...és még annyit, hogy

Némi hatásszünet után folytatom hát a Szingapúr történetét és jelenlegi helyzetét bemutató posztokat.

 

Az előzőekben egy turista szemszögéből mutattam be a várost, majd Szingapúr függetlenné válásának évfordulóján az alapítás körülményeiről írtam. Most ennek a függetlenné válásnak a történetét mutatom be.

 

A mai szupermodern metropolisz története az első kunyhók felépítésével a XIX. század első harmadában elindult. Az új kikötő híre hamar elterjedt, amit az is segített, hogy a hollandok szokásaival ellentétben az angolok ingyen, nagy összegű adók/vámok levonása nélkül ajánlották kikötői szolgáltatásaikat. Addigra már évszázados tapasztalattal bírtak abban, hogy a szabad kereskedelmen keresztül sokkal messzebb jutnak, mint a puszta erőszakkal.

 

Amint elterjedt az újonnan létrehozott a kikötő híre, aminek természetesen segítő kezekre volt szüksége, alapvetően három térségből elkezdenek érkezni a telepesek. Kína déli kantoni tartományából és a szomszédos hokkien és theochew dialektust beszélő kínaiak közül sokan nem csak megállnak itt vízért vagy éppen azért, hogy túladjanak a hozott árukon, hanem le is telepednek. Hasonló módon a másik irányból érkező indiaiak, ceyloniak is letelepednek, jobbára tamilok, de jelentősebb szikh közösség is érkezik. A kereskedők kiszolgálására, élelmiszerrel, eszközökkel való ellátására a környező maláj területekről érkeznek betelepülők. Innen eredeztethető Szingapúr soknemzetiségű arculata és a nagy hivatalos nyelv (angol, kínai, maláj, tamil).

 

Szingapúr történetét végigkíséri a szerencsés időzítés. A XIX. század második évtizede kiváló időpont volt a kikötő létrehozására. Véget értek a napóleoni háborúk Európában, a hangsúly évtizedekig az ipari forradalom kiteljesedésére tevődik.

 

A gőzgép és annak mentén a gőzhajó megjelenése, majd 1869-ben a Szuezi csatorna átadása, a nemzetközi kereskedelem fellendülése sajátos, privilegizált helyzetbe hozta a városállamot. A korábban legkevesebb három hónapig eltartó London-Szingapúr hajóút mindössze 50 napra rövidült és a városállam szabad kereskedelemnek kedvező üzletpolitikája látványos fejlődéssel járt. Szingapúr nem pusztán egy kikötő volt, hanem hatalmas kereskedelmi központok nyíltak, amelyen keresztül Ázsiából nagy mennyiségben áramlott át a nyersanyag, míg Európából a kész termékek illetve korszerű gépek érkeztek a térségbe. Ennek a világméretű közlekedésnek az ütőerén feküdt Szingapúr egy olyan korban, amikor a „vérkeringés” igencsak nekilendült.

 

1859 és 1879 között a Szingapúrba áramló áruk értéke több mint duplájára, az innen kiáramló termékek értéke több, mint háromszorosára növekedett. Új kikötőt kellett építeni, ami alkalmas volt a megnövekedett forgalom és a nagyobb hajók befogadására, s helyet kellett biztosítani az egyre nagyobb számban érkező bevándorlóknak is.

 

A betelepülés és a terebélyesedő kikötő élete persze nem volt problémamentes. A bevándorlók nemzetiség szerint elkülönültek, saját negyedeket azon belül pedig saját klánokat hoztak létre. Ezek aztán rendre konfliktusba kerültek egymással. A Karib Tenger kalózainak valamelyik részében van egy szingapúri jelenet, ami lehet nem is állt messze a korabeli valóságtól. Miközben a kereskedelem egyre nagyobb volumenben folyt, az alapvető szociális infrastruktúra hiánya és az erőszak kezdett komoly gondot okozni. A településen sokáig nem volt számottevő rendőri erő, ahogy nem voltak iskolák, kórházak sem. Ennek persze az lett következménye, hogy a század közepére a bűnözés, kalózkodás és a különböző járványok komolyan veszélyeztették az amúgy prosperáló kereskedelmet.

 

Az új bevándorlók legtöbbször ki voltak szolgáltatva a különböző „ügynökségeknek”, amelyek megelőlegezték az utazás és a betelepedés költségét, vállalták, hogy találnak munkát, és cserébe az újonnan érkezett bevándorló törlesztett a keresetéből. Ahogy az lenni szokott ebből aztán hamar az lett, mint a ma is ismert uzsorás gyakorlatban, hogy az megelőlegezett összeg többszörösét vasalták be, vagy egyszerűen eladták az érkezőket rabszolgának, prostituáltnak, esetleg sokkal rosszabb körülmények közé Szingapúr helyett a közeli Jáva vagy Szumátra szigetére vitték az „ügyfeleket”.

