...és még annyit, hogy

Az alábbi bejegyzés eredetileg egy kommentárra adott viszont kommentár, azonban úgy döntöttem, hogy különálló posztot is csinálok belőle megszólítva azt a 301 bélapátfalvai lakost, akik felemelték szavukat az ottani fogyatékos intézmény tervezett kiváltásával kapcsolatban. Hogy más idetévedő olvasók is megértsék:

Küszöbön áll Magyarországon a nagy létszámú fogyatékos intézmények kiváltása, az elkövetkező 3 évben a mostani 16000 fő intézményben élő emberből a tervek szerint mintegy 1500 fő költözhet családias lakóotthonokba, vagy azoknál is kisebb lakásokba. A jelek szerint az egyik első, kiváltás előtt álló intézmény a Heves megyében található bélapátfalvai, ahol 200 ember él egy nagy intézményben.

A kiváltás híre tiltakozást váltott ki a helyi lakosok egy részéből, az általuk kért közmeghallgatásról a HEOL tudósított. A tudósítást és az alatta lévő kommentárokat olvasva ragadtam tollat és írtam egy tudatosan nem szakmai nyelven megfogalmazott blogbejegyzést arról, hogy nincs mitől tartani, a fogyatékossággal élő emberek semmivel sem jelentenek nagyobb veszélyt közösségeinkre, mint az átlag szomszédságunk. A bejegyzés megjárta az index.hu főoldalát aminek hatására több mint száz hozzászólás érkezett. Ezekre reagálva pár nappal ezelőtt kiegészítettem az eredeti bejegyzést, majd ma, miután egy helyi lakos - szerintem nagyon releváns gondolatokkal - szintén hozzászólt a vitához, ismét hosszabban válaszoltam a felvetéseire. Úgy döntöttem, hogy ezt a választ külön is közzéteszem egy újabb bejegyzés formájában, bélapátfalva közösségét és az összes magyar települést megszólítva. Azokat a helyeket, ahol reményeim szerint hamarosan ismét teljes jogú polgárként fognak élni korábban intézményekbe száműzött fogyatékos honfitársaink. 

Íme a levél:

@egybunkobelapatfalvarol: 

Szeretném emlékeztetni, hogy én nem bunkóztam le a bélapátfalvaiakat. Egész pontosan ezt írtam és ezt most is tartom:

"Nem hibáztatom a bélapátfalvaiakat....(..) Van még pár vizsga emberségből, demokráciából, és azt kell mondjam – józanságból, amit biztos vagyok benne, hogy Bélapátfalva is le fog tenni. Nem rossz emberek élnek ott, csak rossz köröket futnak azok, akik most pánikolnak."

Miközben megértem a fogyatékosokkal kapcsolatos félelmeiket továbbra is azt szeretném hangsúlyozni, ami az egész bejegyzés célja volt. A fogyatékossággal élő emberek semmivel sem jelentenek nagyobb veszélyt, több zavaró tényezőt, mint közösségünk bármely más tagja. Az ezzel kapcsolatos félelmek alaptalanok megtámogatva egy évtizedek óta működő intézményi lobbi törekvéseivel, ami remek igazgatói állásokat és alsó-középosztályos munkahelyeket létrehoz ugyan, ám az érintett fogyatékos emberek helyzetén bizonyíthatóan semmilyen módon nem segített. 

Néhány felvetésével viszont nagyon egyetértek, szeretnék ehhez pár támpontot adni. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség által kiírt pályázati feltételek között szerepel, hogy a kiváltás eredményeképpen létrejövő családias közösségek összesített létszáma nem érheti el a helyi lakosság 10%-át. Ez ráadásul lehetőség szerint utcánként érthető, tehát nem lehet teljes "fogyi utcákat" vagy "fogyi telepeket" létrehozni. Valóban nem lehet több száz embert odatelepíteni egy faluba, ezzel ugyanis csak azt hoznák létre, amit éppen felszámolni akarnak. Én is azok közé tartozom, akik még a 25-30 fős centrumokat sem támogatják, talál ezen a blogon számos bejegyzést, ahol részletesen kifejtem mi a gond a nagy létszámú intézményekkel és a kormány azon tervével, hogy Európai Uniós forrásokból akár 50 fős lakócentrumokat akar kiváltás címén létrehozni.

