok részét képezik. Ezek a dimenziók a következők voltak:

- Pozícióba csak az kerülhet, aki ért is az adott szakterülethez

- Az oktatás mindennél fontosabb

- A kirekesztő nacionalizmus árt az üzletnek

- Egy nyersanyagokat és százmilliókra épülő belső fogyasztást nélkülözni kénytelen nyitott gazdaságú ország vagy meglovagolja (kihasználja) a globális piac árját vagy megfullad benne. Elkerülni nem tudja.

50 év alatt Szingapúr látszólag tényleg gránit szilárdságúra gyúrta leválthatatlan(nak tűnő) egypárti politikai rendszerét. Olyannyira sikeres az ország, hogy joggal merülhet fel a kérdés, miért kéne ezt a rendszert leváltani? A liberális demokráciából, szólásszabadságból, emberi jogokból kiábrándult, felébredt vagy azt mindig is elutasító emberek Mekkájaként is lehet az országra tekinteni, hiszen ott mindezek a vívmányok éppen addig tartanak, amíg az országot irányító elit engedi őket. Annyival előrébb tartanak ráadásul, mintegy bizonyítva is rendszerük sikerét, hogy azok többségének, akik nem ugrálnak, magyar szemmel kiugró jólét a jutalmuk.

Szeretnék átlagosan havi 3-4000 szingapúri dollár (1 SGD=177 HUF) bevétel mellett szenvedni a fékek és ellensúlyok hiányától és az egypártrendszertől - mondhatná bármelyikünk.

Apró repedések mintha mégis látszanának azon a grániton.

Korábban már írtam arról, hogy az igazán fejlett, a felszínen demokráciának álcázott tekintélyuralmi rendszerek már nem oroszlánokkal etetik fel, vagy helikopterekből dobálják ki az ellenzékieket, vagy a tényfeltáró újságírókat, de még csak nem is börtönbe vetik őket, hanem gazdasági eszközökkel, a maguk mércéje szerint alakított törvényes eszközökkel lehetetlenítenek el bármilyen kritikát vagy ellenvéleményt.

Szingapúrban perelnek, és amennyiben az egy szingapúri bíróság által tárgyalt kártérítési per, akkor ritkán kérdéses az ügy kimenetele. Évtizedes játék ez, most mégis történt valami apró áttörés, aminek az üzenetébe szeretnék belekapaszkodni.

A képen látható Roy Ngerng Yi Ling szingapúri blogger, aki egy bejegyzésében nem átallotta megkérdőjelezni a miniszterelnök irányítása alatt álló állami befektetési és nyugdíj alap felelős kezelését. A fiatalember egyébként állami alkalmazott az egészségügyi szektorban, bejegyzései általában egy szociálisan igazságosabb, egyenlőbb Szingapúrról szólnak.

A helyi "szokásoknak" megfelelően a miniszterelnök azonnal ráeresztette ügyvédeit a bejegyzés szerzőjére, akik a cikk azonnali eltávolítását és nyilvános bocsánatkérést követeltek. A fiatalember ezt meg is tette, egy új bejegyzésben pedig bocsánatot kért a miniszterelnöktől és - szintén az ügyvédek kérésének megfelelően - 5000 dolláros kártérítési ajánlatot tett. (Ez nem jelent teljes visszavonulást, egyszerűen azt a konkrét bejegyzést leszedte, ír majd ezer más dolgot helyette) Általában az ilyen történetek itt meg szoktak állni, most azonban nem ez történt.

A miniszterelnök nem fogadta el a bocsánatkérést és nevetségesen ("derisory") alacsonynak tartotta a felajánlott kártérítési összeget, amit a jó hírnevének megsértéséért kapott volna. Az ügy a bíróságon folytatódik majd, ahol a jellemzően megítélt legalacsonyabb kártérítési összegek hasonló esetekben 250.000 dollár körül szoktak kezdődni.