 

Orvosi ellátás, oktatás és tudatos munkaerő- és bevándorláspolitika híján, főleg amikor többnek bizonyult az ember, mint a munka, nem volt ritka látvány a sok holttest vagy haldokló az utcán.

 

A különböző szociális létesítémények hiánya is jól mutatja, hogy az angolok üzletelni jöttek ide, nem nemzetet alapítani, de hamar kiderült persze, hogy befektetni nem csak a kikötőbe kell, hanem az emberekbe is. (ezt a leckét még ma sem sikerült sok helyen megtanulni).

 

A városállam angol vezetése átfogó intézkedéseket vezetett be a közbiztonság javítására. Megerősítették az addig gyengén felszerelt, alacsonyan fizetett, korrupt rendőrséget, akik megsegítésére korábban több alkalommal is a hadsereget kellett kivezényelni. (Az angolok erődöt hoztak létre a sziget déli csücskében). A kalózokat hadihajókkal és felfegyverzett csónakok járőrözésével szorították háttérbe, bár leginkább hatékonynak az bizonyult, amikor a kereskedelmi hajók többsége gőzhajó lett, és a még jobbára vitorlásokon közelítő kalózok egyszerűen nem érték be őket.

 

Ekkortájt települtek be nagy számban az indiai szikh tisztviselők. A korábbi nem túl nagy létszámú rendőri állomány zömét malájok és indiaiak alkották, akiknek értelemszerűen nem sikerült megtalálniuk a hangot az akkoriban is igen zárt kínai közösségekkel.

 

Ahogy az sok európai országban ma is gondot okoz, a korabeli zárt kínai közösségekbe, klánokba szinte lehetetlen volt beépülni, onnan információt szerezni, egy egyszerű tanúkihallgatás is megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

 

A probléma kezelését egy új intézmény, a protector (védelmezőt jelent, de én inkább képviselőnek fordítanám) bevezetésével oldották meg. Egy korábban Kínában szolgált tisztviselőt, bizonyos Willam Pickeringet  bízták meg a feladattal. Pickering folyékonyan beszélt olvasott és írt kínaiul, sőt értette a különböző nyelvjárásokat, a kantonit, a hokkient és a teochew-t , foochew-t is. A protekturátuson a különböző kínai közösségeket regisztrálták, Pickering igyekezett megnyerni vezetőik bizalmát. Arra bátorította őket, hogy konfliktusaikat az ő közvetítésével oldják meg valamint felügyeletet gyakorolt a bevándorlókat szervező ügynökségek fölött és menedékházat működtetett a visszaélések áldozatainak.

 

Ahhoz egészen 1902-ig, kellett várni, míg az első kínai származású detektívek is megjelentek a rendőrség kötelékében.

 

Az angolok egészen a 20. század elejéig nem érezték szükségét, hogy kormányzati kezdeményezésből iskolákat hozzanak létre a helyiek számára. A kezdetekben kizárólag filantróp odafordulásból alapított iskolák, kórházak, szociális szolgáltatások működtek.

 

Egészen 1887-ig kellett várni, hogy a britek az első kormányzati egészségügyi szolgálatot létrehozzák a szigeten. A prosperáló európai negyed (ahol azért gazdag ázsiaiak is éltek) kontrasztjaként közegészségügyi szempontból kétségbeejtő állapotok uralkodtak a sziget más részein. Az éghajlat viszontagságainak megfelelően aratott a malária, a nagy kikötői forgalomnak köszönhetően a világ szinte összes baja, betegsége megjelent. A magas halálozási ráta és a már előkelő negyedeket is veszélyeztető közegészségügyi viszonyok a XIX. század végétől kikényszerítették a szociális és egészségügyi közintézmények kiépítését, a kikötői karantén bevezetését.

 

Érdemes észrevenni, milyen lassan, tulajdonképpen csak a már fenyegető kényszerek hatására vállal egyre inkább szerepet a brit kormányzás a város lakóinak kiszolgálásában. Pedig lett volna miből tanulni, a XIX. század közepére a brit gyarmatbirodalom virágkorát élte, és habár hátuk mögött volt az Egyesült Államok elvesztése, Indiában, Afrikában jelentős tapasztalatot szerezhettek (volna) abban, miként érdemes bánni a helyiekkel.

