...és még annyit, hogy

Ritkán olvasok híreket németül. A magyar közélettel foglalkozókat még ritkábban. Így csak most tűnt fel, hogy németül a FIDESZ hivatalos nevéhez a Bürgerbund kitételt használják a "polgári szövetség" fordításaként.

Magyarul már fel sem tűnik, mert minden fogalmunkat többszörösen megerőszakoltuk, kitekertük, akár az eredeti jelentés ellentétére is használjuk. De mert ritkán használom, a német nyelvnek számomra - mondjuk az angolhoz képest - egy archaikus mélysége van.

Talán mert a hangzása is mély, ez mégis Wagner és a Rammstein nyelve, de engem sok német szó elkap, magával ránt. Ilyen a Bürger főnév is, ami polgárt, várlakót, városlakót jelent. Az angol citizen az a Bürgerhez képest egy modern kifejezés. Egy kitöltendő adatlap jut eszembe róla, útlevelek, repterek. De ha valaki azt mondja nekem, hogy Bürger, akkor egy komoly tekintetű, nagy kezű embert látok magam előtt. Amint esti gyertyafénynél nehéz bőrkötésű számlakönyvbe lúdtollal jegyzeteli az aznapi bevételt, ami félig kiszóródva az erszényből ott aranylik az asztalon. A Bürger, aki királyokkal is szembe száll akár, aki mindenkinél hamarabb lett független, szabad városlakó, és aki nem alázkodik meg, nem keresi senki kegyét, legfeljebb tárgyalni, egyezkedni, üzletelni lehet vele. Olyannyira szabad, hogy még az Istentől sem rettegni akar, nem a kegyelmében bízik, hanem igyekszik becsülettel és jól sáfárkodni a reá bízott tálentumokkal, saját erejéből boldogulni.

Na én ilyet egyet se látok ebben az itthoni "polgári szövetségben", ámde látok jó sok újjászületett dzsentri tahót, akik teljesítmény nélkül Führerük kegyében és kegyelmében bízva elsőként állnak sorba (bocsánat pályáznak) ha valakit ki lehet forgatni vagyonából, hogy aztán ezeréves (nekünk is volt 8 szűk esztendőnk) jussukat követelve elfoglaljanak birtokokat és koncessziókat.

Mindkettő a nem teljesítés prototípusa, a munka és kockázat nélkül is termelő magyar szampó (csodamalom). Az egyik EU juttatások formájában egy kapavágás nélkül is bevételhez juttatja a tornácán pipázgató új magyar nemest, a másik egy mindenféle további versenytől védett piacon nyitja meg a nyilván tehetséges "polgártárs" számára a pénzcsapot.

Alig pár száz kilométer meg egy nyelvi ugrás és micsoda különbség lesz Bürger és polgár között.

(Fentieket el lehet mondani Kéthly Annát mércének állítva Kapolyi László és/vagy szépkorú Schmuck Andor viszonylatában a szociáldemokrácia fogalma kapcsán is, de azt arra az időre tartogatom, ha ismét hatalomra kerülnének.)

Öt évvel az utolsó epizód vetítése után jutottam oda, hogy megnézzem A drót című sorozatot. Sokan ajánlották korábban, elsősorban azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon reális, igazi szociológiai mélységű TV-sorozat. Most, hogy egyben megnéztem mind az öt epizódját, csak csatlakozni tudok ehhez a véleményhez. Ez egy tényleg nagyon eltalált sorozat. Úgy van mélysége, hogy még mindig szórakoztató is. 

Egy amerikai város Baltimore rendőrségi nyomozását követhetjük végig öt éven keresztül. A film azonban nem egy szokványos zsaru sorozat. Váltakozva látjuk a történéseket a drogkereskedők és vásárlók, a lakosság, a helyi média, vagy a helyi és országos politika szemszögéből. 

A forgatókönyv egy baltimore-i újság korábbi rendőrségi riportere David Simon, és egy volt szintén helyi gyilkossági nyomozó Ed Burns valódi élményein, tapasztalatain alapul. Baltimore nem egy választott helyszín, ezek az emberek valóban itt éltek és dolgoztak, a filmsorozat pedig a valódi Baltimore-ban, felismerhető karakterekkel készült. A filmet a kritikusos többsége hyper-realisztikusnak ítélte. A szerintem legjobban sikerült 4. évadról 2006-ban a Washington Post közölt egy írást, amiben az újságíró hasonló környéken élő afro-amerikai fiatalok véleményét gyűjtötte össze a megjelenített karakterekről.

