Több bejegyzés is foglalkozik ezen a blogon Örményországgal. Az első ismerkedő látogatást is beleszámítva hetedik éve dolgozom ott, 2010 óta pedig már háromhavonta megfordulok Jerevánban. Ennek most nagy valószínűséggel vége van. Hihetetlen mennyire frusztráló érzés, amikor az ember személyesen válik morálisan, erkölcsileg kárvallottjává annak, amit mások a feje fölött csinálnak. Ez minden anyagi veszteségnél fájóbb. Szeretném pár gondolat erejéig megvilágítani miként csapódott le a péntek óta dübörgő nemzetközi botrány az én személyes örmény kapcsolataimban.

A Kaukázus környékén kicsit úgy élnek, mintha a Trónok Harcából léptek volna ki. Vagy mintha róluk formázták volna a regényt. Ezt nem gúnyolódva mondom, hanem arra akarok utalni, hogy sokszor számomra kicsit patetikusan, sőt naivan, de mégis létezik ott egy nagyon erős erkölcsi tartás, fontos a morál, ősi hagyományok élnek tovább a modern mindennapok ceremóniáiban is. Ilyen szokás az étkezések előtt mondott hosszú tósztok, a vendég tisztelete, a vendég sérthetetlensége. A mély, sok torokhangból álló nyelvükön jönnek a nagy szavak, áradó érzelmek. Hatalmas tálak, sajtokkal, húsokkal, tejföllel, a sajátos palacsintaszerű lapos kenyérrel, büszke egyenes tartás. Mikor először jártam Örményországban az volt az érzésem, hogy talán egy filmforgatáson vagyok, ahol az Opera épülete körüli ligetes, kiülős korzón hegyes orrú cipőben peckes lovagok vonulnak fel-alá, büszkén kieresztett, hosszú hullámos hajú, szintén büszkén vonuló hercegnőik mellett. És ez a büszkeség nem valami színjáték, a jereváni szállodák aljában nem találsz turistákra vadászó prostituáltakat, a már-már makacs erkölcsi tartás szembeötlően része a hétköznapoknak.

Nem akarom ezt túlmisztifikálni, mert mindeközben korrupt az egész állam, a nemrég lezajlott elnökválasztást arcpirítóan elcsalták, le lehet fizetni a rendőrt és gennyes, tetű alakok a taxisok. Mégis, még ezek ellenére is, tagadhatatlanul erős a morális, erkölcsi tartás az ottani társadalomban.

Van aztán ennek a továbbélő kemény, ősi hagyománynak számos, a mostani történetben is felbukkanó árnyoldala. A kibékíthetetlen ellentétek, az évszádokra visszamenő, klánszerű gyűlölködés, a bosszú, a vérbosszú és annak a bosszúja, a harcos szellem, a permanens küzdelem, ami ráadásul megint csak hosszú évszázadok óta, mint egy láng folyamatosan életben van tartva. Sok tekintetben engem Örményország sértett, az igazságtalanságot elviselni kénytelen, de abba beletörődni nem tudó attitűdje a magyar szélsőjobboldal Trianon-56 toposzaira emlékeztet. Nemzeti jelképük az Ararát hegy Jereván minden sarkából látható és nincs frusztráltabb érzés, mint ez így az arcukba tolva, miközben a hegy ma Törökországhoz tartozik. Olyan ez, mintha mi a Gellért-hegyről nap mint nap láthatnánk Erdélyt. A valaha nagy, ősi birodalom, aminek két tenger mosta partjait (ismerős?) ma négy szomszédja közül hárommal úgy össze van veszve, hogy a határok zárva vannak. Örményországot kizárólag repülővel, esetleg kanyargós hegyi utakon északról az egyetlen barát Grúzián keresztül lehet megközelíteni. A kb. 3,5 milliós ország elnöke lélekben 15 millió örmény elnöke lehet, akik diaszpórában élnek a világ számos sarkában. Többször annyian, mint otthon. A szovjet múlt is erősen érződik, az egyébként is harcias szellem erős militáns vonásokkal jár együtt, orosz haditechnikára építve.   

Amikor 2005 nyarán először érkeztem oda, a szálloda portáján lévő turistáknak szóló tájékoztató brossura nem a helyi nevezetességeket, hanem Örményország sértett követeléseit sorolta. A genocídium elismeréséről, bocsánatkérésről, revízióról, Karabah örmény hovatartozásáról, a letűnt dicső birodalom helyreállításáról vagy legalábbis az örmény nép kárpótlásáról.

Ezzel párhuzamosan azonban valami más is zajlik Örményországban. És ebbe gázolt most bele a magyar kormány, mint elefánt a porcelánboltba. Mindamellett, amit fent leírtam, és minden szegénység ellenére, az ország modernizálódik. Ez nem csak olyan anyagi gyarapodást jelent, aminek következtében a szovjet katonai bunker helyébe egy nemzetközi elismerésre érdemes, szép új repterük lett, hanem azt is, hogy a fenti, ősi kaukázusi viszonyok, lassan intézményesülnek. Örményország Európához sorolja magát, habár nyugatra tőlük az a Törökország van, amiről mindenki tudja, hogy a Boszporusztól keletre már Ázsia. Északról a közeli Kaukázust tekintik a földrész határának, tehát ők a határon vannak, mondják. Az örmények egyértelműen európai, keresztény népként tekintenek magukra.  

