A születésnap kiváló alkalom arra, hogy áttekintsük ennek a különös országnak a történetét. Több dolog motivál. Elsősorban az, hogy a feleségem szingapúri. Rajta keresztül immár harmadik éve közelebbről is ismerkedem az országgal, annak kultúrájával és az ottani emberekkel. Másodsorban azért szánok ilyen sok posztot Szingapúrra, mert időről időre hallom Magyarországon a politikai közbeszédben előrángatni a városállamot hol, mint a jobboldali csodaország példáját, hol mint a léleknyomorító diktatúrák egyik díszpéldányát.

 

És habár három év elteltével sem tartom magam Szingapúr szakértőnek, kérdésem még mindig több van, mint válaszom, ahhoz talán hozzájárulhat ez a pár poszt, hogy ne lehessen csak úgy előrángatni a városállamot sajátos érvelési stratégiák ellenőrizhetetlen példáiként.

 

Nem csak tényeket írok, mert a tények bizony mégsem makacs dolgok, vagy ha egy objektív síkon azok is, sosem tudjuk, mikor vagyunk ezen a síkon. Igyekszem mindig megjelölni a forrásokat, hogy nekem se dőljön be senki, bármit mondok Szingapúrról. Nyugodtan utána lehet járni, és mindenki levonhatja a maga következtetéseit.

 

Az előző Szingapúrról szóló posztot a turista szemével írtam. Az elkövetkező hármat a történelem iránti érdeklődésem íratta velem.

 

Engem mindig nagyon érdekelt a történelem, amellett amit a saját szememmel láttam Szingapúrban, amit családtagjaimtól és az ott megismert emberektől hallottam vettem a fáradtságot, hogy beszerezzek forrásokat a témában. Ebben a posztban alapvetően két forrásra fogok támaszkodni. Vásároltam Szingapúrban egy 2007-es kiadású, jelenleg is használt középiskolai történelemkönyvet egy antikváriumban. A könyv nem csak azért volt érdekes nekem, mert most is ebből tanítanak történelmet a nebulóknak, hanem mert még az eredeti tulajdonos kiscsávó ceruzával írt angol-kínai széljegyzetei is benne vannak.:)

 

Hogy legyen ellentpont is, megvásároltam Szingapúr széles körben ismert ellenzéki politikusának Chee Soon Juan-nak 2008-ban „Az átvágott nemzet” (A nation cheated) című könyvét, ami mondjuk úgy, némileg eltér a hivatalos történelemkönyvek tényeitől.

 

 

1819-ig kell visszamennünk hogy a városállam létrejöttét tetten érjük, de a maláj félsziget csúcsán lévő aprócska szigeten már évszázadokkal korábban is volt élet a szigeten. Jóval az angolok megjelenése előtt TEMASEK (maláj nyelven tengeri kikötőt, települést jelent) néven volt ismert a terület, amit a legenda szerint egy szumátrai uralkodó Sang Utama nézett ki magának. Viharos viszontagságok után, amikor végre kikötöttek a partoknál egy oroszlánt pillantottak meg amint gyorsan mozogva eltűnik a dzsungelben. Sang Utama ezt jó jelként értelmezte és elhatározta a szigetet innentől Singapora-ként az oroszlán városként (lion city) fogják hívni.

 

A maláj források (Sejarah Melaju) szerint Singapora virágzó kereskedelmi központtá nőtte ki magát. Ezt kínai források valamint számos a területen talált lelet (többek között Yuan és Ming dinasztiabeli porcelánok) is alátámasztják. Elképzelhető tehát, hogy az 1300-as években már ismert kereskedelmi központ volt a térségben.