A jövőbeni lakóhelyek kiválasztásánál elsősorban az érintettek egyéni preferenciáit kell figyelembe venni. Fontos leszögeznünk, hogy a fogyatékos emberek ugyanúgy magyar állampolgárok mint mi mindnyájan. Lakóhelyük megválasztásakor pontosan annyiban kell kikérniük a szomszédság engedélyét és véleményét, amennyire ennek a szomszédságnak engedélyt kellett kérnie saját lakhelye megválasztásához. Nagyon álságosak azok a megjegyzések, amik úgy követelik a hozzájárulást mások szabad lakhelyválasztásához, hogy nekik maguknak semmiféle hasonló hozzájárulást nem kellett kérniük. Nem nagyon látom mi ennek a morális és főleg jogi alapja. 

Az, hogy az intézmény fenntartója most jelentős összegeket fog kapni létrehoz egy olyan helyzetet, hogy a megye területén bárhol építhetnek vagy inkább vásárolhatnak ingatlanokat a helyiektől, akik hajlandóak azokat értékesíteni. Én továbbra sem tartom annyira rossz hírnek, hogy egy komoly válságidőszakot megélő térségben megjelenik hamarosan egy tőkeerős vevő, aki a helyi lakosság esetleg már régóta értékesíteni kívánt ingatlanjait kívánja megvásárolni nagyobb tételben. Ráadásul most nem ipartelepeket, gyárakat és üzemegységeket akar majd valaki vásárolni fura, helyben sosem látott szereplőktől, hanem jellemzően lakossági tulajdonban lévő lakásokat, családi házakat. 

Nem nagyon értem azokat a hozzászólásokat sem, amik az ingatlanok értékének csökkenéséről szólnak. Ezek a megvásárolt ingatlanok egytől egyig felújításra kerülnek. Ha van eszük a fenntartóknak összekötik őket infrastrukturális beruházásokkal, létrejöhetnek a lakóotthonok körül új szolgáltató egységek (például nagyon ajánlott a fogyatékosokat ellátó támogató szolgálatokat üzemeltetni, amihez nem csak segítő személyzet, hanem mondjuk sofőr is kell). Hamar ki fog derülni, hogy az új lakók semmiféle veszélyt nem jelentenek, ugyanakkor újonnan épített vagy felújított házakkal gazdagodott a falu. Soha rosszabb csapást nem kívánok egy közösségnek.

Az egész kiváltás alapfilozófiája arról szól, hogy míg ezek az intézmények eddig elszigetelt zárványként üzemeltek - láthatóan Bélapátfalván is - addig a közösségbe költöző lakók ugyanazokat a szolgáltatásokat vegyék igénybe, amiket a helyi lakosság is. Ha csak három lakóotthon jön létre Bélapátfalván három családi ház formájában, az harminc új vásárló a kisboltban (mert szerintem nem Egerbe fognak menni zsömléért), három ház ahol el fog romolni a víz, a gáz, ahol kerítést kell majd csinálni, ahova állatorvost kell hívni a kutyához, orvost a lakókhoz, mesterembereket a szereléshez. Korábban ezeket a zárt intézmények saját karbantartó személyzettel oldották meg, most sokkal szervesebben a faluban/városban fogják igénybe venni ezeket.

Ha az intézmény fenntartói az érintettek preferenciáit követi, akkor ezek között az ingatlanok között egyszerre szerepelnek falusi családi házak és városi lakások is. Az nem kiváltás, hogy az eddig - ahogy ön is írja - 25 év alatt Bélapátfalvára összegyűjtött emberek életében most annyi változás történik, hogy egy kicsit kisebb intézményben és 1 km-es körzetben a falu házait felvásárolva kicsit szellősebben lesznek ugyanúgy összegyűjtve. Jó gondolat, hogy érdemes megpróbálni az eredeti lakóhelyükhöz, családjukhoz közelebb lakóingatlanokat keresni és nem abban gondolkodni, hogy mindenkit kicsit arrébb rakunk Bélapátfalván. 