Roy Ngerng Yi Ling váratlan lépésre szánta el magát. Egy crowdfunding campányt indított a kártérítés finanszírozására, amire 4 nap alatt több mint 72.000 dollár érkezett több ezer embertől. És itt kezdődnek az elgondolkodtató dolgok.

Mind az alapbotrány, mind pedig a gyűjtés hatalmas visszhangot kapott, ma tele van vele a Facebook falam szingapúri része. Nem az a meglepő, hogy egy blogger kritizálja a kormányt és beperelik. Ez Szingapúrban mindennapos. Hanem az a rejtett szavazásnak is tekinthető egyértelmű állásfoglalás az igazi üzenet, ami a crowdfunding kampányra érkezett. Azóta is jönnének további pénzek, de a kampány ennyire volt beállítva, mert a fiatalember ügyvédei - kissé alábecsülve - kb. ide lőtték be a várható költségeket.

A sajtóvisszhang miatt persze megszólaltak a helyi véleményvezérek és guruk is, és nagyon érdekes dolgokat mondtak. Egy vezető PR és média szakértő úgy nyilatkozott, hogy (a helyi jogi sajátosságokat is figyelembe véve) nem kérdés, hogy Roy Ngerng padlóra lesz küldve anyagilag. Mégis a történet hatalmas PR katasztrófa a kormányzó párt számára. Egy egyetemi jogászprofesszor Dávid és Góliát küzdelmeként interpretálta a történteket. Azzal, hogy a sértődékeny miniszterelnök nem fogadta el a bocsánatkérést és az 5000 dollárt, (ami az átlagember számára több mint egy havi fizetés) a fiatalember egy szimbólummá vált: az egyszeri állami alkalmazott, aki teljes kiszolgáltatottságából szembe mer menni a minden földi és égi hatalommal felruházott miniszterelnökkel.

A bíróságon Roy Ngerng el fog bukni. Számára és sok ezer más szingapúri számára elérhetetlenül magas, csillagászati kártérítést kell majd fizetnie annak a miniszterelnöknek, akinek ez az összeg aprópénz egy olyan kritikus hangért, ami folyamatosan a hatalmas jövedelmi és élethelyzeti egyenlőtlenségeket teszi szóvá. Pirruszi győzelem lesz ez azonban...

A gránit beleszaladt a saját dölyfös keménységébe. Nem gondolom, hogy a szingapúri politikai rendszer ettől az egy történettől össze fog omlani. Azt azonban igen, hogy egy konkrét csatában Dávid legyőzni látszik Góliátot, és ha valakinek van füle az áthalláshoz, érdemes jegyzetelni a receptkönyvekbe..

Eltekintve a konkrét sztori komikusságától, szerintem a két egykori politikus körüli felhajtásból az is átjön, ahogy mi magunk rájátszunk a vezető politikusok "különlegességére". Hogy egy parlamenti képviselőnek polgári állása legyen az elképzelhetetlen. Király Zoltán biztonsági őr állása is mekkora hír volt már, pedig az még nem is ilyen ciki, kamu állás, mint ez. Jó, azt belátom, hogy ez itt kurva gáz, az MLM minden formája az, ugyanilyen kínosan éreztem magam, amikor volt osztálytársaim kerestek meg hasonlókkal, hasonló stílusban. De most egy kicsit nézzünk a jelenség mögé.

Nagyon jó lenne hozzászokni, akár volt miniszterelnököket, vezető tisztségviselőket polgári állásban látni. Szerintem a képviseleti demokrácia nálunk inkább képviseleti arisztokrácia. Egy vezető politikust nálunk vagy akasztanak, lelőnek, száműznek, vagy ágyútalpon temetnek. Ha egyszer politikus lett, az örökre szól. Én nem értem miért, és azt sem értem, hogy egy köztársasági elnöknek mitől jár életre szólóan lakás és juttatások, miért nem csak egyszerűen beleszámít az 5-10 vagy kitudja hány év a nyugdíjába a turbófizetésével? 

