HTML

Facebook

...és még annyit, hogy

Ami eszembe jut, mert nem kell mindig tematikusnak lenni.

Társadalom

Bejegyzések

Friss topikok

HTML doboz

 

2011.02.19. 13:08 Zsoolt

A fogyatékosság

Itt villog a kurzor már vagy egy órája, és töröm a fejem, hogyan kell átfordítani egy szűk réteget érintő speciális szakmai kérdést a hétköznapok nyelvére. Habár már nem egyszer írtam ezen a blogon a témáról, a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a fogyatékosság és a mentális problémák, ahogy a valóságban ezek a jelenségek léteznek, hihetetlenül messze kerültek attól a képtől, ahogyan a hétköznapi emberek vélekedésében, a közbeszédben megjelennek. Ennek oka elsősorban az, hogy ezek az emberek eltűntek a szemünk elől. Pontosabban eltüntették őket a szemünk elől.
 
Hogy milyen egy fogyatékos ember, mire képes, miket érez, gondol, hogy látja a világot, hogy látja saját magát és hogyan lát bennünket arról nagyon kevesünknek van mindennapi élménye. Abban szinte közmegegyezés van, hogy pl. a pszichiátriai betegek veszélyesek, s számomra ijesztően félrevezető, ahogy például a médiában akár a legártatlanabb riportban is tálalásra kerül a téma. A krónikus pszichiátriai beteg már-már ikonná váló jellemző képe ez:

shutter-island

 
A közbeszédben hallható sommás megállapítások is leginkább ebből a képből kiindulva születnek. Márpedig sem a bolondok sem a fogyatékosok nem olyanok, mint amilyennek láttatjuk őket, illetve ennél még egy fokkal rosszabb a helyzet. Sokan közülük éppen azáltal válnak valami hasonlóvá, mert mi ilyenné tettük őket. Nem utolsósorban az intézményeink, ahova segítségnyújtás címszó alatt száműztük és a mai napig száműzzük ezeket az embereket. A bármire is képtelen, ijesztő és ijesztően leépült, akarat nélküli zombi, akiket jobb távol tartani magunktól.
 
A korszak, amiben élünk tulajdonképpen foglyul ejtette ezeket az embereket. Morálisan a többség már nem tartja elfogadhatónak megsemmisítésüket, azonban befogadni sem akarjuk őket, lebegnek hát kitaszítottként a létben.
 
A megsemmisítés utoljára a náci Németországban vált gyakorlattá, de nekik sem sikerült eltüntetniük sem a bolondokat, sem a fogyatékosokat, mert ők mi vagyunk, mi bolondulunk meg, és mi válunk fogyatékossá, ha el akarjuk tüntetni ezeket a jelenségeket, akkor nekünk magunknak kell eltűnnünk.
 
Valahogy ez a felismerés vezérli napjaink fogyatékos fogalmát is, ami mára igen messze került a fiziológiai, testi adottságok vagy értelmi képességek mentén való meghatározástól, s hasonló módon alakult át a mentális egészség pusztán biokémiai folyamatokra koncentráló felfogása. Több korábbi bejegyzésem kapcsán kaptam meg kritikaként, hogy összemosom a fogyatékos és pszichiátriai beteg fogalmakat, ami pedig nagyon nem mindegy. Annyiban örömmel vállalom az összemosást, hogy nálam a két csoport az ember fogalmában bizony összeolvad, de ennél tudományosabb (ha esetleg az etika mifelénk önmagában már nem állna meg a lábán) indokom is van arra, hogy rendre együtt említem mindkét csoportot. Az ENSZ 2006-ban elfogadott Fogyatékosügyi Egyezménye pszicho-szociális fogyatékosság néven a mentális problémákat is tárgyalja. Szakmai körökben hallom gyakran, hogy „jaj-jaj évtizedekig küzdöttünk azért, hogy a pszichiátriai betegeket ne tekintsük fogyatékosnak, és most tessék…”. A helyzet azonban az, hogy mind a fogyatékosság, mind pedig a „bolondság” fogalma jelentősen átalakult, illetve azt hiszem leginkább a világ alakult át, amiben ezek a jelenségek sem szemlélhetőek ugyanúgy, mint korábban.
 
