(A bejegyzés egy régebbi írásom Thomas Szász 2012. szeptemberében bekövetkezett halála alkalmából átdolgozott verziója)
Öt évvel ezelőtt volt alkalmam élőben találkozni Thomas Szásszal. Mindig sokat jelent, amikor találkozhatok valakivel élőben, aki sokáig csak egy név volt zárójelekben különböző cikkekben, tanulmányokban.
Nagyon inspiráló, gondolatébresztő találkozó volt.
Thomas Szász 51 évvel ezelőtt publikálta az Elmebetegség mítosza (The myth of mental illness) című könyvét, ami azóta számtalan kiadást megélt. Ebben nem kevesebbet állít mint, hogy az elmebetegségek egészen egyszerűen nem léteznek, a kifejezés (és ezzel együtt a pszichiátria tudománya) egy kreálmány, a társadalmi kontroll gyakorlásának eszköze.
Szász nincs annyira leragadva a pszichiátriánál, mint ahogyan a híre ezekhez a körökhöz köti, vagy ahogyan a szcientológia egyház ennek mentén megpróbálta kisajátítani őt. Nagyon markáns gondolatai vannak a droghasználat legalitásáról vagy mondjuk az öngyilkossághoz való jogról (kié a testem, kié az életem?).
Végülis a hatalomról beszél, arról, hogy ma bizonyos értelemben az orvoslás a boszorkányüldözés egyik korszerű eszközévé vált. A valamilyen szempontból zavaró, nem kívánatos emberek az általuk tanúsított viselkedésforma medikalizálása révén kerülnek eltávolításra, vagy a betegség jelszavával ("dehát értsd meg..ez egy beteg ember!") történik beavatkozás az életükbe. A modernitás által kikényszerített hatalmi kérdés ez, ami a XIX. század közepétől kezdve létrehozott egy fegyelmezett, jól szabályozható embertípust, megteremtve a normalitás kereteit. Büntetve, margóra szorítva mindenki mást, aki ezekbe a keretekbe nem tudott beilleszkedni. Erwing Goffman, Michel Foucault mellett Thomas Szász volt az, aki a 60-as évek elején nagy feltűnést keltve megkérdőjelezte ezeknek a kereteknek az objektív voltát, és ezen keresztül a keretek fenntartását szolgáló olyan rendszereket, mint az elmegyógyintézetek, a börtönök vagy éppen a hadsereg.
A Nyírő Gyula kórházban került sor a találkozóra, amit Lajtavári László pszichiáter szervezett. Rajta kívül azt hiszem mindössze egyetlen orvos jött el a kórház dolgozói közül, helyette a terem volt és jelenlegi betegekkel, civil szervezetek képviselőivel telt meg. Rákérdeztek a hallgatóságból a szcientológiával való kapcsolatára is. Azt mondta erre, hogy Amerika egy szabad ország, a szcientológia szabadon adoptálhatja a gondolatait, erre neki nincs befolyása. Amikor a könyvét először kiadta 1961-ben a szcientológia sehol sem volt még. Ő pedig ma sem mond mást, mint akkor.
Volt több vonal is a beszédében, ami szorosan kapcsolódott azokhoz a kérdésekhez, amik bennem is élnek egy ideje. Azt mondta az orvoslás kizárólag a páciens megrendelésére egy szerződéses kapcsolat alapján működik. A beteg megmondja mit szeretne és az orvos annak elérésében segít. Szerintem ez igaz az összes segítő foglalkozásra is. Minden mást erőszaknak tart, valami ármánynak, ami mögé bújva magukat segítőnek tartó szakmák megpróbálják valamilyen irányba terelni, egy kívülről, felülről rájuk kényszerített elvárásnak megfeleltetni segítettjeiket. Mintha csak a mai magyar szociális munkát látnám magam előtt. Thomas Szász azért nagyon kritikus a saját szakmája felé, mert a segítő szakembereknél még az erőszakszervezetek (rendőrök, katonák, börtönőrök) is őszintébbek. Ők legalább úgy erőszakoskodnak, hogy sose ígértek mást, nem bújnak el a segíteni akarás álarca mögött.