Nagyon figyelemreméltó és sajnos azt hiszem jogos az a félelme, hogy ebből a jelentékeny forrásból a helyi település esetleg keveset fog profitálni. Hogy ez ne így legyen, ahhoz nagyon fontos a mostani lépésük. Igenis kérjenek meghallgatást, mivel a jelenlegi intézmények közpénzből üzemeltetett közszolgáltatások szerintem joguk van megtudni a pontos terveket, tudni azt, és befolyással lenni arra, hogy milyen módon gazdagszik a a helyi közösség ezzel a programmal. Nem üres szófordulatként írtam, hogy a falu akár büszke is lehetne arra, hogy hamarosan helyet ad jó néhány olyan fogyatékos embernek, akik azt fogalmazták meg, hogy az ottani közösség keretei között akarnak élni. És teljes joggal várják el, hogy a helyi közösség az érkező támogatásból profitáljon. Helyi kőművesek, villanyszerelők, ácsok, kertészek, fuvarosok, segítő szakemberek, boltosok. Ezt nagyon jól teszik ha számon kérik, és szerintem minden joguk megvan hozzá, hogy számon kérjék.

Hogy meggyőződhessenek róla, mit is jelent egy ilyen lakóotthon, menjenek el Derekegyházára, vagy hívják el magukhoz az ott élőket, lakosokat, fogyatékosokat, szociális és egészségügyi szakembereket. De működik már sok tucatnyi lakóotthon az országban (a 16.000 intézményben élő fogyatékosból sajnos eddig csak mindössze kb. 1500 fő él családi házas körülmények között), nem elszigetelt és nem egyedi tapasztalat itthon sem, hogy mit is jelent egy ilyen szolgáltatás, mind az azt igénybevevők, mind a velük foglalkozó szakemberek, mind pedig a környező lakosság számára.

(akit tényleg érdekel a témában kialakult párbeszéd annak ajánlom figyelmébe az előző bejegyzés kommentárjainak legújabb fejleményeit is)

Egy régi körgangos házban lakom Budapesten. Az a fajta, aminek kettő udvara is van, és amiben az udvarok meglehetősen kicsik, a lakások nagyon közel vannak egymáshoz.
Lakik ebben a házban egy Down-kóros (középsúlyos mértékben fogyatékos) fiatalember a szüleivel, két szinttel alattunk rézsútosan szemben. Ha kilépek a körfolyosóra, ha akarom, ha nem, az ő mindig nyitva lévő ablakukat látom, ahogy tesznek-vesznek a konyhában. A 20-as éveiben járó fiatalember is lát minket. Amint kilépünk, szalad a lifthez, hívja fel magához és mikor a lift a mi emeletünkön megáll csodák csodájára ő áll benne valamifajta komoly kötelességtudattal az arcán.

-----------

Egy új bejegyzés folytatásként - Reagálás a kommentárokra:

(habár nem érzem úgy, hogy az index.hu-ról ideözönlő a cikkre reagáló urak és hölgyek többsége egy valódi párbeszédet szeretett volna nyitni a témában, néhány tényadatot és gondolatot szeretnék felvonultatni a kétperces fotelbölcsességeket cáfolandó)

A fogyatékossággal élő emberek "veszélyesség", "közösségi életre való alkalmasság" tekintetében nem különböznek a bejegyzésben példáként említett Down-kóros fiatalembertől. Szerepel a bejegyzésben más példa is, a belinkelt videón egész más fogyatékossági csoport jelenik meg. A videó, és az általa megjelenített Derekegyház története élő cáfolata annak, hogy az integráció kizárólag a jómódú Hollandiában vagy Svédországban lehetséges.

Véleményem szerint az összefüggés fordított, az ottani társadalmak nyitottsága, befogadókészsége sokat magyaráz az ottani jólétből. És fordítva, a hazai kirekesztés gyakorlatának, amiben generációkról, etnikai vagy más módon leírható csoportokról mondunk le van köze az ország tehetségéhez, erőforrásaihoz képest siralmas teljesítményéhez.