 

Habár kétségtelenül látszik valamennyi fejlődés, a britek attitűdje alapvetően arisztokratikus maradt tulajdonképpen jelenlétük legvégéig . (Ez a legvég a térségben 1997-et jelentette, amikor Hong Kong visszakerült a Kínaiak fennhatósága alá).

 

Joseph Chamberlain, aki annak idején a gyarmati ügyek minisztere volt, így ír a Britek szerepéről: „I believe the British race is the greatest of governing races the world has ever seen!” (Azt hiszem a brit faj minden idők legjobb kormányzó faja).

 

A téma iránt érdeklődőknek ajánlom Piers Brendon: The decline and fall of the British Empire 1781-1997 című könyvét. A   hosszú lére eresztett, számomra kissé patetikus stílusban megírt könyv hosszan fejtegeti, hogy az angol gyarmatbirodalom létrejöttében mintegy kódolva volt annak bukása is. A rabszolgákkal nagytételben kereskedő, a helyi lakosságot kiszipolyozó angolok magukat a szabadság küldötteiként aposztrofálták, és ebben egyébként még akkor is volt valami, ha ezt azért leginkább a maguk szabadságára vonatkoztatva értették. A XVIII. századra Angliában már évszázados hagyománya volt a demokráciának, a polgári jogoknak, az önállóan cselekvő és gondolkodó ember képének. Ezt a szemléletet akaratlanul akkor is importálták, ha a gyarmatokon letelepülők között leginkább kalandorokat, másodrangú (száműzött) hivatalnokokat, otthon üldözött vallásúakat, bűnözőket találunk. A korabeli Indiában egy időben rengeteg pénzt lehetett keresni, de az a mondás is igaz volt, hogy itt egy férfi két monszunt él meg. Utána rendszerint meghaltak valami egzotikus betegségben.

 

A városállam története az 1800-as évek közepétől tulajdonképpen úgyis leírható, mint az angol gyarmattartók és a nem európai lakosok közötti hatalmi egyensúlykeresés.

 

1824-től Szingapúr az úgynevezett Straits Settlements részeként  a Keleti Indiai Társaság irányítása alatt állt. 1858-ra azonban a koronának elege lett a Társaság viselt dolgaiból, és a városállam a brit kormány indiai hivatalának irányítása alá került, 1867-től pedig közvetlenül a Gyarmatügyi Hivatal gyakorolt felügyeletet egészen 1942-ig.

 

A helyi közigazgatás csúcsán a brit kormány képviseletében a kormányzó állt. Az ő munkáját két testület az „Executive” és a „Legislative” tanácsok segítették. Ez utóbbi volt a helyi törvényhozó testület, amiben amolyan nem hivatalos státuszban ázsiai és helyi üzletemberek is helyet kaptak. A döntéseket tehát a magas rangú brit hivatalnokok hozták ugyanis a nem hivatalos tagok mindig kevesebben voltak, mint az angolok.

 

Ez a helyzet csak 1924-ben változott meg, amikor a tagok száma kiegyenlítődött.

 

Az első világháború néhány fenyegető német hadihajó korai jelenlétét leszámítva közvetlenül nem érintette Szingapúrt. Sor került viszont az egyik első nyílt lázadásra az angolok ellen, amit az indiai származású fegyelmezett katonának számító szipolyok hajtottak végre tulajdonképpen félreértésből. (Azt hitték ugyanis, hogy Törökországban akarják bevetni őket, pedig valójában Hong Kongba indultak volna).

 

A 10 napig tartó lázadás során a szipolyok számos Európait megöltek, ami nem maradhatott megtorlás nélkül. Többségüket bebörtönözték, 41 katonát kivégeztek a britek. A lázadás figyelmeztető jel volt, bár a helyi lakosság, beleértve a szintén indiai származású szikh rendőröket hű maradt a brit kormányhoz.

 

Az mindenesetre egyértelművé vált, hogy nagy a belső feszültség és a háború után az is világossá vált, hogy az angolok igazából meggyengültek nincs elég erejük ahhoz, hogy adott esetben egy külső fenyegetettség esetén megvédjék Szingapúrt.

