A kérdés mintegy 11 évvel ezelőtt, 1999 tavaszán hangzott el, egy internetes fórum indító bejegyzéseként. Az apropót egy helyi népszavazás adta, amiben a nem egészen 2000 fős település lakossága arról mondhatott véleményt, hogy szívesen látnának-e fogyatékos embereket a faluban.
Az eredmény döntő elutasítás lett, Derekegyház lakossága hallani sem akart arról, hogy 10 fogyatékos fiatal költözzék a faluba, az ott egyébként már évtizedek óta működő nagy, zárt intézményből.
A 11 évvel ezelőtti események felidézése talán azért ér meg egy bejegyzést, mert a Derekegyházán történtek és az azóta eltelt 10 év fejleményei jól demonstrálják milyen kérdéseket és feladatokat vet fel a fogyatékos emberek közösségbe történő visszafogadása, a nagy, zárt intézményekből való kitagolásuk.
Magam is emlékszem a korabeli sajtómegjelenésekre. 1999-ben már léteztek a kereskedelmi televíziók, a híradókban, a rádióban és a sajtóban is elég nagy nyilvánosságot kapott a téma. Sajnos az internet még nem volt ilyen fejlett, úgyhogy sehol sem találtam archivált videót, híradóbejátszást.
Fennmaradt viszont az index törzsasztal fóruma, ami ugyan 2001 óta nem tartalmaz újabb bejegyzést mégis alkalmas arra, hogy az akkori közvélekedésben megjelenő szempontokat feltárhatóvá tegye. A fórum indító bejegyzése egy korabeli újságcikket bemásolva vázolja fel az eseményeket:
"Derekegyháza nemmel voksolt Lehülyézték az őket virággal váró fogyatékosokat Nagy többséggel nemmel szavaztak a derekegyháziak arra, hogy tíz, eddig intézetben élő értelmi fogyatékos fiatal átköltözhet-e a részükre átalakított családi házba. A 2 ezer lakosú Csongrád megyei településen helyi kezdeményezésre tartottak népszavazást, és 737 szavazóból hatszázötvenöten nemet mondtak az értelmi fogyatékosok maroknyi csapatának önálló életviteli kísérletére. A fiatalok ennek ellenére új otthonukban élnek ezután. Többségük már szombaton beköltözött a házba. A bíróság döntése alapján ugyanis megtarthatták Derekegyházán a népszavazást, de annak eredménye az ápolóotthont fenntartó és az új kezdeményezéssel vihart kavaró önkormányzatot nem kötelezi semmire. Mindezt Lajkóné Hegedűs Valéria, az Értelmi Fogyatékosok Csongrád Megyei Érdekvédelmi Szövetségének titkára mondta el a Krónikának. Ő egyébként attól tart, hogy tovább folytatódik a faluban az értelmi sérültek elleni hadjárat. A fiatalok vasárnap virággal várták a szavazókat, de azt nem fogadta el tőlük senki. A település lakói kigúnyolták, lehülyézték őket." Netlap
Hamar megérkeztek a különböző hozzászólások is. Ezekből egy összefüggő kigyűjtést is csináltam, most inkább a jellemző érveket hangosítanám csak ki, önkényesen két pólusba gyűjtve a hozzászólásokat:
Kitagolást ellenző érvek
Beszélgettem egy testvérpárral, gondozónők voltak húsz évig az intézetben. Még rosszindulattal sem lehet azt mondani, hogy nem szerették a fogyatékosokat, mert még a beszélgetés ideje alatt is könnyeztek a sok szomorú sorsú emberre emlékezvén. Ők annyi év tapasztalatára hivatkozva azt látták helyesnek, hogy minden maradjon a régiben, hiszen az intézetben, kastélyban minden segítséget megkapnak.
Inkább a biztonságos intézetben legyenek a betegek, és a velük való törődést kell magasabb szintre emelni, mert akkor nagyobb a valószínűsége a gyógyulásnak.
Az Ápoló otthon most ünnepli fennállásának 50. évfordulóját, s eddig teljes békében éltek egymás mellett a lakók és a falu népe.
Sajnálom a betegeket, tényleg jó lenne mindegyiküknek egy szebb környezetben élni. De egyedül, életképtelenek, még akkor is, ha egy ápoló velük van. Miért lenne jobb azt mondani, hogy jó hogy elköltöztek, amikor az nekik ROSSZ! Mert nem tudnak gondoskodni magukról önállóan.