Kiváló példája ennek a fogyatékos emberek helyzete és hazai kezelése. Azok a kommentelők, akik most éles hangon utasítanak el bármilyen integrációt, általában ugyanazok az emberek, akik más bejegyzések alá a segélyen élők, a rokkantnyugdíjasok, általában a nem-dolgozók ellen kelnek ki. Márpedig a kettő szorosan összefügg.

A nagy intézmények kiváltása, a közösségbe való integráció nem azért fontos, mert ENSZ és EU előírások szólnak róla és még csak nem is azért mert jelentős forrásokat kapunk a Strukturális Alapokról erre, hanem azért mert érdekünkben áll a hazai inaktivitás tarthatatlan arányának felszámolása. Költséget - rövid távon - lehet persze csökkenteni úgyis, hogy megvonjuk ezeknek az embereknek az egyébként is igen szerény juttatásait (ez zajlik most), azonban én inkább a mozgósításnak és a képessé tételnek azt a módját ajánlom, amikor kitaszítottság helyett a teljes jogú közösségi részvételt tesszük elérhetővé a fogyatékos emberek számára is.

Hamis az az érvelés, miszerint a határszéli, vagy kistelepülések külterületeire száműzött intézménylakók így kapnak megfelelő ellátást, így vannak biztonságban. Beszédes az az adat, hogy az ilyen intézményben élők mintegy 90%-a nem saját akaratából lakik ezeken a helyeken, mint ahogy az parkos, szigorú napirendes intézményeket preferáló kommentelő is minden bizonnyal egy lakásban, vagy házban lakik családjával és nem egy zárt intézmény parkjából fogalmazta meg mondanivalóját a napirendben neki erre biztosított időkeretben. 

Néhány további adat:

A Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet több alkalommal is felmérte a nagy létszámú bentlakásos intézményeket. A kommentelők által más kategóriának, egy sokkal reménytelenebb célcsoportnak tartott pszichiátriai intézményekben a felmérések azt találták, hogy az ott élők 30%-a akár azonnal kiköltözhetne és képes lenne a közösségi életre, további 30%-uk némi segítséggel képes lenne a közösségben élni. Nemrégiben zajlott le több, a kiváltás előtt álló fogyatékos intézményben a Kézenfogva Alapítvány szakemberei által készített állapotfelmérő eszközök segítségével egy átfogó felmérés, aminek eredményei szintén azt mutatják, hogy érintettek maguk is a közösségi létet, a nagyobb önállóságot és a nagyobb intimitást preferálják, és a velük foglalkozó szakemberek megítélése, valamint a meglévő hazai tapasztalatok szerint képesek is erre.

Magyarországon a fogyatékossággal élő emberek nem több mint 9%-a dolgozik. Az EU arány átlagosan 40%-os, de van ország ahol ez az arány 90%. A kevés számú hazai integrált foglalkoztatással (tehát nem védett körülmények közé, hanem a nyílt munkaerőpiacra rehabilitáló) foglalkozó szervezetek a válság éveiben is sikerrel tudják hozni a 30%-os elhelyezési rátát programjaikkal, olyan emberekkel, akik már a közösségben élnek. Itt rövid távon komoly sikereket lehetne elérni, de ehhez fel kell szabadítani az érintetteket a többszörösen (jogilag, földrajzilag) beszorított helyzetükből.