 

A 30-as évek elején mindehhez egy újabb keserű felismerés adódott. Szingapúr kiszolgáltatottsága a világgazdasági folyamatoknak. Tulajdonképpen nincs mit csodálkozni azon, hogy amikor egy gazdaság szinte teljes egészében a világkereskedelem lüktetésére támaszkodik, akkor ennek a lüktetésnek minden rezdülése érzékenyen érinti. Hát így volt ez a nagy gazdasági világválság idején is, ami komoly következményekkel járt a trópusi szigeten is. Rengeteg ember veszítette el az állását, vagy kapott jelentősen kisebb keresetet ugyanazért vagy több munkáért. A kormányzat különösen a képzettség nélküli kínai férfiak esetében bevándorlási kvótákat vezetett be, illetve sok már ittlévő bevándorlót egyszerűen hazaküldtek.

 

Nagyon érdekes ez a jelenség is. Számos olyan vonása van Szingapúrnak, ami sokkal inkább emlékeztet egy vállalt működési logikájára (nem érzi magáének az oktatás, egészségügy, szociális gondoskodás feladatát, ha túl sok a munkanélküli egyszerűen elküld embereket), mintsem egy nemzetállaméra.

 

A válságon azonban igazából egyetlen dolog segített. Az 1934 után már érezhető amerikai fellendülés.

 

Az angol gyarmati kormányzásnak az igazi pofont azonban a II. világháború, azon belül is a Japán megszállás adta meg. A háború kitörése előtt az angol koncepció az volt, hogy jelentősen megerősítették a szingapúri katonai támaszpontot (ez leginkább hatalmas, a tenger irányában elhelyezett lövegeket jelentett a hadihajók távoltartására), és észak felől az áthatolhatatlan maláj dzsungelre építettek. Az igazság az, hogy a koncepció része volt még, hogy fenyegetettség esetén Angliából nekilendül egy nagyobb flotta is, de a fentiek ismeretében ezt komolyan venni azért nem lehetett.

 

A helyiek pedig komolyan vették, a visszaemlékezések rendre arról szóltak, hogy a megerősített erődítmény árnyékában a helyiek el sem tudták képzelni, hogy a Japánok megszállják őket. Az első világháború tapasztalatai alapján arra számítottak, hogy majd az újságból fejcsóválva követik az eseményeket, esetleg felajánlanak pár repülőt és önkéntest az angoloknak.

 

A Japánok azonban különösebb erőfeszítés nélkül megszállták Szingapúrt. Északról, a mai Thaiföld területén (Thaiföld a Japánok oldalán harcolt a háborúban) partra szálltak és a dzsungelharcra kiképzett katonáik, sőt a tankjaik is átjutottak az áthatolhatatlannak nyilvánított maláj dzsungeleken.

 

Az angolok védekezését az olyan jelenetek is nehezítették, hogy egy félreértett rádióüzenet hatására, az egész arcvonal visszavonult, ami egy tenyérnyi szigeten ahol nagyon hamar nincs már hova hátrálni végzetesnek bizonyult. Mindezzel együtt a győzelmet arató Japán Yamashita tábornok blöffnek és hatalmas szerencsének minősítette sikerét. Az angolok háromszor annyian voltak, mint az ő 30.000-res kontingense, és a Japánok nem voltak berendezkedve hosszú harcokra. A tény, hogy az angolok ilyen könnyen feladták a szigetet később nem sokat kedvezett a megítélésüknek.

 

A japán megszállás, ahogy Kínában itt is kegyetlen, radikális és pusztító volt. Igazi agymosással (a sziget átnevezése, kötelező japán tanulás) és fenyegető terrorral. Hirosimáig nem is nagyon sikerült őket távozásra bírni. 1945 szeptember 5-én azonban visszatértek a brit csapatok.

 

Mintha mi sem történt volna, a britek ott folytatták, ahol abbahagyták. 1946 áprilisáig katonai adminisztráció irányította az újjáépítést és a közrend fenntartását. A japán megszállás gazdaságilag ismét megviselte a szigetet, magas volt a munkanélküliség, szegénység, betegségek, járványok csapták fel újra a fejüket.

 

Az angolok fogadtatása nem volt egyértelmű, ezen tovább rontott az is, hogy a gyarmatbirodalom tagjai köztük a hatalmas India ekkoriban (1947) visszanyerték függetlenségüket.

 

Az angolokat hatalmas sztrájkhullám fogadta. Csak 1947-ben több mint 300 alkalommal került sor sztrájkra, ami effektíve azt jelenti, hogy szinte egész évben tartott. A sztrájkok jobb életkörülményekről, magasabb fizetésekről szóltak. A szakszervezetek és a mögöttük álló baloldali mozgalmak, elsősorban a maláj kommunisták pártja irányította őket.

