Elmentünk a hétvégén a kacifántos nevű Kézműves Magyar Ízek Vására rendezvényre a Millenárisra. Szakértője nem, azonban fogyasztója nagyon is vagyok a magyar mezőgazdasági termékeknek, illetve a magyar konyhának.
A rendezvény minőségi, prémium kategóriás magyar termékeket igyekszik bemutatni a szervezők állítása szerint. Szerintem ez sikerült is. A vásáron méztől a sajtokig nagyon jó kajákat ettem/vettem olyan csomagolásban, amit korábban csak Nyugat-Európában láttam. Neve lett a termékeknek, gazdája is, és ez meglátszik az egész tálaláson, kiszerelésen.
Kár, hogy illúzió az egész. A rendezvény szerintem azt mutatja meg, amivé a vidéki Magyarországnak válnia kellett volna a rendszerváltás után. Ez nem a csúcs, hanem a főáram kéne, hogy legyen.
A valóságban ezeknek a termékeknek a többségével az ilyen kiállításokon kívül nemigen fogunk találkozni a sarki közértekben, vagy a bevásárlóközpontokban, és az itt felvonultatott 125 termelő egy nagyon szűk kisebbsége annak a valaha volt mintegy 700.000 embernek, akik az eltelt 20 évben gazdálkodással próbálkoztak Magyarországon. 125 sikeres termelő hihetetlenül kevés abban az országban, ahol másnak, mint a gazdálkodásnak nem is igen van hagyománya.
A siker ráadásul kimerül az egyébként tényleg jó ételek színvonalas tálalásában. Ez persze önmagában is érték, mégis sokat elárul, hogy az M1 interjújában Papp Krisztián ügyvezető mintegy pozitívumként tálalta, hogy a termelők itt nem fizetnek a standért.
A szomorú helyzet tehát az, hogy a rendezvény nem sikeres magyar termelők örömünnepe, akik egymásra licitálva borsos árat fizetnek azért, hogy a legjobb 150 vásárába bekerüljenek, hanem egy olyan szekér, amit sajnos még nagyon tolni kell hátulról. A rendezvény szervezői ebben a tolásban ki is tettek magukért, nagyon sokan kóstolgattak és vásároltak a Millenárison, és igazán jó választékot hoztak össze.
Érdekes hangulata volt a vásárnak attól, hogy van ez a profi csomagolás, van nejlonkesztyű a kóstoló vágáshoz, de a pult mögött sok helyen kicsit zavartan, megilletődötten mosolygó arcok állnak. A holland keménysajtokkal vetekedő Tokaj környéki sajtot, amit most, írás közben is elégedetten majszolok, egy tizenéves fiú adta el nekem, aki láthatóan édesanyjával szolgált ki a pult mögött. Ez már nem a lacikonyha, de éppen ezért mindnyájunknak szokatlan a terep.
Ami számomra meglepő, hogy ezt az egészet innen kell indítani. Hogy még itt tartunk, vagy talán jobb úgy mondani: már itt tartunk.
Az a termelősdi, ami itt bemutatásra került a Millenárison, már réges-régen a magyarországi élelmiszerellátás főárama kellene, hogy legyen.
Ehhez képest inkább szétestek azok a természetes hálózatok, amik korábban biztosították a hazai élelmiszerellátást és ezzel együtt a gazdák megélhetését.
Annyiban a rendezvény jogos, hogy talán lesz, aki ezután közvetlenül a vidéki termelőtől rendeli majd meg a portékát, illetve kaphattunk egy „ilyen is lehetne egy hazai élelmiszerbolt” típusú önbizalombombát. A valóság persze az, hogy a hétvégi íz és csomagolásorgia után az ember aztán hétfőn majd ugyanazokat a műanyag vákuumcsomagolt igénytelen cuccokat veszi le a CBA polcairól.
Ezek a termékek ugyanis nemhogy a budapesti polgárok közértjeibe nem jutnak el, hanem a helyi piacok is megszűnnek számukra létezni.
Hihetetlen, hogy ez elveszett. Évezredek óta az emberi közösségek alapviszonyait meghatározó hely volt a piac, mely egyszerre biztosította a helyi szükségletek kielégítését és a helyi termelők (tehát nagyjából mindenki) biztonságos megélhetését.