Végül a mentális problémák és a fogyatékosság viszonyáról és a veszélyességről:

Az ENSZ Fogyatékosságügyi Egyezménye 2006-tól a mentális problémákat (pszichiátriai betegségeket) is a fogyatékosságok közé sorolja pszicho-szociális fogyatékosság néven. Ennek hátteréről külön bejegyzést írtam pár hónappal ezelőtt: A fogyatékosság

Külön szeretnék reagálni a veszélyt jelentő, a közösségi létet zavaró emberekről. A témában számos longitudinális vizsgálat készült, a legutóbbi és módszertanilag az egyik legalaposabb felmérés Svédországban zajlott a 70'-es évektől mintegy 30 éven keresztül nyomon kísérve a mentális problémával élő emberek kriminalitását. A felmérésben kizárólag az erőszakos bűncselekményeket nézték (tehát nem számított mondjuk az adócsalás) és azt vizsgálták, hogy az átlag populációnál nagyobb gyakorisággal követnek-e el mentális problémával élők ilyen bűncselekményeket. Az eredmény az volt, hogy nincs szignifikáns különbség a normál populáció és a pszichiátriai betegek által elkövetett erőszakos cselekmények gyakorisága között. A képet jelentősen torzítja, hogy az ilyen esetek nagyobb nyilvánosságot kapnak, és az is, hogy a lakosság "bolondság" képe messze áll a jelenség valódi természetétől. 

Én személy szerint azonban azokkal értek egyet, akik nem tartják tolerálhatónak és elfogadhatónak bárki erőszakos viselkedését. Még egyszer hangsúlyozom azonban, hogy ezek gyakorisága egyáltalán nem haladja meg a teljes népességben előforduló erőszakos cselekedetek gyakoriságát.

Vannak rehabilitációs szakemberek - és én is közéjük tartozónak vallom magam -, akik teljes mellszélességgel kiállnak a mentális problémával élő és fogyatékos emberek társadalmi integrációja mellett, azonban ezzel a felelősség visszaadása is jár. Igen, én is úgy gondolom, hogy nincsen szabadság felelősség nélkül. Ezek a szakemberek rendszerint amellett érvelnek, hogy el kell törölni a mentális állapotra való hivatkozást, mint a büntethetőséget megakadályozó tényezőt. Ebben a témában általában azért nehéz érvelni mert ugyanezek a szakemberek egyúttal élesen kritizálják a büntetés és büntetés végrehajtás jelenlegi módjait, mégis az alapgondolat az, hogy a mentális állapot önmagában nem lehet felmentő tényező egyetlen cselekedet morális és büntetőjogi következményei alól.

A skizofrén, személyiségzavar, pszichiátriai zavar kártya kijátszása egy olyan eszköz, amivel vagy cinikusan élnek vissza nettó bűnözők, vagy az valójában ilyen problémákkal élők további megbélyegzését szolgálja. Én azt szoktam mondani, hogy bolondot már sokat láttam, de hülyét még egyet sem. Létezik a jelenség, hogy az ember hirtelen felindultságból, alkohol vagy drogok, gyógyszerek hatása alatt, beszorított, ijedt, eszét vesztett állapotban agresszív, olyat tesz, amit máskülönben nem tenne. Ezt mindannyian ismerjük magunkon is. Ez azonban nem húzható rá általános érvénnyel és állandóan érvényes kategóriaként mentális problémákra. Ez ugyanúgy - csak most éppen látszólag pozitív előjellel - a megbélyegzés része, mint más, az ilyen problémával élők képtelenségét közvetítő kirekesztő gyakorlat.

Ennek a megközelítésnek az egyik következménye lehet, hogy a felmentő, büntethetőséget kizáró felállás visszájára fordul, a mentális probléma megléte súlyosbító körülményként kerül megítélésre, jelezve ezzel az érintettek felelősségét saját állapotuk keretek között tartásában. A közösségi megközelítések egyik jellemző kudarca az, hogy felszámolják ugyan a régi, kirekesztő kereteket, azonban nem jönnek létre a megfelelő támogató formák és azok a jogi, normatív garanciák, amik új keretek között biztosítják a közösség létét. 

Nem szeretem azt a szót, hogy szakértő. Amúgy azt sem, hogy tanár. Mindkettővel az az élményem, hogy belevisz egy szerepbe, amiben megfogalmazódik egy elvárás velem szemben. Ezeknek kívülről nézve talán meg is felelek, én mégis azt érzem én tanultam az egészből a legtöbbet. Ilyen volt Kirgizisztáni utam is, ahova azért hívtak meg, hogy töltsek időt pszichiáterekkel és betegeikkel, ápolókkal, szociális munkásokkal, és beszélgessünk arról, miképpen lehet a közösség keretei között segíteni mentális problémával élő embereket.