 

A britek a szakszervezetek megregulázásával reagáltak, szoros kontroll alá vették őket, hogy megakadályozzák a további kommunista befolyást. Azonban azt is éreztek, hogy itt (is) előbb-utóbb engedni kell s 1948-ban apró lépésekben változtatásokat indítottak a helyi irányításban. Lehetővé tették, hogy néhány helyi képviselőt választással bejuttassanak a kormányzó alá rendelt törvényhozó testületbe (legislative counsil).

 

Az apró nyitás, bár számos kezdeményezésnek teret engedett, igazából nem volt elegendő a feszültségek csökkentésére. Olyannyira nem, hogy 1950-ben két súlyos zavargás is kitört a városban. Az első egy holland család gyermekeként született kislány elhelyezési pere mentén robbant ki 1950 decemberében a háttérben azonban valójában a britek (európaiak) és a helyi közösség közötti feszültség volt.

 

A második zavargássorozatra 1954-ben került sor, a kötelező katonai szolgálat kapcsán. A kormány 1954 májusától kötelezően előírta a 18-20 éves férfiak regisztrációját katonai szolgálatra. A kínai közösségben hatalmas elégedetlenséget váltott ki a kötelező szolgálat. Sokan közülük a háború miatt már így sem tudták időben befejezni tanulmányaikat és úgy érezték nem szívesen szolgálnának egy olyan kormányt, ami egyáltalán nem szolgálja az érdekeiket és valós fenyegetettség esetén képtelen megvédeni a közösséget.

 

1954 május 13-án a kormányzó háza előtt hatalmas tömeg gyűlt össze és a zavargás akkor tört ki, amikor a rendőrök jelentek meg, hogy feloszlassák a tiltakozó tömeget.

 

Habár mindkét zavargásnak véget vetettek a britek ismét kénytelenek voltak újabb engedményeket tenni. Egy bizottságot hoztak létre Sir George Rendel vezetésével, mely javaslatot tett egy új alkotmány kidolgozására. A Rendel alkotmány névre keresztelt konstrukció korlátozott önkormányzati rendszert javasolt.

 

1955-től Rendel javaslatai alapján új közigazgatási rendszer jött létre Szingapúrban. A brit kormányzó alatt a minisztertanács (council of ministers) tevékenykedett egy miniszterelnök (chief minister) irányítása alatt. Ő és hat minisztere közvetlenül került választásra, míg három minisztert (brit hivatalnokokat) a kormányzó nevezett ki. A többségében most már választott tagokból álló kormányzó testület felelt az oktatásért, egészségügyért, lakhatásért, kereskedelemért és iparért Szingapúrban. A törvényhozásért egy ún. legislative assembly felelt, melynek 25 választott tagja és 7 kinevezett tagja volt. A kinevezett tisztviselők (tehát a britek) kezében maradt a belbiztonság, a hadügy, az igazságügy, a külkereskedelem és a pénzügy.

 

Az új rendszer a korabeli sajtó szerint habár korlátozott önrendelkezést biztosítottak, valójában megalapozták Szingapúr függetlenségét.

 

Az új választásokon ezalkalommal már több párt is indulhatott, közülük a történelemkönyv kettőt tart kiemelendőnek. Az egyik a Labour Front (LF) a másik a People’s Action Party (PAP). Véletlenül ez utóbbi a mai napig kormányzó párt.

 

Az 1955-ben megtartott választás kampányát antikoloniális légkör lengte át. Az egyes pártok tulajdonképpen csak abban különböztek egymástól, hogy milyen gyorsan történjen meg a britektől való függetlenné válás. A választást végül a Labour Front nyerte, melynek elnöke David Marshall lett Szingapúr első választott miniszterelnöke.

 

Az addigra már 300 éves demokráciával büszkélkedő britek, a szabadság bajnokai, nem voltak túl boldogok az eredménytől, ők mást szerettek volna látni a miniszterelnöki székben. Az akkori kormányzó Sir John Nicoll sietve ki is jelentette, hogy habár a Rendell alkotmány arra kötelezi, hogy konzultáljon a miniszterelnökkel, nem köteles annak tanácsai mentén cselekedni.  

 

Az új kormány felállásával azonban nem értek véget a tiltakozások. 1955 áprilisában újabb sztrájkra került sor, ezúttal a buszvezetők tüntettek magasabb bérért. A sztrájkolókat támogatandó nap, mint nap több mint 10.000 diák érkezett a tüntetés helyszínére a kínai iskolákból. Az első sikertelen tárgyalások után a kormány ezúttal is a rendőrség bevetését választotta, ami ismét halálos áldozatokkal is járó zavargásokba torkollott.

