Egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy vajon honnan ébrednek bennem nosztalgikus érzések a régmúlt dolgok iránt? A karácsony különösen alkalmas az ilyesmire. Amikor farigcsáltam a fa lábát és először megéreztem azt a jellegzetes gyanta illatot, vagy amikor a húgom gyerekei elkezdtek csillagszórózni akkor sorra beugrottak a régebbi karácsonyok.
Hát semmi kétség a nosztalgia egyik legfontosabb érzékszerve az orr.
Hogy nem vagyok az ilyen élményekkel egyedül, azt látom más blogokat olvasva, de a hasonló korúak körében gyerekkorunk rajzfilmjeinek felidézése hálás beszédtéma bármilyen asztaltársaságnál. Szóval ez úgy a gyerekkorról szól, és nosztalgikus érzésekkel gyerekkorunk eseményeit idézzük fel? Az biztos, hogy ilyesmit csak az általunk (is) megélt dolgokkal kapcsolatban érzünk. Bármilyen jó lehetett, bármennyire is magával ragadóak a korabeli felvételek, nincs nosztalgikus érzésem egy Elvis Presley videó láttán, mert az 50-es években még nem voltam sehol.
De túl közeli sem lehet az élmény. Semmiféle nosztalgikus érzés nem kíséri bennem azt, hogy a múlt héten a munkahelyemen letöltöttem egy fájlt. Pedig ez is a múltbéli emlékeim közé tartozik, és ha megmarad, akkor nem biztos, hogy 20 év múlva nem ezzel a fura megédesedett nosztalgiával fogom felidézni.
A nosztalgia tehát egy sajátos sávban követi a jelent, de utolérni nem fogja soha. A sáv eleje valahol az első emlékeink között van, a vége pedig mindig pár évvel a jelen előtt. Nálam történetesen olyan 10 év az átfutási idő, mostanában kezdenek megszépülni a kollégiumi évek. Érdekes, hogy van egy sajátos látens időszak, amikor az ember nem is gondol a közvetlenül eltelt évek eseményeire, vagy ha igen akkor nem kötődik hozzájuk semmilyen érzés. Aztán egyszer csak mégis eléri valami varázs és ha jön ez a fura érzés akkor tudod, hogy a nosztalgia sávja ezt az időszakot is felfalta mint valami folyton a nyomodban lihegő kígyó.
De mi az isten ez az érzés? Mi a nosztalgia?
Kundera hosszan fejtegeti a nosztalgia mibenlétét a Nemtudás című könyvében. Azt írja, hogy a szó a görög NOSTOS (visszatérés) és ALGOS (szenvedés) szavakból tevődik össze. A nosztalgia szerinte tehát szenvedést jelent, talán amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni, az elmúlt idők már nem jönnek vissza többé.
Érdekes tehát, hogy ez egy fájó élmény, szenvedés. Az American Heritage Dictionary of the English Language a ’nostalgia’ szót szintén a görög NOSTOS-ból eredezteti, de annak a visszatérés helyett a „return home” tehát hazatérés jelentést adja. És ennek megfelelően egyrészt leírja a szó előbb ismertetett jelentését, miszerint a nosztalgia keserédes (bittersweet) vágyakozás múltbéli tárgyak, személyek és helyzetek után. De második lehetőségként a honvágy érzését adja meg a nosztalgia jelentéseként.
A bazi vastag etimológiai szótárban nem találtam a kifejezést (üdv a szerkesztőknek!) a magyar értelmezési kéziszótár pedig érdekes módon szintén elintézi annyival, hogy „eredeti jelentése honvágy”.
Nagyon érdekes, tehát, hogy a nosztalgikus érzés egyfajta hazatérés utáni sóvárgást jelent ráadásul fájdalmas, keserű sóvárgást. Az első meglepetés számomra az, hogy ezek az élmények ezek szerint hazarepítenek. Így persze érthető a gyerekkor kiemelt szerepe, hiszen jóesetben mindnyájunk első otthona az, amibe beleszülettünk, és ahol felnőttünk. Gyakran álmodom azt, hogy napjainkra jellemző események történnek velem, a jelenlegi életem szereplőivel, de mindez „otthon” történik, gyerekkorom lakásában. Igaz az, hogy az otthon, és a hazamenni még mindig valahol ezt a gyerekkori otthont jelenti.
De nem teljesen fedi az én érzéseimet a fájdalom és a nosztalgia kapcsolata. Jó szó a keserédes, mert tényleg benne van mindkettő, de számomra sokkal inkább édes mint keserű. Ha annyira fájdalmas lenne, akkor nem úsznék ebben az érzésben olykor hosszú percekig, nem keresném valósággal a pillanatot, azt a momentumot (zenét, illatot) ami visszaröpít. Vannak fájdalmas élményeim, ezeket nem keresem nosztalgiával. Ilyen a foghúzás, a családi konfliktusok, iskolai megaláztatások, menekülések, ciki élmények.
A nosztalgia jelensége más kultúrákban is ismert. Kínaiul a nosztalgia kifejezésére a huai jiu-t használják: 
A kifejezés első tagja a hiányra utal, a második karakter öreget, régit jelent. Ahogy ők beszélnek róla az egyáltalán nem egy fájdalmas dolog, sőt inkább az elfeledett régi dolgok egyfajta magasztalására utal a kifejezés. Ez a forma sokkal közelebb van az én érzéseimhez, a hiányban benne rejlik valami keserűség, hiszen a hiány azt jelenti, hogy nincs itt, pedig jó lenne ha itt lenne, de összességében mégis inkább a magasztalás része emelkedik ki, ami meg annyit jelent, hogy előkelőbb az élmény státusza jelenleg akár még az eredeti élménynél is. A honvágyra a kínaiaknak (is) külön szavuk van. Ez a huai xiang. 
Persze elgondolkodtam már azon, hogy ha megállna előttem a Micheal J. Fox-os Vissza a Jövőbe időutazó autója, akkor beszállnék-e. A valóságban aligha…de így teoretikusan elgondolkodva arra jutottam, hogy mai ésszel visszamennék. Tehát ha minden, ami most van a fejemben, tudás, élmény, érzés, ezzel visszamennék gyerekkoromba.
De ez már valami más. Ez sokkal közelebb áll ahhoz, amit a retro szó jelentéséről írnak. A változatosság kedvéért ez a latin retro- előtagból származik, ami hátra, vissza, ellentétes irányba való mozgást jelent.
A nagy különbség a retro és a nosztalgia között szerintem éppen a jelenhez való viszonyban van. A retro úgy megy vissza korábbi időkbe, hogy tudatunk a jelenben marad. Enélkül nem is retro a retro. A 70-es, 80-as évek zenéi, ruhái, autói, frizurái csak mai szemmel nézve tekinthetők retro-nak, akkor az menő volt, a csúcstechnológia és a modernitás maga. A tárgy, zene, viselet ugyanaz maradt, csak éppen az idő és vele a világ fordult át körülötte, és így kap ugyanaz a dolog valami egész más, új jelentést számunkra. Egy blogon olvastam (bocs nem találom már a linket), hogy a retro szolid szeretettel viszonyul a letűnt korhoz. És én is inkább ezt érzem mint honvágy szerű fájdalmas sóvárgást.
