A világ leggyorsabb reformját volt alkalmam látni ma Szófiában. A több mint 50 fogyatékos gyermeket ellátó intézmény és a tőle nem messze lévő kizárólag fogyatékosok számára működtetett iskola falára új táblát helyeztek ki, miszerint ez egy közösségi alapú szolgáltatást nyújtó centrum.
Ezzel a reform befejezettnek volt tekinthető és a statisztikában egyetlen nap alatt egy intézménnyel és 50 férőhellyel csökkent a bolgár bentlakásos nagy intézmények száma. A hasonló jellegű román reform úgy történik, hogy a négy pavilonból álló többszázfős mammutintézmény épületegységenként új nevet, önálló jogi személyiséget, önálló postacímet kap és itt is lecserélődik a tábla, de itt négy másikra amelyek mind közösségi rehabilitációs központ névre hallgatnak.
Hogy haza is beszéljek egy kicsit, a magyar reform egyelőre úgy néz ki, hogy a törvény szerinti korábbi 150 fős létszámkorlát megmarad ugyan, de az 2010. februárjától telephelyenként, intézményrészlegenként értendő így pl. a 700 fős szentgotthárdi pszichiátriai intézmény azonnal legitimálja helyzetét. Igaz korábban sem zavart senkit, hogy évekig nem feleltek meg a törvénynek jóval az előírt létszám feletti férőhelyekkel, de az sem szúr szemet úgy tűnik senkinek, hogy mit keres egy fővárosi intézmény a nyugati határszélen.
Megint megtapasztaltam ma, most éppen Szófiában, hogy mintha valami varázscsapásra, valami láthatatlan szabványra épülve működnek ezek az intézmények, ahol az igazgatónő hajviseletétől a bentlakók üres tekintetéig olyan nagyon ismerős minden. És az is döbbenetes, hogy milyen tehetséggel szívja magába ez a kiírthatatlan szemlélet a reformszóhasználatot. Bonbonokkal és üdítővel tarkított előadásában az igazgatónő végig az önálló életre felkészítésről beszélt, büszkén vezetett végig bennünket a háromszintes otthon folyosóin, ahol a gyerekek nem nézhetik a helyi Planeta nevű zenecsatornát, mert abban az énekesnők prostituáltakra emlékeztetnek. A szobákban olyan katonás rend volt, hogy elszégyelltem magam milyen állapotban hagytam az esti nindzsázás után a hotelszobámat és az önálló életvitel része az is, hogy a fiúkkal együtt a TV-szobában csak akkor lehetnek, ha van velük egy szociálpedagógus. Juj hát én mindig így szerettem volna élni, ahol gondozhatom a rendmániás nagynénire emlékeztető igazgatónő kertjét ("a kertet a gyerekek maguk gondozzák") a piros sapkás törpével és a miniszökőkúttal együtt.