 

A megmozdulások mögött a Britek ismét a kommunistákat sejtették, azonban az újonnan választott miniszterelnök nem támogatta letartóztatásukat. Marshall a kezdetektől fogva több hatalmat kívánt a helyiek kezébe, s mikor nyilvánvalóvá vált, hogy azt nem fogja megkapni, lemondással fenyegetőzött.

 

1956-ban Londonba utazott, hogy a nagyobb kormányzati mozgástérről tárgyaljon. Kijelentette, hogy amennyiben tárgyalásai sikertelenül végződnek, lemond. Az összes belső kérdésben, beleértve a belbiztonsági ügyeket is, önrendelkezést követelt, és beleszólást a külügyekbe és védelmi ügyekbe is. A britek tartottak attól, hogy Marshall a nagyobb hatalom birtokában szövetségre lép a sztrájkok során az alacsony jövedelműek között nagy aktivitást mutató kommunistákkal. Elutasították követeléseit, Marshall alig egy évvel megválasztása után lemondott.

 

Helyét a Labour Front második embere, Lim Yew Hock vette át, aki valamelyest más stratégiát választott. Tudta, hogy a britek a kommunisták befolyásának növekedésétől tartanak és leginkább ezért nem adják át a stratégiai kérdések irányítását, ezért igyekezett a britekkel közösen fellépni a kommunisták ellen.

 

Ennek jegyében egy kínai középiskola bezárása mellett döntött, ahol igen aktív baloldali aktivitás folyt. Az eredmény az lett, hogy ismét zavargások törtek ki, több iskolát két hétig is megszállás alatt tartottak a tüntető diákok, akikhez később egy akkoriban munkásmegmozdulásokban igen aktív bizonyos Lim Chin Siong csatlakozó munkásokat szervezett.

 

A rendőrség betört az elfoglalt iskolákba, a zavargások így az utcán folytatódtak olyan intenzitással, hogy a hadsereget kellett bevetni. A szakszervezeti vezetőket, köztük Lim Chin Siong-ot letartóztatták. Az egyenleg 13 halott és több mint száz sebesült volt.

A britek ezúttal elégedettek voltak a miniszterelnökkel, aki véleményük szerint helyesen cselekedett amikor elődjével ellentétben hajlandó volt letartóztatni a szakszervezeti vezetőket.

 

1957-ben újabb tárgyalásokra került sor Londonban a nagyobb önállóságról. Teljes belső önállóságot akart a briteknek csak a hadügyek és a külügyek intézését hagyva meg. A kompromisszumos megoldás az lett, hogy megkapják a helyiek a teljes önállóságot, azonban a belbiztonsági ügyekben közösen gyakorolják a kontrollt.

 

Hazatérve Szingapúrba Lim Yew Hock arról számolhatott be, hogy 1958-ban ismét új alkotmány készül, melyet a következő évben választások követnek. Az új alkotmány értelmében létrejön Szingapúr Állam (State of Singapore), melynek élén a királynő által kinevezett államelnök váltja a korábbi brit kormányzót. Az állam saját nemzeti himnusszal rendelkezik a jövőben és a törvényhozó testületben ezentúl angol, maláj, mandarin és tamil nyelven is folyhatnak a viták.

 

Az 1959-es választásokon már több mint félmillió ember szavazott immár 13 párt 194 jelöltjére. A legtöbb szavazatott a People’s Action Party (PAP) kapta, amivel a törvényhozó testület (Legislative Assembly) 51 székéből 43-at szerzett meg.

 

Az immár önálló Szingapúr Állam első miniszterelnöke a PAP vezetője, Lee Kuan Yew lett. A függetlenség persze nem volt teljes, hiszen a külügyek és a hadügy az angolok kezén maradt valamint az államelnököt a királynő nevezte ki, de kétségtelenül hatalmas előrelépést jelentett. Az államelnök, akit maláj nyelven ők YANG-DI-PERTUAN NEGARA-nak neveztek Yusof Bin Ishak lett.

 

Érdekes módon az immár majdnem teljesen önálló Szingapúr első kormánya azon kezdett aggódni, hogy vajon életképesek lesznek-e független államként. Szingapúr semmilyen természeti forrással nem rendelkezik, a mindenkori világgazdasági viszonyoknak kitett kikötői kereskedelmén alapult gazdasága, melynek egyre több embert kellett eltartania. További gondot jelentett, hogy ahogy Szingapúr függetlenedett a britektől, úgy került egyre távolabb a korábban szintén brit fennhatóság alá tartozó Malajziától. Ennek egyik legbiztosabb jeleként a szintén önállósodó Malajzia komoly vámokat vetett ki a két ország közötti kereskedelemre. Ez Szingapúr számára azért jelentett nagy kihívást, mert alapvető beszerzéseit onnan intézte. Márpedig tulajdonképpen mindent kívülről kellett az apró szigetnek beszereznie.