Azt is mondta, hogy a világ 90%-a hasonló hazugságból áll. Szinte semmi sem az, aminek mutatja magát, elég csak egy reklámot megnézni, vagy egy politikust két percig hallgatni. Ez ráadásul mára annyira természetessé vált, hogy ha valaki szóvá teszi, közhelyszerűvé válik. El sem tudjuk képzelni, hogy lehetne olyan a valóság, amiben egy szendvics akkora, és olyan színű, mint a reklámban volt, vagy hogy a kimondott szónak súlya, hitele van.
És ugyanilyen hazugság a segítő szakmáknak az az üzenete miszerint pszichiáterek, pszichológusok, szociális munkások segíteni akarnak, pedig valójában igazából megváltoztatni szeretnének embereket. Ez pedig Thomas Szász szerint köszönő viszonyban nincs a segítéssel, kizárólag akkor, ha az az érintett kifejezett kérésére, sőt megrendelésére történik.
Ezzel kapcsolatban hangzott el a másik - engem legalábbis - mélyen elgondolkodtató állítása is. Ezen a világon tiszteletet, odafordulást semmilyen vallási ideológia, szakmai elhivatottság, etikai eskü nem képes hosszútávon fenntartani. Kizárólag a pénz. Öt éve volt ez a beszélgetés, és azóta küzdök belül ezzel a mondatával. Próbálom keresni az ellenpéldákat, de nem találom. Ő a példát azért mondta, mert szerinte a segítő szakmáknak olyan helyzeteket kell létrehozniuk, amikor a szolgáltatásért a segítségkérő közvetlenül fizet a segítőnek, mindaddig míg elégedett a kapott szolgáltatással. Kizárólag ezt a viszonyt tekinti segítő kapcsolatnak, minden más helyzetben azonnal megjelenik valamilyen harmadik, megrendelő fél érdeke, és ennek leggyakrabban a segített válik áldozatává.
Sok kritikával illette a tudomány mai szerepét is. Nem elsősorban az empirikus gondolkodást és annak módszereit vonja kétségbe, sokkal inkább a tudomány és annak képviselőinek szociális státuszát, és a tudományra való hivatkozás mai kommunikációs megoldásait. Ez egy szintén nagyon figyelemre méltó gondolat. Aki közelebbről foglalkozik tudománnyal, kutatással, módszertannal, ne adj isten statisztikával, valószínűségszámítással, az tudja, hogy minél beljebb megyünk annál bizonytalanabbak állításaink. Összefüggéseink sztochasztikusak (valószínűségen alapulók), minél több változóval dolgozunk annál bizonytalanabb az egész felépítmény.
Ennek sok pozitív vonása is van, nem tudomány az, amit nem lehet újra és újra próbára tenni, ez a bizonytalanság adja a tudomány dinamikáját. És sokszor akár évszázadok telnek el (mint mondjuk a Newton-i fizika esetében) míg egyszer csak jön egy Einstein, aki nekimegy az egésznek és új keretek közé helyezve relativizálja a korábban szilárdnak hitt tudást. Nobel-díjat sajnos nem adtak érte, de szerintem Thomas Szász hasonló dolgot művelt a pszichiátriával.
A probléma általában ott van, és erről beszélt sokat Thomas Szász, hogy a tudomány eme gyengéden bizonytalan vonása egyáltalán nem megy át a hétköznapok kommunikációjában. Az emberi gyarlóság, a "tudományos nárcizmus" kitermeli a maga akadémikus professzorait, tanszékeit, instrumentumait, melyek egész léte, egzisztenciája elméleteikre, publikációikra, korábbi eredményeikre épül. Mindez emberi szempontból érthető, ugyanakkor egy sajátos vallásos jelleggel öltözteti fel a tudományt, megteremtve a szakértő megkérdőjelezhetetlen modern szerepkörét. Ebből a szerepből a legritkább esetben halljuk: "minél többet foglalkozom vele annál bizonytalanabb lettem". Pedig az őszinte válasz ez lenne.
