A nemzeti drogstratégia lesöprése jóval több kárt okoz, mint az elsőre látszik. Nem pusztán egy speciális terület szakmai értelemben progresszívnek tekinthető stratégiája kerül kidobásra, hanem egy hosszú évek óta építgetett, egyedülálló szakmai egyeztetési folyamat fullad kudarcba.
Én nem foglalkozom drogpolitikával és szenvedélybetegek segítésével, de egy szomszédos területről mindig némi irigységgel néztem, hogy a drogproblémákkal foglalkozó szakemberek képesek voltak egy olyan egyeztetési mechanizmust kialakítani, aminek eredményeképpen konszenzusra épülő stratégiai elképzelések születtek a területen. Ez szinte egyedülálló nemcsak a hazai szociálpolitikában, hanem a közélet más területein is.
Néha kezdem azt gondolni, hogy mi egy konszenzusra képtelen ország vagyunk. Egyszerűen nincs benne a megoldásaink eszköztárában, hogy valamit megvitassunk, olyan módon, hogy a vita után mindenki állva maradhat és mégis születik egy megoldás. Nem tudom, mi kell ehhez. Műveltség? Szervezőkészség? Vitakultúra? Az egyértelműen látszik az eltelt 20 év „nagypolitikáján”, hogy az egyet-nem-értésnek nincs kultúrája nálunk.
A nagypolitika viszonyaira még rá lehet talán fogni, hogy az egy permanens cirkusz, folyamatos nyilvánosság mellett zajlik minden, és egy ilyen feszített kirakatban a hazai viszonyok között csak a másikat démonizáló, lenyomó, sőt megsemmisítő macho kultúra tud érvényesülni. Az emberek még mindig a győztes vezért, a magabiztos férfit keresik, egyeztetni, megbeszélni meg olyan női dolog. Szerintem ez nem igaz, de a nagypolitika megoldásaitól elvileg egészen más viszonyok kell, hogy jellemezzék az egy szinttel lejjebb lévő szakmapolitikai folyamatokat.
Engem régóta érdekel a különböző szakmapolitikai döntések mechanizmusa, tehát az a mód, ahogy közös dolgainkat megbeszéljük egy adott szakterületen. Azok, akik érintettek benne, akik döntéshozóként alakítják, és akik szakmaszerűen kutatják, ismerik, művelik. Az összes területnek ez az operatív szintje, legyen szó akár vasútközlekedésről, színházcsinálásról vagy szociálpolitikáról. Azért érdekel ez a „mezo” szint, mert az itt szereplők már általában nincsenek kirakatba téve, kevesebb a ripacskodás (vagy legalább kevesebbnek kéne lennie), és mivel itt fordítódnak forintra és cselekvésre a rózsaszín szavak, nem tud érvényesülni az engem halálra idegesítő szimbolikus beszéd, jelszavakba és közhelyekbe fojtott leegyszerűsítő világmagyarázás.
Én úgy látom, hogy a szakmapolitika szintjén kizárólag a konszenzusos megoldások vezethetnek eredményre. Egész egyszerűen azért, mert a szakemberek dolga az, hogy minden lehetséges megoldást, módozatot körbejárjanak, számba véve annak következményeit is. Egy ideális világban, egy lego-országban vagy tesz-vesz városban, ahol minden az ablak-zsiráf letisztult kategóriái szerint működik a parlamenti döntéseket hosszú döntés előkészítő folyamat előzi meg, aminek során akár évekig tartó egyeztetések, hosszú hónapokat igénylő társadalmi párbeszéd, hetek alatt lebonyolítható hatásvizsgálatok zajlanak egy olyan térben, amibe minden releváns gondolat, számítás, elképzelés és terv belefér, annak képviselőivel együtt.