A vélemények többsége olyan hitelesnek tartotta a film ábrázolását, hogy személyes ismerőseikre, tipikus élethelyzetekre és konfliktusokra ismertek rá, egy baltimore-i fiatalember egyenesen úgy nyilatkozott, hogy arra gyanakodott, David Simons nem iskolai jelenetet forgatott, hanem rejtett kamerás felvételt csinált egy igazai külvárosi iskolában.

Engem személy szerint a segítő vonal érdekelt leginkább a filmben. Célzottan azért néztem meg zsinórban mind az öt évadot, mert kíváncsi voltam miképpen ábrázolja egyrészt a hivatásos segítő szakembereket a film, másrészt mit mond nekünk a kitörési pontokról, milyen módon lehet megszabadulni (ha meg lehet egyáltalán) a szegénység, a bűnözés és az erőszak hálójából.

A hivatásos segítő szakemberek vonatkozásában eléggé lesújtó képet nyújt a film.

Miközben a sorozat másról sem szól, mint veszélyeztetett gyerekekről és fiatalokról, a gyermekvédelmi rendszer első megjelenési formája egy nevelőintézet, ahonnan az egyik jobb sorsra érdemes szereplő egész egyszerűen meglép. A nevelőintézetek a filmben nem segítő szolgáltatásként vagy valamilyen védelmet nyújtó helyként kerülnek ábrázolásra, hanem még a börtönnél is rosszabb helyekként, ahol bántalmazásnak, szexuális visszaéléseknek és egy kegyetlen hierarchiának vannak kiszolgáltatva a bekerülők. A különféle ifjúságvédelmi programokban való részvétel bírósági színjáték keretében válik senki által komolyan nem vett cinikus játszmává, amiben az alapból kapucnis felsőben járkáló kiskorú drogkereskedők ügyvédeik által öltönybe vedlenek, és a bíró azzal az arckifejezéssel nyomja rá a pecsétet a részvételt elrendelő határozatra, amiből kiderül ő mennyi esélyt ad ennek az egésznek. Van ez a cicafinom gyermek- és ifjúságvédelmi rendszer, amiben a jó útra terelés professzionális módszereit láthatóan mindössze arra használják, hogy a részvételt megígérve minél hamarabb szabaduljanak a büntetés jelentette fenyegetés alól. Hasonló mondható el, a filmben szintén megjelenített drog rehabilitációs programokról is. 

A gyermekvédelmi hatóságok az öt évadot megélt sorozaton belül egyetlen alkalommal sem jelennek meg mint hasznavehető forrásai a segítségnek. Valójában mindvégig komoly fenyegetést jelentenek a szereplők számára. Az egyik szépen ábrázolt tragikus vonala a filmnek, amikor az egyik szereplő, aki korábban szexuális bántalmazás áldozatává vált saját családjában, csak úgy tudott megszabadulni börtönből visszatérő bántalmazójától, hogy a gengszterekhez csapódva, immár az ő védencükként, bérgyilkosok végeztek nevelőapjával. Pedig pár epizóddal korábban felmerült a gyámügy értesítése is, ám erről nagyon hamar lebeszélték társai.

Kiválóan teljesített a gyámügy akkor is, amikor egy menedéket kereső autótolvaj fiatalt éppen a benne a kitörés, kiemelkedés lehetőségét látó rendőr vette volna magához. Azonban erre az Amerikában is igen sokakat jól eltartó szociális igazgatás nem adott lehetőséget. Ment hát nevelőotthonba, hogy elsőosztályú gengszter legyen belőle.

Hasonló színben jeleníti meg a film a büntetés végrehajtást elhagyók ún. pártfogó szolgáltatását, vagy a szociális iroda ügyintézéseit. Ezekben mindenféle történik, de azt nem mondhatnánk, hogy bárkinek is pártját fogják. Arrogáns, nem-törődöm szereplők, elsősorban hatóságként, sokkal inkább a büntetés végrehajtás részeként mint valamiféle segítség forrásaként jelennek meg a filmben. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy hál' istennek mifelénk nem így van.

Még az egyébként sikeres iskolai speciális program keretében is számos finom, ám félreérthetetlen kritikával találkozhatunk. A program a helyi egyetem szociális munkás képzéséről érkezik, akik egy pályázatot nyertek erre. Azonban percek alatt kiderül, hogy teóriáik és tanulmányokból szedett előfeltevéseik több tekintetben hibásnak bizonyultak és klinikai diagnózisaikkal nem sokra mentek a kapcsolatteremtés során. Itt is nagyon ügyesen mutatják be az akadémikus és klinikai világ távolságát attól a valóságtól, amit az a világ vizsgálni, ne adj isten alakítani szeretne. 

