Megint egy villámutazás, megint egy hotel, egy idegen hely, amiről két nap múlva nem tudod eldönteni, hogy tényleg jártál-e ott vagy csak álmodtad. De azt hiszem én tényleg voltam Brightonban. Kora reggel elrepültem, másnap meg vissza. Még csak nem is a legrövidebb utazások egyike, ennél súlyosabbak azok, amikor reggel megy az ember, este meg jön (Brüsszelt például simán meg lehet így járni) és az egész olyan mintha kiugrottam volna Budaörsre.

Akármilyen modern , felgyorsult a világ én még mindig valósággal szürreális élményként élem meg ezt az utazgatást, ami mindig egy sajátos tudatállapotba ringat. Azért első angliai élményként Brightont kapni, hát mindenképpen finom bevezetést jelent a ködös Albionba. Merthogy inkább éreztem magam egy észak-franciaországi teleülésen mint Angliában. Hétágra sütött a nap, egész meleg volt és ha nem lettek volna az emeletes buszok, a baloldali közlekedés, a bobbik, az öreges taxik és mindenekelőtt az a hasító angol akcentus mindenhol hát elbizonytalanodtam volna, hol is vagyok.

Brighton alig 30 perc vonattal. Londonból egy ugrás tulajdonképpen. Gondolom előszeretettel használják is hétvégi kirándulásokra, kiruccanásokra ha másért nem a tengerpartja miatt. És habár nem egy Ibiza, ez a fürdőhangulat és mondjuk pár tízezer diák a két egyetem miatt elég nagy pörgést ad a helynek. Csak nyelviskolában minden nyáron több mint 35.000 diák tanul itt a világ minden sarkából. Jó részük aztán nyelvet elfelejt tanulni és felszívódik a szigetországban.

Brighton az évezred elején közigazgatásilag összeolvadt Hove-val, ettől aztán elnyerte az őfelsége városa címet, de lakosainak száma még a diákokkal együtt sem több mint 250.000. Csak egy futó benyomásom lehetett persze itt is. Nagyon nem lehetett eltévedni, a pályaudvarról nyílegyenesen megy lefelé az út a tengerpartra a Queens Road-on. A csillogó vízfelület már messziről vonz, én annak ellenére odamentem először, hogy máshol volt dolgom. Ekkor készült ez a pár kép.

Brighton híressége a Brighton pier, ami tulajdonképpen egy (eredetileg kettő volt) móló. Vannak helyek, amikről messze földön is tudnak, aztán amikor odamész és látod elkap egy érzés, hogy oké….és?? Na ilyen ez a móló is, nagybátyám csak egy kicsit kisebben sétált be a horgásztanyájára minden hétvégén a bokodi tavon. Van aztán itt egy orientális stílusban épült palota, a Royal Pavilion, aminek annyi köze van Indiához és Kínához mint a párizsi udvarnak Párizshoz. A királyi család által emeltetett palota mára már a helyi önkormányzat tulajdona, nekem meg régi fényképek jutnak eszembe róla, amiket valami történelemkönyvben láttam, hogy az első világháború alatt az angol hadseregben szolgált indiai (szikh) katonákat ápoltak itt.

Bizos van még egy-két látnivaló, de valahogy engem sosem a múzeumok érdekeltek, hanem a hangulat és a hatás, amit egy hely rám tesz. A tenger sós szaga, a rengeteg heverésző diák a kavicsos tengerparton. Brighton olyan, mint a Gödör klub felszorozva egy város méretére. Mindenhol csapatokban áramló fiatalok, akik estére egyre hangosabbak és egyre többen vannak. Ülnek a kocsmákban, vagy vonulnak egyikből a másikba, vagy isznak a bolt előtt a virágágyás szélén ülve. Tetszett ez nekem nagyon, maradtam volna pár napot egy olyan tipikus angol sorházban, aminek meglepően kicsit az ajtajai és ablakai, mintha törpéknek terveték volna. Meglepően sok az egynemű pár az utcán és bizony hamar kiderül, hogy nemcsak 2 és fél óra repülés hanem egy kultúrányi különbség is van közöttünk. Brighton olyannyira büszke a meleg közösségére, hogy az önkormányzat honlapján külön felület van számukra. http://gay.brighton.co.uk/

Csak jöttem meg mentem. Pár gyors megbeszélés, egy vacsora, ájulás a hotelszobában, reggeli, megtartom az előadásomat, rohanás egy találkozóra a szomszédos Lewes-ba aztán irány London és repülés haza. Még a levegőt sem tudtam megszokni.