 

Még el sem érték tehát a teljes függetlenséget máris felmerült a Malajziával való összeolvadás lehetősége. A frissen megválasztott kormány úgy ítélte meg, hogy az így létrejövő közös gazdaság biztosítani képes Szingapúr túlélését és fejlődését.

 

A briteknek persze eszük ágában sem volt végleg lemondani Szingapúrról és átadni a megmaradt – még mindig jelentős – befolyást is. Az érvük továbbra is a kommunista befolyástól való félelem volt, úgy érezték jelenlétük megakadályozhatja egy újabb Mao vagy Ho Shi Min megjelenését a térségben.

 

A történelemkönyv tanúsága szerint a kormányzó PAP valóban nem volt mentes a radikális szárnytól, mely ebben a kontextusban a kommunista befolyást jelentette.

 

A kormány 1961 előtt számos próbálkozást tett a malájokhoz való közeledésre. A malájok ezt meglehetősen hűvösen fogadták és meg is volt a maguk oka erre. Akkoriban Szingapúr kínai lakossága elérte az egymillió főt. Közülük, mint a korábbi zavargások is mutatták, igen sokan voltak baloldali érzelműek. Malajzia lakossága ugyanebben az időszakban 3,1 millió muszlim vallású malájból és 2,3 millió kínaiból állt. Egy esetleges egyesülést követően az ország etnikai aránya átbillenne a kínai többség irányába, amit a maláj vezetés elfogadhatatlannak tartott.

 

1961-re azonban már az egyesülés mellett is keletkeztek érvek. Történt ugyanis, hogy a PAP-n belül szakadás következett be, és jópáran kiléptek a párból. Az időközi választásokon aztán ezek a kilépett tagok legyőzték a kormánypárt képviselőjelöltjét. A malájok figyelmeztető jelként értékelték ezt, hogy az általuk kezelhetőnek ítélt PAP radikalizálódik, Szingapúr pedig baloldali befolyás alá kerül, ami hatással lenne a náluk is aktív kommunista bázisra.

 

Mindezeket figyelembe véve 1961 májusában, Tunku Abdul Rahman, maláj miniszterelnök beszédet mondott, amiben kifejezte hajlandóságukat az összeolvadásra. Az etnikai arányok kérdését egy olyan ügyes húzással oldották meg, hogy nem pusztán Szingapúrnak, hanem a közeli Brunei, Sabah és Sawarak szigeteinek is felajánlották a csatlakozást, és az így létrejövő államszövetség ismét maláj etnikai többséget mutatott.

A szingapúri vezetés örömmel fogadta a nyitást, azonnal elindultak a részletekről szóló tárgyalások. A PAP-n belüli „radikálisok” ellenezték a beolvadást, így most már egyértelművé vált a párton belüli szakadás. Az egyet nem értők kiléptek és Barisan Sosialis (Szocialista Front) néven új pártot hoztak létre. Ebben a pártban vezető szerepet játszott a korábban már említett szakszervezeti vezető Lim Chin Siong.

 

Mindkét oldal intenzív kampányba kezdett az összeolvadást támogatva vagy éppen támadva. A kérdésről 1962. szeptember 1-én népszavazást írt ki a PAP vezette kormányzat. No, nem arról, hogy szeretnék-e az összeolvadást, hanem arról, hogy milyen módon szeretnék azt. (hmm)

 

A PAP tehát keresztülvitte akaratát és az ún. Coldstore hadművelet keretén belül sikerrel leszámolt korábbi belső ellenfeleivel. Ez egy átfogó letartóztatási hullámot jelentett 1963 februárjában, amely során kommunista összeesküvés vádjával távolították el gyakorlatilag a teljes ellenzéket közöttük az igen nagy népszerűségnek örvendő, nagyszerű szónok hírében álló már említett Lim Chin Siong-ot. Siong börtönévei után száműzetésbe vonult Angliába, ahonnan csak 1979-ben térhetett vissza. 1996-ban halt meg Szingapúrban.

 

Mint látható a hivatalos történelemkönyvet tanúsága szerint is, az ellenzékkel való leszámolás a kommunista fenyegetéstől való félelem jegyében zajlott.