Valahogy minden országban a pszichiátria a legkegyetlenebb tükör. Bárhova megyek, én a dolgok fonákját látom. Mindegy mekkora a rongyrázás a belvárosban, nézd meg az ország pszichiátriáját vagy azt, ahogyan a fogyatékos emberekkel bánnak, és kiderül kikkel van dolgod.

Sokszor az a meglepő eredmény, hogy egyáltalán nem a leggazdagabb országok bánnak legjobban az elesetteikkel, és hogy ez tulajdonképpen egyáltalán nem pénzkérdés. Pár évvel ezelőtt találkoztam egy angol fiatalemberrel Jim Readdel, aki korábban páciensként feküdt Anglia és az Egyesült Államok legkülönbözőbb helyein. Állami kórházakban és csillogó magánklinikákon egyaránt. Ma tréningeket tart, és abból él, hogy önsegítő csoportoknak segít, bátorítva sorstársait és az ő kezdeményezéseiket.

Kirgizisztánban eszembe jutott Jim egy cikke, amiben a következőket írja:

"Mint olyan "szakértő, akit saját pszichotikus élményei tettek azzá" sok szolgáltatást volt alkalmam látni. Amikor ú helyet látogatok meg, azon gondolkodom, vajon ezt a helyet választanám-e, ha egy rossz nap még rosszabbra fordul.

A kedvenc potenciális menedékhelyem a hegyek között van Románia északi részén. Egy barátságos, kis kórház. Amikor ott voltam futballmeccset néztünk a TV-n a páciensekkel és a pszichiáter kisfiával. Habár éjfél is elmúlt, senki sem rontott ránk, nem kapcsolta ki a TV-t, nem küldött minket aludni. A nővérek tudták, jól érezzük magunkat és észben tartották, hogy a páciensek ide gyógyulni jöttek, nem azért, hogy büntessék őket. Nem beszélek románul, de kevesebb nyelvi akadályom volt, mint hazám akut ellátó részlegeiben."

A szegény országok egyik nagy lehetősége, hogy nem tudnak kialakulni azok az intézményes viszonyok, amik végül általában a humán szolgáltatások teljes elembertelenedéséhez vezetnek. Ennek záloga azonban paradox módon nem egy felvilágosult felismerés, hanem éppen a "lepukkantság". Az az egymásra utaltság, amiben a szakemberek, a személyzet tagjai ugyanúgy egy beszorított helyzet foglyai, mint segítettjeik. És habár őszintén kívánom nekik, hogy törjenek ki elkeserítő viszonyaik közül, látom a sajátos előnyeit "fejletlenségüknek".

Kirgizisztáni utam fénypontja számomra az volt, amikor az ottani pszichiáterekkel meglátogattunk pár családot. Egy lelkes civil szervezet, kilépve a központi pszichiátriai intézmény reménytelen falai közül, otthonaikban látogatja meg a mentális problémában érintett embereket és családtagjaikat. Intézik ügyes-bajos dolgaikat, segítenek konfliktusaik megoldásában, gyógyszerekkel látják el őket, de a legfontosabb azt hiszem maga a találkozás, a jelenlét, amivel részévé válnak ezeknek az embereknek az életének. A szolgáltatás egyik bizonyított eredménye, hogy ügyfeleik a korábbiaknál sokkal ritkábban kényszerülnek ismét kórházba, kialakíthatják és folytathatják életüket a közösség keretei között.

(az alábbi történetekben a neveket megváltoztattam. Kirgizisztán szovjet múltja nagyon erősen hat ma is, a hétköznapi társalgásban előszeretettel használják az orosz nyelvet, és adnak orosz neveket gyermekeiknek.)