Ezek az alapok olyan erősek voltak eddig, hogy még kataklizmaszerű változások esetén is biztosítani tudták az élet alapfeltételeit. Például közvetlenül a háború után a városból (főleg Budapestről) vonattetőkön ruhával, műszaki cikkekkel, pénzzel, arannyal, vagyontárggyal vidékre ingázók tömegeit tartotta életben az az élelmiszer, amit ott össze tudtak vásárolni, be tudtak cserélni.
Ma már nem vagyok meggyőződve róla, hogy a magyar vidék képes lenne erre a teljesítményre, a falusi lakosság egy jó része ugyanolyan éhes szájjal bámulna a rommá lőtt, vagy földrengésben megsemmisült TESCO maradványaira, mint az egyszeri budapesti a közért helyén álló bombatölcsérre.
Ha úgy tetszik a szó szoros értelmében vett létkérdés, hogy a helyi közösségek életben maradjanak, ami azt is jelenti, hogy életképesek legyenek. Ezt a képességét félek a magyar vidék elveszítette, vagy legalábbis nagyon közel áll hozzá, hogy elveszítse.
Ahogy telik az idő, nem csak a hagyományos hálózatok és kapcsolatok vesznek el, hanem a hozzá tartozó tudás is.
Heves megyében élő nagynénémék évtizedekig dinnyéztek. Férje sofőr volt valamikor a 70-es években. Kicsi gyerekként emlékszem még láttam egy zöld Zsukkal furikázni. Aztán úgy döntött dinnyézni fog, és én úgy nőttem fel, hogy ők kora tavasztól késő őszig sose értek rá semmire. Kint laktak Hevesen egy öreg, kibelezett buszban.
A rendszerváltás után lett aztán uborka, búzaföld is, amin nyaranta unatkoztam, azt figyelve, vajon kidől-e az egyik öntözőfej, hogy aztán odacaplatva újra összeszereljem. Akkoriban évente vásároltak vagy béreltek újabb földeket, lett nagy teherautó, terepjáró, jártak föl minden hajnalban a nagybanira. A 2000-es évek közepére azonban bedőlt az egész. Már főszezonban is a spanyol dinnye ment a nagybani piacon, ők meg teherautó számra hozták vissza Hevesre a sajátjukat.
Eladták az egészet, uborkástul és járműparkostul, és ahelyett, hogy 20 év alatt módos gazdákká nőtték volna ki magukat, most egy elektronikai üzemben dolgoznak összeszerelőként.
Gyerekeik semmit nem vettek át ebből, az ő azóta megszületett gyerekeik pedig valószínűleg már tudni sem fognak arról, hogy a család valamikor dinnyézett.
Az, ami sokáig természetes volt, történetesen, hogy a parasztember aratás után eladja a terményét a piacon, mára civil szervezetek jó gyakorlatává vált, mint hatalmas újítás, amit EUs forrásból kell ismét kitalálni, finanszírozni. Nemrég egy kolléganőm lelkesedve mesélte, hogy járt igazi termelői piacon.
Néha azért szurkolok legbelül egy igazi nagy összeomlásnak, mert akkor nem maradna más csak a két kezünk meg az eszünk, és mint egy rosszul sikerült videojátékot újra lehetne kezdeni az egészet.
De sajnos ez nem egy videojáték és attól tartok, hogy nagyon kevesen tudnának most már bármit is újrakezdeni. Eltelt 20 év és megint elment egy generáció élete.
Korábban többször írtam, hogy mindeközben én a globalizáció híve vagyok. És nem is látok ellentmondást ebben a fenti szavakhoz képest. Mert számomra a globalizáció részvételt jelent egy a helyi szinteknél jóval nagyobb összefüggésekkel operáló rendszerben. De részt venni, akármekkora is legyen a lépték, csak valamivel lehet. Olyan nincs, hogy egy gazdaság pusztán piaca valaminek. A komparatív előnyök, valójában csak akkor és úgy jelentenek előnyt, ha minden résztvevő jó valamiben, és élni tud a rá vonatkozó előnyös helyzetekkel.