 

Szingapúr jelenlegi, (szinte) egyetlen hangját hallató ellenzéki politikusa Chee Soon Juan 2008-ban „A Nation cheated” címmel publikált könyvében angol és ausztrál történészek legújabb kutatásaira hivatkozva a függetlenné válás, és a ma is regnáló PAP hatalomra kerülésének egy minimum árnyaltabb verzióját tárja elénk. Az újabb kutatásokat az tette lehetővé, hogy a londoni kormány 30 év után számos korábban titkosított dokumentumot hozzáférhetővé tett.

 

Ezek szerint az igen népszerű, PAP balszárny eltűntetésben a balra tolódástól valóban tartó britek éveken keresztül összejátszottak a PAP később hatalomra került jobbszárnyával, melynek során a britek hol kényszeredetten, hol örömmel, de közreműködtek a teljes balszárny leszalámizásában, mely olykor még a függetlenné válásnál is fontosabb szempontnak bizonyult a későbbi miniszterelnök Lee Kuan Yew számára.

 

A Malajziával való összeolvadás azonban ezek után sem ment zökkenők nélkül. Gazdasági ügyekben komolyan különböztek az álláspontok. Malajzia gyakorlatilag Szingapúrral akarta kifizettetni a két szintén csatlakozó elmaradott terület fejlesztését, valamint ragaszkodott hozzá, hogy Kuala Lumpur központilag gyűjtsön be minden adót, s a szükségletek mentén újraelosztja azt a tartományok között. Szingapúr számára ez elfogadhatatlan volt. A kompromisszumos megoldás az lett, hogy Szingapúr jelentős összegű kölcsönt nyújtott a fejlesztésekre, a helyi adókat azonban maga szedhette be és egy meghatározott összeget fizetett évente a Kuala Lumpur-i központi büdzsébe.

 

1963 Szeptember 16-án létrejött az államszövetség. Igaz Brunei nélkül, ők ugyanis nem tudtak megegyezni Malajziával a gazdasági részletkérdésekben.

 

A „házasság” azonban kevesebb, mint két évig tartott. A központi kormányzat és a Szingapúrt irányító PAP folyamatos nézetkülönbségei szétfeszítették a föderáció kereteit. Szingapúr egyértelműen azért csatlakozott, hogy továbbra is biztosítsa az alapvető javakkal való ellátottságát védővámok és egyéb korlátozások nélkül. Ezek azonban továbbra is érvényben maradtak, a közös piac csak nem akart létrejönni. Ennek részben az volt az oka, hogy habár Szingapúr most már része volt az államszövetségre, a szomszédos államok továbbra is inkább versenytársként tekintettek rá.

 

Vitákat gerjesztett az is, hogy a központi kormányzat 40%-ról 60%-ra kívánta növelni a helyben szedett adókból való részesedését. Kenyértörésre igazából akkor került sor, amikor a maláj kormány igyekezett Szingapúrra is rákényszeríteni az ott meghonosodott politikai berendezkedést. Malajziában a politikai pártok leginkább nemzetiségi alapon szerveződtek. Ennek átvétele súlyosan sértette volna a szingapúri politikai szerveződések érdekeit, melyek alapvetően más erővonalak mentén rendelkeztek tagsággal, támogatókkal. 

Tovább feszítette a húrt, hogy Malajzia, mely korábban is érzékeny volt saját vezető nemzetiségének érdekeire speciális jogokkal ruházta fel a maláj nemzetiségű lakosságot, értelemszerűen a többiek (kínaiak, indiaiak rovására). A feszültség odáig fajult, hogy 1964-ben ismét zavargások törtek ki, ezúttal a maláj és kínai lakosság között. A feszütség még hónapok múlva is érezhető volt, mire a maláj miniszterelnök a további konfliktusoktól tartva felvetette Szingapúr kilépését az államszövetségből.

 

1965 augusztus 9-én Szingapúr kivált Malajziából, s onnantól kezdve beszélnek magukról önálló nemzetként, országként, köztársaságként. Innentől indul, tehát alig negyven éve, Szingapúr nemzetépítő tevékenysége. Ennek egyik külsősége a pledge (fogadalom), amit minden ünnepség alkalmából elismételnek:

 

„We, the citizens of Singapore

pledge ourselves as one united people,

regardless of race, language or religion,

to build a democratic society

based on justice and equality

so as to achieve happines, prosperity and

progress for our nation.”

 

Magyarul valami ilyesmi:

 

„Mi, Szingapúr polgárai

egységes nemzetként megfogadjuk,

hogy faji, nyelvi és vallási megkülönböztetés nélkül

demokratikus társadalmat építünk, mely a jogszerűségen és