Első látogatásunk egy belvárosi lakótelepre vezetett. Négyemeletes téglaház, az egyik főútra néző ablakokkal. Itt találkoztam Oleggel, aki mint egy korabeli császár feküdt római módon félkönyéken ágyában. Nem volt mozgásképtelen, tulajdonképpen ereje teljében lévő fiatalember. Szegényes körülmények között élnek ketten a nagyapjával. Rendetlenség és meglehetős kosz volt, ilyen az amikor két férfi él együtt. Az egyik már nagyon idős ahhoz, hogy takarítással törődjön, a másik pedig maga a császár, hát hogy is csinálna ilyet.

Oleg napja legnagyobb részét valószínűleg az ágyban tölti. Elsárgult lepedők közül tréning-alsóban kiabált, nagyapját ugráltatva, hol gyógyszerért, hol ásványvízért. A gyógyszer, ami fejfájás ellen kellett, nem volt megfelelő egy darabban, egy újabb parancsoló kurjantást követően az ősz borostás nagyapa porrá zúzva hozta vissza a tablettát.

Felém nem sok érdeklődést mutatott eleinte. Amikor Misha a pszichiáter bemutatott, a nevem hallatán felhúzta a szemöldökét. A Zsolt neki nem sokat mondott, ezért felajánlotta, hogy egyezzünk ki Zsorában, mert számára az már mégiscsak egy kezelhetőbb név. Úgy éreztem magam mint Marco Polo érezhette a nagy kán udvarában, beleegyezően bólintottam feláldozva nevemet a jó viszony oltárán.

Tánya a pszichiáternő hasonlóan járt, neki a szemüvege volt előnytelen Oleg szerint. Megjegyezte, hogy bár Tánya sokat fogyott mióta utoljára látta, ez jót tett nőiességének, de azért mégiscsak jobb lenne szemüveg nélkül. Tánya levette hát, bár eleinte nem tudta eldönteni nő legyen vagy pszichiáter.

Oleg meg uralkodott. Szobája tele volt tank és harci repülőgép modellekkel. Kérdeztem ő csinálta-e őket. Azt mondta nem, már így kerültek ide, és mélyet szívott cigarettájából.

Aztán kimért messzire meredő tekintettel megkérdezte voltam-e katona. Mondtam, hogy határőr voltam. Erre felült ágyában és részletesen kikérdezte hol, melyik alakulatnál majd szemöldökét felhúzva közölte, hogy az bizony elit alakulat. Verekednem kéne a barátjával, mert elég nagy vagyok. Ő ehhez képest kicsi, nem is mer kimenni az utcára, az ablakot se nyissuk ki, mert hasogat a feje. 

A cigarettáról meg szeretne leszokni ezért egy marék fekete színű nikotinhelyettesítő tablettácskát tömött a szájába, amiket a nyelve alá szorított és a beszélgetés alatt egyenként, kimérten köpködte ki őket egy üres kólásüvegbe. Egy császárnak meg kell adni a módját.

A pszichiáternő az idős nagyapával beszélgetett a másik szobában, amit Oleg elég nehezen viselt. Pedig egyértelmű, hogy Oleg pünkösdi királysága éppen addig fog tartani, ameddig ez az odaadó öregember él. A hátralévő pár évben vagy meg jön neki is a mersze a határőrökkel való birkózáshoz, de legalábbis ahhoz, hogy merjen ablakot nyitni a szobában, vagy sok más sorstársához hasonlóan, ő is egy uránbánya tövében lévő zárt intézményben köt ki.

Átvágva a városon következő állomásként Szerjózsáék családi házához érkeztünk meg. Nagy fémkapu és palából felállított kerítés. A környékbeli házak engem a Magyarországon sok helyen látható hétvégi házakra emlékeztettek. Építenek amiből tudnak, de látszik a sok munka, itt is dolgos emberek élnek.

Mamája nyitott ajtót, már a bejáratnál mondta a legújabb fejleményeket. Átvágtunk a rendezett előkerten, szépen metszett gyümölcsfák között. Szerjózsa a konyhaasztalnál ült melegítőnadrágban, amibe szépen vasalt inget tűrt. Könyvet olvasott. Bemutattak minket egymásnak, Misha elmondta, hogy Magyarországról jöttem.