Mindkét meghatározás viszonylagossá vált, és az életesélyeket, boldogulást befolyásoló tényezővé attól függően válik a meglévő fiziológiai és/vagy mentális hátrány, hogy milyen az egyén és az őt körülvevő környezet viszonya. A mai értelemben a fogyatékosság (és a pszicho-szociális fogyatékosság is) nem egy statikus, tényszerű biológiai terminusokkal leírható állapot, hanem egy komplex társadalmi jelenség.
 
Erőss Zsolt, az egyik lábát nemrég elvesztett hegymászó fiziológiai értelemben egyértelműen fogyatékos. A meghatározás hagyományos kritériumai szerint nincs mit kenegetni a dolgon, legyen a fehér-fehér, a fekete-fekete, nem kell itt a relativizáló szociológus duma, a pasinak hiányzik az egyik lába, tehát fogyatékos. Jogosult lehet a rokkantnyugdíjra, parkolhat a mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyeken, ha esetleg mentálisan is leépülne a bíróság majd gondnokot rendel ki ügyei intézésére, aki valószínűleg pár év alatt bejuttathatná valamelyik nagy fogyatékos intézménybe a határszélen.
 
De Erőss Zsoltnak láthatóan esze ágában sincs elindulnia ezen az úton, s nem adja meg magát a formálisan helytálló fogyatékos besorolásnak. Nem a lába hiányának tényét tagadja, hanem azt, ami valójában fogyatékossá tesz tulajdonképpen bárkit, aki ebbe a körbe bekerül, a fogyatékosság ma kínált társadalmi státuszát nem kívánja magára húzni.
 
Ha kicsit belegondolunk, pusztán biológiai értelemben már elég régóta mindannyian fogyatékosok vagyunk. Elsősorban a technológiai fejlettségnek köszönhetően egy olyan világot rendeztünk be magunknak, amiben lecsupaszított fiziológiai adottságainkkal, magyarul a testünkkel, már nem sokra megyünk a hétköznapokban. Egy folyón nem tudunk átkelni akadálymentesített környezet (híd) nélkül, a közlekedés, a távközlés, sőt a mindennapi szükségleteink kielégítése sem megy a hozzánk nőtt eszközök és berendezések nélkül. Az önálló élet segítség nélkül számunkra is értelmezhetetlen fogalom, elegendő ha nyáron tönkremegy a hűtő, vagy télen leáll a fűtés és lehetünk bármilyen képzettek a saját területünkön, két perc alatt kiderül, hogy akár létfontosságú dolgokhoz hülyék vagyunk.
 
Egy olyan világban, ahol „segédeszközök” nélkül az élet szinte elképzelhetetlen a puszta biológiai adottságok egyre inkább veszítenek jelentőségükből. Annyiban mindenképpen, hogy olyan mértékű különbségtételre egyáltalán nincs szükség, ahogyan mi távol tartjuk a közösségtől a fogyatékos embereket.
 
Fogyatékosságuk mára legalább annyiban köszönhető az általunk nekik kínált szerepektől, státuszoktól és élethelyzetektől, attól, hogy miképpen tekintünk és gondolunk rájuk, mint biológiai adottságaiktól. Fordítva fogalmazva, ha változtatni szeretnénk a fogyatékos emberek (és itt megint beleértem a mentális problémával élő embereket is ebbe a körbe), akkor alapvetően kell átalakítanunk helyüket a társadalmunkban, az intézményrendszert, ami támogatásukra létezik és azt a környezetet, amiben mindannyian így vagy úgy, de együtt élünk.
 

3 komment

Címkék: fogyatékos fogyatékosság erőss zsolt mentális problémák


A bejegyzés trackback címe:

https://annyit.blog.hu/api/trackback/id/tr92672506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Wish1973 2011.02.19. 20:27:51

én nem mosnám össze a pszichiátriai kórképeket a testi, értelmi fogyatékossággal. ez utóbbiak uis nem ön és közveszélyesek, lehet mellettük/velük élni anélkül, h az embernek azon kéne aggódnia, h az illetőt mikor ragadja el vmi tévképzet, rögeszme

Szúrófény 2012.11.18. 06:47:49

Melyik fogyatékosság a legsúlyosabb?