Ez egy nagyon fáradtságos és nehéz munka, komoly logisztikai és intellektuális kihívás. Ráadásul az egész folyamatnak nyilvánosnak kell lennie két értelemben is. Egyrészről előre lefektetett módszertannal, mindenki által követhető módon kell folynia az egyeztetésnek úgy, hogy az egyes szereplők minden időpillanatban tudják, ők miben, milyen fázisban, milyen kimenetellel vesznek részt. Nem lehet jegyzőkönyveket titkosítani, szakmai anyagokat, hatásvizsgálatokat fiókokban dugdosni és csak elvesztett per eredményeképpen nyilvánosságra hozni, hanem éppen ellenkezőleg, a születése pillanatában fel kéne rakni az internetre a vita minden elemét. A vitát a konspirációtól többek között a nyilvánosság különbözteti meg.
A másik fontos dimenzió, hogy a rendszerint szakmai nyelven zajló, tehát egy szűk kör számára érthető vitákat legalább a sarokpontokon képesnek kell lenni olyan nyelven összefoglalóan kommunikálni, amit a hétköznapi halandók is megértenek. Ez sajnos nem erőssége egyetlen szakmának sem, szomorú, hogy legyen szó nyelvészetről vagy állatgondozásról, az adott szakterület tartalmaiba az érintett szakma elitjének párszáz fős gárdája lát bele, akik egymásnak írogatnak okosakat, azonban közülük nagyon kevesen értenek ahhoz, hogy mindent, amit tudnak, képesek legyenek hétköznapi nyelven is megfogalmazni.
A 2009-ben elfogadott drogstratégia a kevés olyan szakmai dokumentumok egyike, amelyik hosszú évek átgondolt építkezésének az eredménye. Egy példa, egy minta lehetne arra, hogyan kell részérdekektől szétszabdalt, vérre menő vitákkal teli területen, áthidalhatatlannak tűnő világnézetek és tudományos paradigmák között is konszenzust keresni.
Ebben okoz most nagyon komoly károkat a kormány. Az eltelt napok üzenete minden szakember számára az, hogy nincs értelme itt fáradtságos munkával akár évekig egyeztetni a végektől egészen a minisztériumig. Drága, bonyolult, fárasztó mechanizmus, sokkal egyszerűbb felszaladni pestre, bemenni a minisztériumba és keresni a kegyeit az éppen hivatalban lévő tisztviselőknek, lesni a tekintetüket és mimikájukat, olvasni a sorok között, konferenciákra azért elmenni, mert majd jön az államtitkár vagy a főosztályvezető és elmondja mi lesz itt jövőre, mi a helyes út. Ez a szervilis minisztériumra meredés 20 éve sajátja a hazai szociális szakmának. A szakemberek reszkető kezekkel olvassák a magyar közlönyt, hogy milyen módosítások vannak a héten (és igen, minden héten módosul valami), és annak milyen következményei lesznek a mi intézményünkre, a finanszírozásra, az ellátással kapcsolatos követelményekre.
Ellenkező irányú kommunikáció szinte alig létezik, illetve kevés szerencsés (vagy ügyes) kiválasztottnak egyenes bejárása van a minisztériumokba. Ez a pozíció azonban rendszerint nem valamiféle delegálási folyamat, vagy korábbi kiváló teljesítmény eredménye, hanem személyes kapcsolatoké. Ez a mechanizmus kimondatlanul magában hordozza a kirekesztést is. Amikor azt mondom, hogy területenként pár kiválasztott, kegyesen beengedett szervezet, szakember jut el az egyeztetés lehetőségének áldott állapotába, akkor azzal azt is mondom, hogy sokan mások nem jutnak be. Ez nem elsősorban azért aggodalmas, mert így szakemberek százai, ezrei esnek el a lélekemelő ’audienciák’ lehetőségétől, hanem azért mert egész iskolák, megközelítések, paradigmák, gondolatkörök maradnak láthatatlanok, azok nem kerülnek be egy operatív diskurzus (vita) erőterébe, hiszen ilyen diskurzusok nincsenek.