Tehát a globalizáció nem mehet a helyi közösségek és azok életképességének rovására. És attól tartok, hogy annak, hogy ez mégis így alakult nem pusztán a profitra éhes nemzetközi karvalytőke az oka, hanem kézzel fogható érdekek kötődtek ahhoz, hogy a magyar vidék élhetetlenné vált. Olyan nagy a baj, hogy a kelet-magyarországi viszonyokat elnézve én közvetlen biztonsági kockázatot látok. Magyarország sajnos a legvidámabb barakkból, ahol mindig tele voltak a polcok, a környék legígéretesebb, prosperáló közösségéből egy robbanásveszélyes feszültséggóc lett, ahol a harmincas évek óta nem látott kenyérgondok kezdenek jelentkezni.
Az okokról úgy érzem, hogy le lett írva itt már minden. Az Ángyán által említett maffiáról, az Élet és Irodalom 2005-ös cikkeiig az Orbán család tokaji szőlővásárlásairól, a 90-es évek KISZ titkárokat milliárdossá tett privatizációs módijairól, vagy az újabban előszeretettel szántókra, erdőkre, hektárokra vadászó új földesurainkról. A mikszáthi és móriczi Magyarország megannyi apró újjászületéséről. A polgármesterek neve napi ünnepségeiről, az éppen a helyi piacokat tönkre tévő vállalkozásokkal való kokettálásról, aminek eredményeképpen akár árterületre is épülhettek szupermarketek. Egyenként amolyan bosszantó hírek az esti híradóban, így láncba rendezve meg kirajzolódik számumra egy nagyon elkeserítő kép.
Korábban a tájékozatlan és felületes ember közhelyszerű félmondatainak tartottam azokat a lapátnyélre támaszkodó megjegyzéseket, miszerint „szétlopták ezt az országot”, vagy majd „úgyis a főnökség határoz odafent”. Ezek a megjegyzések általában véget vetnek minden beszélgetésnek. Vagy ha a beszélgetésnek nem is, mert az elégedetlen morgásnak mindig jut hely az asztalnál, a cselekvéstől biztosan elriasztanak. Ma már jobban értem az ebben megfogalmazódó igazságot és a tehetetlenségnek azt a szorító érzését, amikor az ember nem hogy új dologba kezdene, de a régit is apránként feladja.
Alapvetően én egy naív ember vagyok. Annyiban mindenképpen, hogy sokszor komolyan veszem a szavakat, és a jelszavakat. A jobboldali kormányok eddigi összes nekirugaszkodásánál volt bennem egy számomra is elfogadható jövőkép. 2010-ben is volt bennem egy titkolt várakozás, hogy hátha tényleg azt jelenti a jobboldaliság, hogy habár rend lesz és koronaúsztatás, de eljön az egyenes gerincű tisztesség ideje.
És habár nekem a hátam borsódzik a népi fesztiválok XIX. századi parasztromantikájától, volt bennem egy várakozás, hogy hátha végzett már egy olyan generáció Gödöllőn, vagy felnőtt, és a politika közelébe keveredett egy olyan réteg, akik a Torgyán József és Karsai József féle színvonalból mondjuk a Belgä által is megénekelt új borász generáció színvonala felé húzza fel a magyar vidéket.
Látom magam előtt hevesi rokonaimat, amint ismét dinnyéznek. Jómódú birtokosként már nem kibelezett buszban laknak, hanem szépen rendbetett portájukról este még végignéz nagybátyám a földeken, hogy aztán lefekvés előtt a lánya segítségével még belekukkantsanak az Apple laptopba megnézni, hogyan nyitott a Hongkongi árutőzsde. És ugyanez történik a szomszéd portán is, a Millenárisra meg igen drágán tud csak bejutni annak a sikeres 700.000 kistermelőnek az elitje, akik a legjobbat hozzák ki közösségi vagy magángazdaságukból.
Nagyon jó lenne azt tudni, hogy ez a tegnapi vásár valaminek a kezdete, de tartok tőle ez egy inkább távolodó vágyálom, egy délibáb. A sajt nagyon finom, két-három napig fog kitartani, utána vehetem a vákuumfóliás rágógumisajtot.