Ez a szerep ráadásul kívülről is erőltetett, a tudomány képviselőit, az egyetemi tanárokat egy szerintem félreértett tisztelet veszi körül. Nem a tisztelettel van baj, mert tisztelni mindenki munkáját lehet, hanem a megelőlegzett, sőt elvárt bizonyosság követelményével. Mint HVG-ben a fotón állhoz szorított újak, amik nem tudom, talán a gondolkodó ember kötelező pózát közvetítik, úgy veszik körül a tudós, orvos, tanár embereket a tisztelet hajlongó körei, amiért cserébe a bizonyosságot, a tudást várják. Ezek közé a szerepek és elvárások közé öltöztette fel magát a modern tudományok többsége, és miközben hétköznapjaik tele vannak kérdésekkel és bizonytalanságokkal (enélkül ismétlem nem lennének tudománynak nevezhetőek) kifelé ennek ellenkezőjét kell közvetíteniük. Ez az arca a tudománynak márpedig sokkal inkább azt a szerepet tölteti be képviselőivel a társadalomban, amit az egyház és annak papjai töltöttek be a középkorban. A tudomány a maga valójában erre a szerepre nem tesz alkalmassá senkit.
Érdemes elolvasni Thomas Szász könyvének azon fejezeteit ehhez, amit a francia Jean-Martin Charcot munkásságáról ír.
Külön megragadó volt, hogy az öt évvel ezelőtt is bőven nyolcvanas éveiben járó Thomas Szász mindezt olyan egyszerűen, természetesen és meggyőzően összefüggően adta elő, ahogy kevés előadót láttam életemben. Az előadás a végén inkább beszélgetés volt, rengeteg kérdéssel, közbevetéssel, vitával. A vége felé egy hölgy kifakadt:
- Én, nem értem miért kérdőjelezi meg mindezeket? De hát így működik a világ!!
Thomas Szász erre a következőt válaszolta:
- Tökéletesen igaza van! Így működik a világ. És én nem vagyok egy nagy társadalomformáló, aki mindent meg akar változtatni. Én csak elmondom, amit látok.
Ha a világot nem is, bennem sok mindent megváltoztatott Thomas Szász. Már az egyetemen, könyveivel és a róluk szóló szemináriumokkal, és az öt évvel ezelőtti személyes találkozással is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
worker 2008.11.05. 12:58:17
Nemár azt mondja, hogy tök rendbenlévő dolog alkoholistának lenni, a társadalom meg fogja fel úgy, hogy ez egy normális, egészséges állapot.
A másik ordenáré hülyeség a "megvan írva a Bibliában" összemosása a "tudományos tény"-nyel. A baromi nagy különbség, hogy az első ellen hozhatsz 1000 bizonyítékot, mert definíció szerint úgy van, nem értelmezhető vele szemben a bizonyítás igénye. Orwelli "doublethink".
Ellenben a tudományos tény az mindig addig a pillanatig tény, míg kétséget kizáróan nem cáfolták meg. Tehát a "kivétel erősíti a szabályt" a tudományban (és én ilyenkor a természettudományra gondolok) nem is létezik, aki ilyet akarna publikálni, azt kiröhögnék. Rendes tudós sose mondta, hogy megcáfolhatatlan örök igazságot fedezett fel, legfeljebb annyit, hogy az ő elképzelése közelebb van a valóság egzakt leírásához, mint az előző elmélet.
mildred 2012.09.12. 22:02:05
Gamma Leonis · http://gombamania.blogspot.com 2012.09.12. 22:07:07
Érdekes, hogy ez teljesen normális lehet, és semmiféle veszélyt nem jelent egy olyan személy, akinek téveszméi vannak. Csak aztán felvágja a gyereke mellkasát, hogy megszabadulhasson az odaképzelt szerkezettől...