A politikusok attitűdjének is nagyon-nagyon jót tenne, ha azzal a tudattal ülne a parlamentben vagy járná az országot sámliról beszélve, hogy x-év múlva fog ő még visszajönni asztalosként ügyfeleket keresve. Az a helyzet, hogy mi emeljük pajzsra ezeket az alakokat, pedig, mint a videón is látszik, amint egy számunkra is ismerős hétköznapi helyzetben találjuk őket, ugyanolyan esendőek, mint bármelyikünk. Van ebben az egészben egy idejétmúlt archaikus vezér szerep, amit mi aggatunk ezekre az egyszerű lelkekre. Orbán Viktor bukását én nem úgy képzelem, hogy Bajnai Gordon a fejével fog futballozni, hanem úgy, ahogy Tamás Gáspár Miklós írt erről. Praktizáló ügyvéd lesz Székesfehérváron.

Írtam vagy hat éve egy bejegyzést az ún. "közjogi méltóságról", ami szerintem egy feudál-demokratikus fogalom. Az emberi méltóság számomra az egyetlen elfogadható fogalom a témában. Afölött senkinek semmiféle más méltósága nincs, kiváltképp a méltóságos úr értelmében a fogalomnak. Én nem ismerek el semmiféle címet, egy miniszterelnök vagy köztársasági elnök méltósága számomra nem nagyobb (vagy kisebb), mint egy londineré a szálloda előtt. E tekintetben az sem nyugtat meg, hogy mindez - mármint a címek és méltóságok sora - külföldön is bevett gyakorlat, a nemzetközi diplomácia pedig elveszik a megszólítások és udvariaskodó szófordulatok rengetegében. 

A TV24 összeszedte néhány magyar TV sorozat népszerűségét az IMDB alapján. A lista lehetne bővebb is, de így is egyértelműen látszik, hogy az újabb sorozatok meg sem közelítik a régi klasszikusok népszerűségét.

Szerintem egy nyilvánvaló törés következett be 1990-ben a magyar film és sorozat gyártásban és ez nem csak az (onnantól számított) új alkotásokat érintette, hanem azokat is, melyek mintegy átnyúlóan a rendszerváltás előtt és azt követően is készültek.

Nyilván a különböző filmek műfaja is alakult, ennek a bejegyzésnek a keretében elsősorban azokkal a produkciókkal foglalkozom, amelyek a szappanoperák vagy mai sitcom-ok és 20-50 perces TV-sorozatok mintájára napi/heti rendszerességgel futnak illetve azokra az (inkább korábban jellemző sorozatokra), melyek valójában játékfilm léptékűek, ám valamilyen módon egymásra épülve egy sorozatot is alkotnak.

Szerintem a 70-as évek vége és a 80-as évek eleje volt a magyar sorozatgyártás csúcsa. Egy óra múlva itt vagyok, Bors, Linda, a Bujtor-Kern féle Ötvös Csöpi filmek, Abigél. Ezek mai szemmel is vállalható filmek, különösen ha az azóta készült próbálkozásokkal hasonlítjuk őket. Nyilván ma nézve őket van az emberben egy nosztalgia, illetve nem egy alkotás valóságos kordokumentum és ez a két tényező visszamenőleg emeli a sorozat értékét.

De ezzel együtt is szembeötlő a változás, a látványos színvonalbéli esés. Az egyik leginkább szemléletes példa a Bujtor-Kern féle Ötvös Csöpi filmek lejtmenete. Az olyan filmek mint a Pogány Madonna (1980) vagy a Csak Semmi Pánik (1982) színvonalához képest egyszerűen méltatlan az, amit szinte ugyanaz a szereplőgárda Zsaruvér Csigavér (2001) címen 20 évvel később kipréselt magából folytatásként.