 

Bármi is volt ott, egy újabb maláj szultán, bizonyos Parameswara tette rá a kezét a szigetre, őt viszont hol a Jáva szigetiek, hol a Sziámból (ma Thaiföld) érkező csapatok hajtották el. Parameswara végül arról vált híressé, hogy jóval északabbra, a mai Malajzia területén megalapította Melaka kikötőjét egyszersmind el is mozdítva a kereskedelmi központ funkciót Szingapora-ból. Habár később is találtak kereskedelmi tevékenységre utaló leleteket a Szingapúr folyó torkolatánál (a folyó választja el a szigetet a maláj szárazföldtől) a virágzó központ sokkal inkább Melaka lett onnantól.

 

Olyannyira, hogy 1511-ben a portugálok is ezt nézték ki maguknak, akiktől viszont 1641-ben a hollandok vették el a területet, s számukra a XIX. századra britek jelentettek egyre nagyobb kihívást.

 

Habár nem túl magabiztos a történetírás Szingapúr korabeli viszonyait illetően az tény, hogy amikor 1819. január 28-án Sir Thomas Stamford Raffles partra szállt a szigeten egy sűrű dzsungellel, és mangróvia fákkal benőtt területet talált, amin mindössze néhány halász és farmer lakott. Tőlük tudta meg, hogy a hollandok nincsenek jelen a szigeten.

 

Megtudta azt is, hogy a sziget akkoriban Abdul Rahman johor szultánja fennhatósága alá tartozott, aki a hollandok befolyása alatt állt és aligha fogja beereszteni a briteket.

Hogy miért volt a briteknek szüksége Szingapúrra? Abban az időben az angolok és a hollandok komoly riválisai voltak egymásnak a térségben. A Sandokan-ból ismert Brit Kelet Indiai Társaság és annak holland megfelelője mindent megtett azért, hogy a másik rovására kereskedelmi monopóliumot alakítson ki. Nem kevesebb dologról volt szó, mint az India és Kína közötti kereskedelmi hajóutak ellenőrzéséről. Mivel a hollandok uralták a mai Indonézia területén lévő Jáva szigetét, sőt a maláj félszigeten lévő Melaka kikötőjét is, lehetőségük volt arra, hogy a brit kereskedelmi hajókat csak igen súlyos vámok és adók fejében engedjék a kikötőkbe. A térség alig két heti hajózásra volt mindkét óriástól, az egyre növekvő kereskedelem úgy zajlott, hogy a Kínából érkező árukat az itteni kikötők valamelyikében rakták ki és értékesítették, és egyúttal be is tudtak vásárolni a hasonló módon Indiából, sőt Európából érkező árukból. Nem nehéz belátni micsoda jelentősége volt tehát annak, kinek van itt kikötője.

 

Raffles nem a holland kikötőket próbálta megszerezni. Nem Melaka vagy Java ostromát szervezte, pedig a történelmi minta erre volt adott. De sem ereje sem felhatalmazása nem volt. A napóleoni háborúk után vagyunk és habár a hollandok jelentősen legatyásodtak a küzdelmekben, Anglia elemi érdeke volt, hogy egy barátságos pufferzónát hozzon létre az öreg kontinensen, csökkentve ezzel jövőbeni veszélyeztetettségét. Ez a pufferzóna volt Hollandia az angolok számára, ami érzékennyé tette az ázsiai versengést.

 

A gordiuszi csomót úgy lehetett átvágni, hogy Raffles talált egy szűz területet, ami ráadásul földrajzilag sokkal kedvezőbb fekvésű volt, mint akár Melaka akár a Java szigeteki kikötők.

 

A szultánt egy politikai húzással szerelte le. Jártában keltében megtudta, hogy Johor szultánja úgy került hatalomra, hogy apjuk halálakor, annak távollétében kitúrta onnan testvérbátyát. Sajátos politikai érzékkel megkereste ezt a kisemmizet testvért és felajánlotta neki, hogy amennyiben jogokat kap egy kereskedelmi kikötő létrehozására Singapora-ban, úgy az angolok hatalomra segítik őt Johorban és a jövőben természetesen őt ismerik el szultánnak. Nahát, ennyit simán megért a sértett bátynak (Tengku Hussein) a dolog.