Az én értelmezésemben egy szakminisztériumnak az egyik legfontosabb feladata az lenne, hogy ezeket az egyeztetési erőtereket kiépítse, megteremtse azok térbeli is időbeli kereteit. Kidolgozzon olyan mechanizmusokat, melyek mentén a beérkezett impulzusok feldolgozásra kerülnek és egy transzparenssé (átláthatóvá) tett döntési folyamatban az egyes szakemberek egészen világos visszajelzéseket kapnának arról mi lett a sorsa javaslataiknak, hogy helyezkedik el a hazai szakmapolitikai palettán a megközelítés, amit képviselnek.
Ehhez képest nálunk 20 éve jobbára egy abszolutorikus rendeleti szakpolitizálás zajlik, amiben az egyeztetések valójában kvázi (kamu) egyeztetések, az esetlegesen kiválasztott és paprikajancsi szerepbe kényszerített kevesekkel, a transzparencia (áltáthatóság) minden jele nélkül. Itt sincs különbség a két politikai oldal között, legfeljebb a stílus más.
Az MSZP adott a látszatra, nekik fontos volt, hogy egyeztetés címén mindig találjanak olyan lekenyerezhető szervezeteket, szakembereket, akik véleménye véletlenül egyezett a szakminisztériuméval. A velük folytatott beszélgetések aztán gondosan le is lettek könyvelve szakmai egyeztetésként, amitől az adott szervezet később hirtelen módszertani (vagy referatura vagy akármilyen) intézmény lett, esetleg egy kutatásra, kiadványszerkesztésre, rendezvényszervezésre, tanfolyam lebonyolítására megbízást kapott a minisztériumtól. Ennek finom és sunyi technikái vannak a hazai szociálpolitikában, ez volt a szakmai egyeztetések szocialista modellje.
Ehhez képest a FIDESZ már a látszatra sem ad, arrogáns módon, mint az élet többi területén is az ősmegbízás, a program és annak érdemi vitája nélkül nyert választások adta felhatalmazásra vezeti vissza legitimációját. Ettől szerintük automatikusan biztosított, hogy ők értenek is mindenhez, nem kell semmiféle egyeztetésbe belemerülni, nem számítanak az eltelt évtizedek kutatási eredményei, a számok, a nemzetközi ajánlások, a hazai szakmai vélemények. Nem érdemes végigülni és végighallgatni iskolák, megközelítések vitáit, mert a fülkeforradalomban egyúttal a megvilágosodás állapota is beköszöntött. Ráadásul kollektíve, ugyanis az új terveknek általában neve, gazdája sincs. Ez újabb dimenzióval rejti még egy dupla paraván mögé az amúgy is rejtve zajló szakmapolitikai döntéshozó mechanizmusokat. Jellemző eseménye az eltelt heteknek, hogy explicit (nyílt) kérdésre sem ad választ a kormányzat, hogy ki írta (személy szerint ki írta?) a médiatörvényt, vagy ki fogja elkészíteni (személy szerint ki fogja?) az új, immár „vállalható”, drogstratégiát akkor, amikor a terület összes komolyan vehető szakembere részt vett az előző évek óta zajló egyeztetéseiben?
Néha elfog a kétségbeesés, hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy ebben az országban nincs meg a megfelelő intellektuális teljesítmény ahhoz, hogy komplex folyamatokat, tervszerűen le tudjunk bonyolítani. Parizerért még le lehet küldeni minket, mert az olyan 3-4 szereplős egydimenziós folyamat, de ahol különböző szakterületeken, ágazatokon átívelve egyszerre kéne milliárdokat elkölteni, milliókkal kommunikálni, ezreket bevonni, százakkal dolgoztatni és pár tucat emberrel különböző szinteken döntést hozni, az nekünk nem megy. Ezek a komplex folyamatok ugyanis olyan kényelmetlen és fáradtságos téglákból állnak, mint az egyeztetési mechanizmusok, a konszenzusra törekvés, az egyet-nem-értés kultúrájának kialakítása és menet közben az átláthatóság, nyilvánosság folyamatos biztosítása.
Ezek nélkül azonban nem hogy országot, de még egy hátsó kerti sufnit sem lehet építeni.