Mintha elveszett volna a tartalom, mintha 1990 után talajt vesztettek volna ezek a filmek. A 80-as években készült Ötvös Csöpi filmek minden karikírozás és Bud Spencer utánérzés ellenére azért voltak többek között nézhetőek és ma azért jelentenek igazi értéket mert ezekből a filmekből nagyszerűen visszaköszön a 80-as évek Balaton felvidékének a világa. Az 1983-ban indult Linda sorozat ebből a szempontból igazi aranybánya. A díszleteket, a rendőrségi iroda asztali lámpáit és írógépeit, a szódás szifont, az 1200-es Ladákat, a dunai kompot, a kemping készletet és még a sárga Babettát is imádni lehet. Szerintem ezeknek a sorozatoknak az egyik titka ez. Akármilyen történetet is kreáltak belőle, az egész egy hiteles, azonosítható, ma is sokak számára felismerhető közegbe volt ültetve.  Az Ötvös Csöpi és Linda filmek a 80-as évek Magyarországáról szólnak.

Ehhez képest nem tudok mit kezdeni azzal, hogy míg a Pogány Madonnában vagy a Csak Semmi Pánikban igazi fakabátokat látunk a Balaton felvidéki német turistás környezetben, addig a 2001-ben készült folytatás, a Zsaruvér Csigavér első epizódjában már Ulmann Mónika szerű csajok vihogó kommandójával próbálják ábrázolni a kor rendőrségét. Mi lehetett itt a koncepció?

Hogy egy másik (igaz játékfilm) klasszikus említsek. A Tanú 2 (az első részhez képest szintén förmedvény film) menő vállalkozója (Cserhalmi György) helikopteren érkezik a rendszerváltás után polgármester jelöltté avanzsáló Pelikán gátőrhöz (Kállai Ferenc). Mi? Hol? Hova? Eléggé beszédes és látványos volt a korai '90-es évek makkos cipős, ciklámen öltönyös "vállalkozói" kultúrája, de a tömegfogyasztásra szánt 1990 utáni filmek készítői rendre valami nagyobbat, a keserű valóságtól mindenképpen elrugaszkodottabbat akartak csinálni. 

A Linda sorozat Petőfi Csarnok környékén az Első Emelet zenekar közreműködésével készült epizódja úgy hozza vissza 1984-85 hangulatát, hogy az ember beleborzong. Nem vagyok benne biztos, hogy 20 év múlva bármelyik Barátok Közt epizódot megnézve hasonló érzés fog majd el.

Az átmenetet egyik filmes korszakból a másikba leginkább talán a Szomszédok sorozat jelenítette meg. Főleg a korai, 80-as évek végi epizódoknak ma már egyértelműen van egy kordokumentum jellege de már jól látszanak a Szomszédokon azok a tünetek, amik előrejelezték a jövő bődületes minőségbéli visszaesését, ahova aztán a Familia Kft-Angyalbőrben-Kisváros-Barátok Közt vonalon eljutott a magyar televíziózás.

Mert még Taki bácsi a taxis vagy Vágási Feri a nyomdász rátehető arra a fent említett vonalra, hogy ezek létező és felismerhető karaktereket jelenítettek meg, de mutassa meg nekem valaki azokat az 1997 környékén állami gondozásból kikerült fiatalokat, akik aztán sikeres építési vállalkozóvá váltak. Ki ismer magára a Barátok közt szereplőiből?

Persze úgy is gondolkodhatunk erről, hogy éppen ez volt a koncepció. A rendszerváltás utáni sorozatgyártás funkciója nem a kézzel fogható valóságból való kikacsintás (nekünk is vannak hős/vicces rendőr sztorijaink még ha 1200-es Ladával járnak is), hanem a valóság teljes tagadása, az attól való elrugaszkodás és egy nemlétező világba való eltávolodás. Ez pedig kortünet, a magyar társadalom elveszítette az önismeretét és ezzel együtt a reális önértékelését is. A filmesek nem okai, hanem pusztán készséges kiszolgálói ennek az igénynek.

A másik lehetséges értelmezés még ennél is prózaibb. Mint annyi minden másban 1990-ben egy valódi törés következett be a magyar filmgyártás infrastruktúrájában, személyi állományában és ennek következtében teljesítőképességében is. Az eredmény, amit látunk az az, amire a maradvány és az arra épülő újabb generáció képes. Még nem érte el a 70-es évek színvonalát.