A sorozat tele van ezekkel a finom, valós helyzeteken alapuló utalásokkal. Nekem végig az volt az érzésem, hogy ezek nem egy krimi forgatókönyvét írták meg, hanem személyes tapasztalataikból összeszedték a rendőrség, az oktatás és a szociális ellátás gubancait, majd ezeket igen kreatívan belehelyezték egy összefüggő történetbe.

A szociális ellátórendszerről szóló kritikákra lehet azt mondani, hogy az David Simon (egy rendőrségi tudósító) személyes véleménye. Én azonban inkább a tükörrel való szembenézést javasolnám. Még egy kontinensnyi távolságból is, számomra is, magyarországi viszonyainkra is értelmezhetőek azok az alapproblémák, amik ezeknek a rendszereknek (oktatás, szociális ellátás, bűnüldözés) kudarcait mutatják.

Ráadásul David Simon és Ed Burns nem csak a kritikus oldalt mutatja meg. Nem húznak romantikus, rózsaszín burkot sem a gengszterlét sem pedig az azt felszámolni hivatott rendszerek fölé, azonban igyekeznek megmutatni az általuk feltárt lehetséges kitörési pontokat is.

Ezek közül mindössze egyetlen kapcsolódik a hivatásos segítő szakemberekhez. A szociális munka tanszék által életre hívott speciális iskolai program, miután sikerült az akadémikus világ és a földszagú élet közötti szakadékot áthidalni egy igen sikeres programnak bizonyult. A megoldás engem több elemében is emlékeztetett a méltán híres Harlem Children's Zone kezdeményezésre, ahol egész fiatalon elkezdenek ezeknek a problémás környékeknek a gyerekeivel foglalkozni. Céljuk az, hogy a gettóból egész az egyetemig juttassák el a többség által reménytelennek tartott környékek gyerekeit. A program keretében tavaly érettségizett az első évfolyam, az erről szóló rövid beszámolót idemásoltam:

Nagyon érdekes jelenete a filmnek, amikor egy helyi rendőri vezető döntése alapján bizonyos körzetekben gyakorlatilag legalizálják a drogkereskedelmet. Kitörés, kiemelkedés ettől még nem lett, azonban látványosan csökkentek egyrészt az erőszakos bűncselekmények, városrészek váltak ismét élhetővé és keretek közé szorított drogozás helyszínein értelmet nyertek az olyan elsősorban ártalomcsökkentő programok, mint a tűcsere, vagy a megint csak legfiatalabbakat megcélzó prevenciós programok. 

Öt éven keresztül követve a különböző karakterek történetét a film készítői azt mutatják be számunkra, hogy a segítség, a kiemelkedés esélye egész máshonnan jön, mint ahonnan hivatalosan várnánk. 

Számomra kiáltó ellentmondás van abban, hogy az alkohol- vagy drogproblémák kezelésében a ma ismert leginkább hatékony megoldások nem a drága pénzen képzett szakemberektől és rehabilitációs intézményekből származnak, hanem az érintettek olyan önsegítő mozgalmaiból, mint az Anonim Alkolohisták klubjai, vagy ennek drogos megfelelői. Hogy mikor jön el a nap, amikor az erről szóló - szerintem megkerülhetetlen - következtetéseket levonjuk, azt nem tudom. 

Minden a filmben működőképesnek bizonyult kiemelkedési lehetőség személyes találkozásokon vagy kis közösségeken alapult. A korábban 14 évet ült box edző, az őt támogató egyház (ami a filmben egy valódi közösségen alapuló gyülekezet és nem állami megrendelésekkel kitömött "gigaszeretetszolgálat"), a gengszter világból menekülni akaró tizenévest befogadó család. 

Nem azt mondják a film készítői, hogy nincs értelme a professzionális segítő programoknak. Viszont az üzenetük az, hogy ezek akkor kezdenek el működni, amikor a tevékenység problémák megoldását és nem protokollok, tanrendek és jogszabályok követését célozza. Egy holland kollégám hasonló következtetésre jutva mindig megjegyzi: "Ez olyan nyilvánvaló, és magától értetődő, már csak azt nem értem miért nem csináljuk?

Magyarugarozás. Ez a problémája a Fent és Lent Blog szerzőjének az indexes szabóZ Balaton Soundról szóló cikkével. 