Advanced Flight 2012.09.12. 23:12:50
Nagyon helyesen. Ugyanis ezt a keretet hívják társadalomnak. Mint ahogy mindig, minden emberi közösség így működött: aki nem tudott/akart beilleszkedni, azt kivetette vagy megbüntette a többség.
Szász azonban nyugodtan elmehet egy lakatlan szigetre néhány, a kereteket felrúgó pszichopata meghitt társaságában, és kedvükre gyilkolászhatják egymást mindenféle szörnyűséges kontroll nélkül :-)
Halmozottan Hátrányos · http://hatrany.blog.hu 2012.09.12. 23:14:53
Hiába nem akarsz szentté válni, ha az emberek szentté akarnak avatni.
besztercei 2012.09.12. 23:28:58
Az más téma, hogy a társadalom igyekszik egységesíteni az emberek viselkedését a hatékonyabb működés stb. érdekében, de ezek a kísérletek szerencsés esetben a nevelés és nem az orvoslás témakörébe tartoznak.
eöeöe 2012.09.13. 04:39:28
shodashi 2012.09.13. 08:20:21
Pl. ha valaki súlyosan depressziós, és sokat beszél arról, hogy meg akar halni, ne lehessen őt akár akarata ellenére is kezelni - majd, ha ő kéri, csak akkor.
Azt érdemes szem előtt tartani, hogy mikor ő ezekről először beszélt, még más volt a pszichiátria helyzete. Nem igazán létezett a ma már viszonylag elterjedt közösségi ellátás, számosak voltak a rácsos osztályok, bevett volt még talán az inzulin-terápia is, de az elektrokonvulzív biztosan. Szóval ő egy jóval embertelenebb pszichiátria ellen szólalt még fel.
Ami a közveszélyességet illeti: ez egy nagyon nehéz fogalom, amivel ma is sokat brkóznak, és nincs rá teljesen egzakt eljárás. Ott van például S. Ábel esete, vagy ellenpéldáaként az az amerikai férfi, aki a Batman film bemutatóján rendezett mészárlást, és pszichiátriai kezelés alatt állt, mégsem került sor kényszerkezelésre.
shodashi 2012.09.13. 08:23:43
AnnaKarenina 2012.09.13. 08:59:44
AnnaKarenina 2012.09.13. 09:03:14
Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2012.09.13. 09:09:15
A kérdés minden esetben az, hogy mi tartható elfogadhatónak adott normákon belül, és mi nem. Nem muszáj valakit elmebetegnek bélyegezni azért, mert a fejében egy kis béka él, és beszélget vele. Ha viszont a kis béka azt mondja, hogy "menjál komám, és öld meg a szomszédot", akkor az illetőt a mi értékrendünk szerint azért illik elzárni.
Aztán persze az értékrend is rendkívül relatív, mert ha a kis béka egy örménynek azt mondja, hogy "menjél komám, és öld meg azt az azerit" akkor már meg fognak oszlani a vélemények, mert bár az illető nyilvánvalóan "nem normális" azért a társadalomnak hasznos tagja (:
shodashi 2012.09.13. 17:06:05
Azt állítom, Szásszal egyetértve, hogy a pszichiátriai betegségek meghatározása egy társadalmi döntés eredménye. Amikor pusztán egy adott viselkedés alapján (pl. valaki addig iszik minden nap, amíg elveszíti az eszméletét, vagy azt állítja, hogy a postás éjszakánként leskelődik a kulcslyukon, stb.) állítjuk valakiről, hogy beteg, ott nincs olyan objektív mércénk, mint például egy infarktus vagy egy törött kéz esetén. És sok esetben a társadalom, és nem feltétlenül az egyén az, aki betegségnek titulálja az állapotot - úgy gondolom, minden pszichiáternek van sok olyan története, amikor a rokonok arról panaszkodnak, mennyire kibírhatatlan az illető "beteg" ("csináljon már valamit vele, doktor úr, adjon neki gyógyszert, nem lehet vele együtt élni").