Az európai, intézményesült viszonyok elfogadásának tekinthető az is, hogy örmény oldalról elfogadhatónak tartották a minden emberi mérce szerint gerinctelen azeri baltás gyilkos életfogytiglanig tartó börtönbüntetését. Vegyünk itt észre valamit. Az örmény katonatiszt halála az ősi kaukázusi hagyományoknak megfelelően már önmagában szégyenbe hozott bennünket. A vendégünk volt. Evett a kenyerünkből és a sónkból, ivott a borunkból. Ez azt jelenti, hogy biztonságát nekünk kellett garantálnunk. Erre nem voltunk képesek, aljas, kegyetlen módon álmában meggyilkolták a mi vendégágyunkon, a védekezés minden lehetősége nélkül. Az örmények elfogadták ennek a kérdésnek az intézményesült, európai igazságszolgáltatás útján történő rendezését. Azért, mert nekik is ez a zsinórmérték, ebbe az irányba tartanak.

Mi meg ugye ehhez képest ebből az irányból tartunk valami felé, amit most Orbán Viktor megmutatott a maga teljességében az egész világnak, hogy mi felé. Itthon ez furán hangozhat a magyar énképhez képest, de az örmények ezt az országot egy fejlett, európai civilizált országnak tartották. Örmény kollégáim és barátaim imádják Budapestet. Hazajőve Jerevánból én is látom mi a különbség a két város között, milyen monumentális élmény lehet látni a körút hatalmas házait, a széles Dunát rajta a hidakkal ezzel a XIX. századi mesevárossal. Örmény egyetemisták, akikkel dolgoztam pár hónapja azt mondták nekem, hogy annyira tisztelik Magyarországot, amiért az emberek képesek voltak eltávolítani a nyilvánvalóan csaló köztársasági elnököt. (A hírek oda is eljutottak, azt azonban már nem tudták, hogy nálunk nem az elnök a hatalom igazi birtokosa) Azt mondták példaként tekintenek ránk, mi is egy szovjet múltból nőttünk ki, és képesek voltunk vér nélkül eltávolítani a nem oda való vezetőt.

Most nem mondanak ilyeneket. Legközvetlenebb barátaim is meg vannak döbbenve, és habár ezerszer biztosítanak, hogy ez nem a személyem ellen szól, de hatalmas csalódás nekik, nem értik ez hogy történhetett meg. Csalódtak nem csak Magyarországban, hanem az EU-ban is, a jogállamban, az intézményesült igazságszolgáltatásban. Van egy érzékelhető zavar. Hogy tényleg erre akarunk menni? Ha ilyen erkölcstelen, gyalázatos világ Európa akkor nem jobb nekünk a régi kaukázusi világ?

Két hét múlva kellene mennem Jerevánba legközelebb. Hogy leüljek az asztalukhoz, egyek a kenyerükből, a sójukból és igyak a borukból. Hogy pohárköszöntőket hallgassak és mondjak emberségről, barátságról. Ahonnan ezek az ősi szokások jönnek, ott a családra száll az "apa" bűne. Ezt így nem mondják, de többen, akikkel a napokban beszéltem azt kérdezték tőlem hogyan hagyhatjuk, hogy ez az ember tovább vezesse az országot? Az ő logikájuk szerint nekünk van felelősségünk abban, amit Orbán Viktor csinált, és nem elegendő ehhez ezerpárszázfős facebook „sorry Armenia” csoportokat lájkolgatni. Milyen érdekes, hogy a magyar jobboldal (szavakban) legerősebb vára az erkölcs, a tartás, a morál. És ott ahol ezek még jelentenek valamit, ott egyértelmű a képlet. Ez az ország akkor őrzi meg, akkor nyeri vissza arcát, ha nem tűri meg magán többé azokat, akik ilyen szégyenbe hozták az országot.

És tudom, a méreg beszél belőlem, a személyes szégyenérzet, amit érzek napok óta, de azt kell mondjam, lassan körvonalazódik annak a világnak a képe, ami felé Orbán Viktor a mi csendes hallgatásunk vagy legalábbis halogatásunk közepette viszi az országot. A keleti szél azt jelenti, hogy kilép az európai civilizáció intézményes kultúrköréből. Mindent lebontott vagy kiüresített, ami eddig oda tartozott és hatalmi technikáiban, megnyilvánulásaiban, stílusában a keleti despoták mintáit követi. Ebben a csapatban azonban igen kezdő játékos, a nála láthatóan jóval okosabb és a műfajban régebb óta otthon lévő azeri elnök átejtette a palánkon. Ezt fogják tenni velünk a kínaiak is (majd ha lesz időm, egy külön bejegyzésben leírom hogyan verte át Kína az orbánosan arrogáns szingapúri ex-miniszterelnököt) és valószínűleg hamarosan jönnek majd más játékosok, akik megérzik, hogy új balek ült a kártyaasztalhoz.

Mi pedig fizetjük a számlát a játszmákhoz..