Amelyikről nem is tudnak az érintettek (az orvosi eseteket kivéve), és amelyik a legel-terjedtebb. A béna, a sánta, a süket, a vak tud a maga fogyatékosságáról. Meg tanul vele együtt élni, vannak korrekciós eszközök, amelyeket használ és szellemi erőfeszítés nélkül, segít rajta.
A legszélesebb skálájú fogyatékosság, a butaság láthatatlan. Csak akkor derül ki, ha az ember megszólal. Így a szűkszavú akár a bölcsesség látszatát keltheti. Minél súlyosabb az észbeli fogyatékosság, annál inkább nem tud tudatosulni nála eme észbeli valós állapot. Magyarul az a legártalmasabb buta ember, aki okosnak hiszi magát!
Mivel az embereket udvariasságra nevelték, nem szívesen vállalják, hogy a (szellemi) fogyatékossal közöljék a maga fogyatékosságát, mert az embertársunkat gyengesége okán kímélni illik, másrészt nem szeretik a felesleges vitát, amit a valóság közlése, ezekből az emberekből kiváltana. A kíméletnek viszont az a következménye, hogy eme fogyatékkal élők nem szereznek tudomást a maguk fogyatékosságáról. Mivel véleményüket, mondandójukat „rájuk hagyják”, megerősítve gondolják a maguk butaságát. Tekintve, hogy ez az egyetlen sajátjuk, ugyan ragaszkodnak hozzá, olyannyira, hogy számukra felesleges a mások véleményének meghallgatása, könyvek elolvasása, és végképp kerülendő a tanulás.
Ami számukra előnyös, az azonnal és feltétlenül). hihető, ami hátrányos, káros, az csak hazugság lehet. Babits gőgjével: „csak én bírok versemnek hőse lenni”, számukra Ők a mindenség mércéje! Az érzékelés belülről kifelé történik, tehát Ők vannak mindenen belül, az „Ő ostobasága” a világ közepe és nem érti miért nem ő körülötte, forog a világ (vele is terhelten
Még súlyosabb a helyzet, (és nem ritka jelenség), amikor az anyagi javak és az élvezetek halmozódása helyett, a fogyatékosság halmozódásával találkozunk. Gyakori kísérő jelenségként a követelőző agresszivitás társul a „halmozottan hátrányos helyzet” indoklásával. Pozitív diszkriminációt követel a negatív! Kész agyficam és ez a szellemi bukfenc fura dolgokat állít ingatag talpára.
Az okos és az ostoba vitája sok konfliktus forrása. Amíg az ostoba helyén van, a társadalmi ranglétra alján, addig elég a ráhagyás bölcsessége. Probléma akkor adódik, ha az ostoba a mások (a megválasztóik) ostobaságán följebb kapaszkodott a társadalmi „szamárlétrán”
Minél feljebb, annál veszélyesebb, és annál károsabb. A demokrácia nekik is a lehetőségek, kitágulását jelenti. Vakok közt félszemű királyként, a vak ló bátorságával vezetnek bennünket a falnak! Az Európa szivárványt bámulva bukunk bele a válság gödrébe.

Szúrófény 2012.11.18. 06:49:57

Milyen fogyatékkal élünk?

Újszerű fölkapott szófordulat a fogyatékkal élők. Mit is jelent ez? Fogyatékkal élő a féllábú ember. A levágott lábát rég elégették. Akkor hogyan él vele? Legfeljebb az emlékével, meg a műlábával él. Nem a fogyatékával.
Fogyatékkal élő, a szellemi képesség hiányával élő, született vagy baleseti agykárosodott ember. Valóban a fogyatékával él? Inkább a megmaradt, a működő agyával, mely működteti az életben maradását. Az emésztését, keringését, érzékelését stb.
Végül mégis megtaláltam! Heuréka! Az alkoholos, boros, pálinkás üveg „fogyatékával” él az ember! Mert sajnos a literes, félliteres üveg tartalma gyorsan fogy, főleg ha gyakran döntögeti, fordítja talpával felfelé a „fogyatékkal élő”. Valódi „fogyatékos” a félig megivott pálinkás üveg! Ahogyan a fogyatékos gyomra telik az üveg „fogyatékával”, úgy fogy el az egyébként ép vagy átlagos szellemi „teljes értékűsége”. Az eredmény a részegség nevű átmeneti szellemi fogyatékosság. Ez a fogyatékosság kellemes, kívánatos, egyre gyakrabban ismételt állapot. Így válhat az egyébként egészséges ember is a fogyasztás révén „fogyatékossá”
Bejutván a társadalom által támogatott, vagy támogatást követelő „fogyatékkal élő” kategóriába,
süti beállítások módosítása