Kitagolást támogató érvek
Meggyőződésem, hogy pár év múlva Pista bácsi a következőt nyilatkozza majd: "Hát igen, mi nagyon félünk ezektől az őrültektől, persze ez a tíz aki itt van, kedves, rendes ember, a mongol Józsika egy százasért hetente nyírja a füvem, és még soha semmi baj nem volt velük."
Tehát a kastély hiába szép, meg kastély, attól még hodály, ami nem otthon. Attól még a nap 24 órájából huszonnégyben kell alkalmazkodniuk a többiekhez, és az előírt szabályok szerint élni. Ami lássuk be nekünk, "egészségeseknek" is komoly megterhelést jelentene. Miért fáj az valakinek, ha nekik egy kicsit könnyebb lehet.
Nem "betegekről" van szó, es nem gyógyulásról. Es ezeknek az emberekek nem "ápolókra" van szükségük meg "kórházra". Az "egészségügyi otthon" elnevezés egy régi, baromi szerencsétlen megnevezés es tökéletesen megtévesztő. Egyszerűen arról van szó, hogy megfelelő szakemberek támogatásával korlátozottan önálló életvezetésre képes emberekről van szó.
Magyarorszagon tiz eve kezdtek el a derekegyhazihoz hasonlo otthonok epiteset. Jelenleg korulbelul hatvan hasonlo un. "felutas haz" letezik gond nelkul. Es hidd el: ott is laknak szomszedok!
Namarmost. ha en megveszek egy hazat, az az en TULAJDONOM. ergo ha nekem ugy tartja kedvem, akar marslakokat is koltoztethetek bele, a nagybecsu "polgarsag" melyentisztelt velemenyenek teljeskoru telibeszarasa mellett.
Lehet-e sikeres Magyarországon a fogyatékossággal élő emberek kitagolása?
A derekegyházi népszavazás és az arról szóló fórumbejegyzések ismeretében komolyan felmerül a kérdés, vajon nálunk van-e létjogosultsága a fogyatékossággal élő emberek és a mentális problémával élők társadalmi integrációjának.
Van olyan nézet miszerint ez ebben az országban teljességgel elképzelhetetlen. Akik ezt vallják egyrészt olyan életképtelen, magatehetetlen embereket látnak a fogyatékosokban, mentális betegekben, akik az ilyen intézményekben nyújtott szakszerű segítség nélkül nem boldogulnának, sőt talán életben sem maradnának. Ráadásul ezek az elzárt, rendszerint távoli intézmények valójában lakóikat védik meg a rideg és elutasító külvilágtól, a társadalomtól, mely szintén komoly akadályát képezi az érintettek közösségbe történő visszatérésének.
A másik megközelítés szerint éppen ezek azok az intézmények, melyek megdöbbentően rövid idő alatt, életképtelen és magatehetetlen embereket faragnak gyakorlatilag bárkiből, aki beköltözik. Az egyéni igényeket és tulajdonságokat teljesen figyelmen kívül hagyó, több száz főt mozgató rezsimek párosulva a minden más dimenziót felülíró krónikus betegszerep rákényszerítésével, egy agyzsibbasztó, reménytelen közeget hoznak létre. A szó eredeti jelentését megcsúfolva segítőnek vagy éppen „rehabilitációs”-nak nevezett intézmények kizárólag saját falaik közé (illetve a temetőbe) rehabilitálnak, s a bennük zajló segítő munka 80-90%-a azoknak a problémáknak (hospitalziáció, a tétlenségből és az ingerszegénységből származó leépülés) az enyhítéséről szól, amelyeket tulajdonképpen maga az intézmény hozott létre.
Az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatói egy kutató szeminárium keretében több interjút készítettek a kitagolás témájában vezető szakemberekkel, minisztériumi tisztviselőkkel, érintettekkel és intézmények vezetőivel. A kutatás keretében, tíz évvel az események után, 2009-ben eljutottunk Derekegyházára is, ahol Csáky Erzsébet tárta fel mi lett a sorsa a 10 végül kiköltözött fogyatékos embernek a faluban.
Az ápoló otthon vezetőjével készített interjúból származnak az alábbi idézetek:
„Dávid Mártonné Mária telephelyvezető 14 éve dolgozik itt. Az osztályon kezdett három műszakban, majd az intézmény mellett 1999-ben nyílt lakóotthon első dolgozóinak egyike lett. Szociális munkás végzettségű, idén nyáron került vissza a nagy otthonba, mint vezető.