Azt viszont nem állítom, hogy ez szükségszerűen rossz lenne. Érthető, hogy ez így alakult, és számos esetben valódi segítséget nyújt a pszichiátria. Csak arról nem szabad elfeledkeznünk - és szerintem ebben van Szásznak máig tartó hatása és relevanciája -, hogy a beteg szenvedése, saját elhatározásból történő segítségkérése a kezelés abszolút előfeltételei.
sam2sam 2012.10.27. 10:46:23
Ha egy kicsit is normálisan állunk a fenti problémákhoz, csak egy válasz lehet, ami nem a problémák tételes megoldása, hanem az egész komplett tagadása.
Hogyan merülhet fel a gondolat, hogy egy orvos (több)pénzért (jobban)gyógyít. Nem elmebetegség, ha ezt a lehetőséget elfogadjuk ? De az, pedig szépen lassan azt tesszük. Hiszen az orvos is a boltban vásárol. Méltánytalannak érezzük, hogy egy kicsit is rosszabb anyagi körülmények között éljen mint egy egyszerű gengszter, vagy mondjuk politikus? Nem, mert Ő értékes(ebb) munkát végez. Aztán meg az én vagy az enyéim egészsége, értékesebb mint a szomszédé. És áldoznék arra, hogy a jó Dr.Úr/Nő több figyelmet szánjon az én érdekemnek. Ezért lefizetem, megvesztegetem. Miért, hogy a másikat kiszorítsam a mára igencsak összezsugorodott gyógyítókapacitásból. Hogyan ? Hát pénzzzzel. Na most ha az orvos pénzből él lehet olyan érdek, hogy a szomszédot, kényelmetlen családtagot stigmával (félcédula ?) lássam el, - vagy esetleg üzleti, politikai ellenfelemet - kiálltsam ki hülyének, és lesz előbb vagy utóbb egy olyan orvos és lesz annyi pénz amiért kapok rá cédulát. Ha az orvos a szcientológia híve akkor a pénz sohasem lehet elég, ezért kicsit félünk óvatosak vagyunk. Az orvosok régebben (tudósok Dottore) a tudomány emberei voltak, társadalmi és anyagi megbecsülés járt nekik hivataluknál fogva. Intellektuálisan, tanultságban, viselkedésben, példát adtak nem voltak rászorulva arra, hogy a piacról éljenek a társadalmi gondoskodás ernyője rájuk vetült. A tudósokra gy általában is de a tanítokra kisebb közösségükben detto. Nem kellett tudósnak látszaniuk, "Rodini" pózokban bohockodniuk. A társadalom nem a szerepet, hanem a feladatot osztotta rájuk és tisztelte bennük. Nem kellett a piacról tarhálniuk a kutatásaikhoz szükséges forrásokat.
Talán ez itt a lényeg, a szerep tévesztés, vagy nem is hanem a kötelező hibásan kiosztott szerepekben tetszelgés. Ez igaz a politikusokra akik celebbé és főmusorrá tették magukat a médiában, pedig a kutya sem kíváncsi rájuk. De a pénzzel fenntartják ezt a rémségek kicsiny TV-jében. A szellem emberei a tudósok -akik nem maguktól, de - rákényszerítették őket a strichelésre. És a polgárok, akik meg, vágó birkaként elszenvedik, hogy a társadalmukat a pénzközpontú gondolkodás, az értékek totális devalvációjával élhetetlenné tegye (mi közben büszke rá mert ez a fejlődés maga:)).
Ez persze nem csak Magyar átok, éppen csak átmenetileg elviselhetőbb, olyan országokban ahova a néhai Szász prof. is elköltözött, de úgy tűnik, hogy összeroskadóban van.