 

1819. Február 6-án aztán Hussein Szultán, a szigeten eredetileg talált helyi vezető Temenggong és Raffles aláírták a szerződést miszerint a sziget déli csücskében a Britek egy települést és kereskedelmi kikötőt hozhatnak létre, amiért a szultán évi 5000, Temenggong pedig évi 3000 spanyol dollárt kaptak.

 

Na itt álljunk meg két pillanatra! Az egyikre azért mert basszus ez a Raffles alig kötött ki Január 28-án gyakorlatilag 10 napon belül megbuktatott egy szultánt és lízingelt egy szigetet (vagy legalábbis egy partsávot abból). Nem vesztegette az idejét. Én 10 nap alatt szerintem egy ilyen helyen ott tartanék, hogy már elkezdem kicsomagolni a kávéscsészéket.:)

 

A második pillanatra azért álljunk meg, mert érdemes észrevenni, hogy sehol egy jó kis mészárlás, a szekérkeréknél magasabb gyerekek leölése, rabszolgák láncon elszállítása és a helyi vezetők fejének lándzsára tűzése. Egy valamirevaló honfoglalás nemzetalapítás nem szokott menni mészárlás a vér szentesítő ereje nélkül.

 

Szó sincs itt azonban sem honfoglalásról vagy nemzetalapításról, nincs Emese álma vagy erdőben eltűnő oroszlán, vagy excalibur.

   

A későbbiekben, amikor meg akarjuk érteni Szingapúr kompromisszumok nélküli pragmatizmusát ennek még lesz jelentősége. Itt ugyanis egy kikötőről van szó, amit egy kereskedelmi társaság (és csak közvetve a Brit kormány) nevében ír alá annak egy képviselője szinte szabályos lízingszerződést kötve a helyhasználatról.

 

Új időket élünk és bevallom nekem ez a fajta letelepülés sokkal jobban tetszik, mint a vérengző hősök, népírtó államalapítók történetei, még akkor is, ha tudnom kéne egy adott kor eseményeit annak morális és társadalmi viszonyai között elemeznem.

 

Szingapúr történetének innen számomra legizgalmasabb időszaka következik. Az egész olyan mintha életre kelne a Ceasar IV. (imádom a stratégiai építő/tervező játékokat!). Raffles mint, aki jól végezte dolgát, hajóra szál és megy dolgára. Ezt is beleszámítva élete során mindössze háromszor jár rövid időre a szigeten, ezért amikor városalapítók személyéről van szó, érdemes megemlíteni a valódi építőmunkát elvégző William Farquhar és az egész sziget brit korona alá való betagozódását nyélbe ütő John Crawfurd nevét is.

 

A hollandok persze nem állták meg mosolygás nélkül a kikötő létrehozását, de ahogy a briteknek úgy nekik sem fűződött érdekük ahhoz, hogy nyílt konfrontációra kerüljön sor. Kénytelen kelletlen elfogadták Szingapúr létrejöttét, néhány mufurc év után megállapodást írtak alá, aminek eredményeképpen pár kikötő is gazdát cserél, egyértelműen angol befolyás alá helyezve Szingapúrt és az attól északra lévő maláj területeket, és immár holland befolyás alatt a ma Indonéziaként ismert Szumátra és Jáva szigetén lévő kikötőket.

 

1824-től további komoly akadálya nem volt annak, hogy még nagyobb összegért most már az egész szigetet átadják az angoloknak, akik azt a Brit Birodalom részeként, mint saját gyarmatukat fejleszthették tovább.

 

William Farquhar olyannyira az elején kezdte a település alapítását, hogy a vele hátrahagyott emberekkel meg kellett tisztítani a Szingapúr folyó partját a dzsungeltől, hogy pár kunyhót építhessenek maguknak. Innen indul Szingapúr modern története. A pár itt talált halásztól és ezekből a kunyhókból indulunk el a felhőkarcolós high-tech metropolisz felé.

 

folyt köv.