Ma már a nem túl biztató kezdeti hozzáállás ellenére három lakóotthon működik a faluban, ahol 34-en élnek. Énnekem a lakóotthoni életforma sokkal jobban tetszik, nagyon szerettem ott dolgozni, teljesen más kapcsolat is alakul ki a lakók meg a segítő közt. …jobban meg lehet ismerni abban a kapcsolatban a lakókat, jobban kinyílik esetleg, tehát ott este is van lehetőség, hogyha leülünk vacsorázni, akkor. Ha jót beszélgetünk, sokszor egy óra hosszáig is ott ülünk az asztalnál. Mert akkor egyik is elmondja, a másik is elmondja, a segítő is elmondja ugye, meg hozzátesz vagy kérdez vagy... Sokáig, nagyon sokáig lehet velük beszélgetni az asztalnál például egy közös étkezéskor. És az úgy teljesen más. Idebenn meg ugye leülnek a csarnokba az asztalhoz, a nővérnek ki kell osztani a vacsorát, ki kell osztani a gyógyszert, tehát ez más munka azért.
Mária szerint annak idején azért fajultak el így a dolgok, mert a falubeliek nem tudtak ezekről. Sem a média, sem ők, az ott dolgozók nem népszerűsítették, pedig szükség lett volna rá. Ők maguk, a szakemberek, képzések, konferenciák, vagy egyéb szakmai utak alkalmával szereztek az új lakhatási formákról tudomást, ezek során láttak működő lakóotthonokat.
Kezdetben hatalmas volt az ellenállás a falubeliek részéről. Az első hónapok nagyon nehezek voltak. A tíz lakó naponta járt be a nagy intézménybe a nappali foglalkoztatásra és akkor hát voltak megjegyzések, meg minden volt a faluban. De hát aztán ezt leküzdöttük, ugye, a lakókkal mindig megbeszéltük otthon, hogy akkor most mi történt az utcán. Aztán azt is, hogy na most akkor mindegy hogy kicsoda, mindenkinek köszönünk, mert itt lakik a faluban, mindig találkozunk vele. Tehát ilyeneket megbeszéltünk. Az első hónapok után aztán látszott, hogy megoldódik, meg akkor már olyan ember is köszönt, aki azelőtt nem, meg elfordította a fejét, de aztán már köszönt. Úgyhogy szép lassan aztán megoldódott ez a dolog.
Nagyon sok az előítélet, meg hát nem ismerik a lakókat. Félnek, mert ugye csak a rosszat hallották azelőtt róla, azt el se tudják képzelni, hogy kedves tud lenni, barátságos tud lenni vagy segíteni tud, vagy segítőkész, pl. az utcán valakivel. Azt el se tudják képzelni. Úgyhogy ez elég hosszú időbe telt, mire aztán megismerték annyira és évek múlva azért fordult elő olyan, hogy akkor jött az, hogy ‘hát igen, ha tudtuk volna..’ Vagy pedig, hogy ’hát most már, hogy ismerem, tudom, az a fiú, aki…’
Mikor a 2. lakóotthon meg a 3. indult, akkor már nem történt semmi. Tehát akkor már a 4. évben indult, mert ’99-ben, utána 2003-ban adták át a következőt, akkor már abszolút semmi tiltakozás nem volt a falu részéről. A közeli szomszédok, ott akik közel laknak, azok kezdetben jöttek. Tehát a kíváncsiság hozta az embereket, hogy megnézzék, hogy akkor most ha hazajöttek, mit is csinálnak, meg hogy is élnek. És akkor hát mint szomszédok, jól fogadtuk őket, a lakók ugye megtanultak kint kávét főzni, kitöltötték, odavitték, megkínálták… Tehát mint egy vendéget, úgy fogadták a szomszédokat, úgyhogy ennek a híre aztán terjedt elég gyorsan. Úgyhogy ezekben az első időkben a közvetlen szomszédság jó nagy segítség volt az előítéletek leküzdésére. Aztán ugye, mindig mikor mentek a lakók valamerre kirándulni, vagy színházba, akkor mindig megkérdezték, hova mentek, mit láttatok. Tehát beszélgettek. Úgyhogy akkor, ebben az első időben, indult el az hogy, na, most már kezdik megismerni a lakókat meg szóval, nem félnek tőlük
Ki a hülye hát Derekegyházán?
Úgy tűnik mára senki. A falu lakosságának elutasító magatartását a megteremtett és megélt közelség támogatássá alakította át, az azóta eltelt több mint 10 évben. És számomra egyáltalán nem meglepő módon a korábban „hülyének” tartott középsúlyos fogyatékos fiatalok is vendéglátó szomszédokká váltak. A derekegyházi példa azt mutatja nekünk, igenis lehetséges Magyarországon is az, hogy fogyatékos emberek éljenek szomszédként, vásárlóként, eladóként, barátként, utasként megjelenve a közösségben.