Vele szemben ültem le és rövid bemutatkozás után megkérdeztem mit olvas (sto ti csitájes?). Szerjózsa soha nem néz senki szemébe. Amikor rád néz, akkor is inkább olyan mintha a szemed mellé nézne, kicsit elmeredve. Halkan, szakadozva beszél, és amikor áll mindig toporog, mintha lassú esőtáncba kezdene. Nem sokat beszélhetünk mert édesanyja azonnal elkezdi taglalni fia állapotát. Amint anyja beszélni kezd Szerjózsa lassan ringatja magát a széken és a könyvébe merül, de nem olvas, hanem érthetetlen hangon kántál valamit. Pontosan addig, amíg anyja beszél. Ha ő szünetet tart a kántálás is abbamarad. Ha elkezdi elkezdődik a kántálás is. Nem nehéz rájönni..ez Szerjózsa halk forradalma.

Én nem bírom tovább az anyját hallgatni, Szerjózsával kezdek el újra beszélni kicsit emelt hangon fordulva hozzá, tudomást sem véve anyjáról. Forradalmár akarok lenni én is.

Kérdi meg akarom-e nézni a szobájában a lovas festményt. Átmegyünk az egyébként a helyi viszonyokhoz képest jómódúan berendezett házon Szerjózsa szobájába. A kirgizek két dolgot imádnak. A lovakat és a hegyeket. Mindkettőből van itt elég, és sokan szeretnek ilyen témájú képeket kitenni a falra. Hatalmas szeme van a lónak, mint egy gyönyörű nőnek. Vágtat a kirgiz hegyek előtt. Amik egyébként csodásak a hófödte csúcsaikkal. 

Puzzle-t rakunk ki. Rajzfilmeset. Szerjózsa kb. 23 éves de azt mondja 15 ha kérdezed. Egyre jobban toporog, járja esőtáncát, de amikor elmegyünk kabátot vesz és egészen a kapuig kísér minket. Nehéz volt tőle eljönni.

Kolja családja az utolsó arra a napra. Életerős fiatalember, egy kirgiz emeletes ház egyik lakásában. Elnézést kér a poszt-szovjet viszonyokért és színes bulvármagazinokat szed elő. Mondom neki nem kell elnézést kérnie és megjegyzem, hogy jól beszél angolul.

Hosszasan mesél arról, hogy Jennifer Lopez a barátnője és nagyon szeretne ebből az országból elmenni. Kérdem tőle, nem hiányozna-e neki ez a sok nagyon szép szemű kirgiz lány? De igen, de ő itt nem maradhat mert őt figyeli és kinyírja a KGB.

Nővére nem messze tőle ül, és egyre többször kiül az arcára elégedetlensége. Elege van Koljából és a rizsájából. Kolja látja ezt persze, ráförmed, nem értem oroszul, de olyasmit mond, hogy "miért ne mondhatnám, amit akarok". Apjuk, kicsit arrébb, fásult arccal ül az ágyon, egy szót sem szól. Liliya a pszichiátere, de nem Koljának, hanem az apjának. A szemét vizsgálja mert panaszkodott rá az öreg, hogy valami zavarja a látásban.

Kolja közben a színes újságokat adja körbe, amiket úgy őriz mint ereklyéket. Én eddig nem tudtam, hogy egy vacak bulvárlapnak ilyen ereje lehet. Ültünk a nagy kirgiz valóság közepén, és ott ezek a színes oldalak úgy hatottak, mint valami varázskönyv. Tollal apró megjegyzésekkel látta el Kolja az egyes cikkeket, néhol bekarikázva a ciril betűs szavakat. Machu Pichu elfeledett városát néztük egy hónapokkal korábbi számban, és a színes újság annyira vonzó volt a környező szürkeségben, hogy magam is szívesen időztettem a szemem a kicsit már elsárgult lapokon. Így még Jennifer Lopez is valóságosnak tűnt. Kolja elképzelt valóságának, ahova ezekkel a bekarikázott cikkekkel transzportálta magát Közép-Ázsiából, és nővére szemrehányó tekintete elől.