A cikk eredetileg a Balaton Soundról szólt, de a fent és lent blog szerzői szerintem jó érzékkel találták rá a magyar egészségügyis szakközépiskolás lány és a művelt, nyugatos újságírófiú "találkozására". És ezt a fonalat fejti tovább a kritikára válaszként írt kommentárjában az eredeti cikk szerzője:

"Nem, nem az a baj, hogy valaki egészségügyi szakközépiskolás, egyáltalán nem gondolom, hogy a kultúra jelenleg iskolázottság kérdése lenne. De azért szeretnem fenntartani a jogot arra, hogy ne legyen már értelmiségi felsőbbrendűség, ha a primitív nonfiguratív tetkókkal díszített hülyeséget kiröhögöm. DE ITT NEM ERRŐL VAN SZÓ! Magyarországon az ápolónőnek készülő középiskolások előtt két út van a jobb életre: külföldre menni ágytálazni, vagy gazdag pasit találni. A harmadik ugye a pornó, de az kamu, nem lesz abból külvárosi kertes ház szinte sose. A Balaton Sound pont ennek a terepe volt sokáig: egy rakás kismaffiózó (értsd ügyeskedő, adócsaló, kényszervállalkozó) vagánykodik és próbál meg pár kósza numerát beszerezni néhány pohár pezsgőért cserébe. Amúgy a vipben is ez megy, és biztos amúgy az életben máshol is sok helyen, de ennek a szép, kicsit szívfájdító, szinte már allegorikus helyszíne tényleg a Balaton Sound."

Engem leginkább ez a kommentár késztetett írásra. Bármennyire megszólták is érte, de ilyen találkozásokra lenne szükség sokkal gyakrabban. A találkozásra mondjuk, amiből megtudjuk miképpen látja egy fővárosi "nyugatos-hetedik-kerületes-kamualternatívzenés" arc a "nem-értelmiségi magyarok szégyenteljes viselt dolgait". Mert legalább látjuk honnan indulunk, hogyan vagyunk mi egymással. 

Véleményem szerint a mai magyar társadalom egymástól elszigetelt szubkultúrákba van zárkózva. Ezek között aztán nem csak az átjárás minimális, hanem most már ott tartunk, hogy információnk sem nagyon van egymásról. Csak valami kézzel fogható feszültség van, amint a saját köreinken kívül látunk bármit is.

Vidék-főváros, értelmiségi-nem értelmiségi, kommunista-náci. Pontosan ilyen stílusban társadalmunk szövetének bármelyik varrása mentén széthasíthatjuk az országot. Ezt tesszük nap mint nap. Ráadásul úgy, hogy ezek a szövetdarabok maguk köré körkörös védelmi zónát húzva lándzsákkal és kardokkal a kezükben kommunikálnak kifelé.

Az, hogy minden találkozás valami konfliktus, de mindenképpen leszóló, beszóló fikázás (finomabban "gonzó stílus"), az is éppen ennek a hasításnak a tünete. SzabóZ egyáltalán nem akart rosszat, egy fél mondatos szociográfiát írt és sokan talán egyet is értenének meglátásaival. Mégis én is bántónak érzem..

Mert mostanában mintha egy modoros blog lenne az egész ország. Nincs olyan csoportosulás, réteg, életkor, élethelyzet, amiről ne lenne sommás véleményünk, ha hatalmunk van, ítéletünk. Ez azonban így nem egy ország, hanem valamifajta törzsi szerveződés csupán. Ahonnan más törzsekre nézve azok kinézetén, ruházkodásán, szórakozási szokásain, megélhetési módjain szörnyülködünk. Egy karcagi deréktetkós egészségügyi szakközépiskolás a kettes golfos barátjával az egy földönkívüli civilizációnak tűnik más szubkultúrák szemszögéből. Nem köt össze bennünket semmi. Aztán amikor egymás mellé keveredünk, mert ahhoz, hogy ne is lássuk egymást mára már elég sokan vagyunk elég kicsi helyen...szóval akkor van ez az elképedés. 

Vannak a saját köreinkbe zárkózásnak más figyelmeztető jelei is. Nevezzen meg nekem bárki olyan kortárs magyar fórumot, forrást, csatornát, filmet, zenét, műalkotást bármit, ahol képet alkothatunk, információt kaphatunk egymásról! Nem készülnek ilyenek. Ugyan honnan lenne információja egy hetedik kerületi romkocsmás arcnak egy karcagi egészségügyi szakközépiskolás életéről? Az MTA szubkultúra kutatásaiból? Hagyjuk már. 

Fingunk nincs egymásról...

Nem tűnt még fel senkinek, hogy lassan utcánként ismerjük New York-ot különféle sorozatokból, de mit tudunk a mai Somogy megyéről? Ma honnan van információnk egymásról?

A Barátok Közt-ből? Az úgy beszél napi rendszerességgel 15 éve "Magyarországról", hogy kínosan kerül minden élő kapcsolódást a valósággal, és a mai magyar társadalom bármelyik felismerhető elemével. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért teszi? 

Ha valami, hát ez a magyar ugar. Az a végtelen távolság, ami lett közöttünk...