Munkaügyben utazni nagyon nem ugyanaz mint, amikor nyaralni megy az ember. Én úgy voltam Isztambulban mint Török Bálint az Egri Csillagokban. Ő a hét torony ablakából látta a tengert én meg a hotel hetedik emeleti étkezőjének ablakából nézhettem át a Boszporuszon Ázsiába.

Nem mondhatnám, hogy megismertem Törökországot, vagy a törököket, benyomásokra volt csak lehetőségem, amikor ellopva pár órát kimenekültem a szálloda tárgyalóterméből és néha szerencsém volt. A „börtön” egyébként nagyon jó helyen volt, az Istiklal sugárúton, ami olyan, mintha Budapesten a Váci utcában vagy az Andrássy úton szállnék meg. Ez Isztambul úgymond európai negyede. Itt telepedtek le még a bizánci időkben genovai és velencei kereskedők, és ennek köszönhető, hogy első menekülésem alkalmával templomokat, zsinagógákat és keskeny olasz stílusú házakat láttam. A terület ma Beyoğluként ismert és a templomok, a sétáló utca meg a rajta közlekedő kicsi piros villamos mellett az olaszok által az 1300-as években épített Galata torony a fő attrakciója. A toronyból nyílik az egyik legjobb kilátás a városra. A képen is látható kétszintű Galata híd köti össze ezt az európai részt az óvárossal. Első utam is ide vezetett és rám nagy benyomást tett, hogy mennyire élő hely ez az Isztambul. Már a sétáló utcában is feltűnt, hogy még esőben is hömpölygő tömeg van, de a Galata hídon átkelve látszik leginkább, hogy ez a város él, és leginkább a lakói éltetik. Pecások állnak tömött sorokban a híd korlátjánál. Az alsó szinten lévő vendéglőkből, kávéházakból vicces látvány a tucatszámra belógó damilfüggöny. Nem lennék hal a Boszporuszon.:) Nagy szerencsém volt, hogy éppen naplementekor keltem át a hídon, ahonnan nagyon jó fotókat lehetett csinálni a minaretek mögött narancsból vörösbe forduló színekkel. A hídon átsétálva bal oldalt egy nagy mecset fogadott. Számomra isztambuli utam csúcspontja volt az, amikor ebben a mecsetben éppen elkaptam egy esti imát. Indonéziában hallottam először ezt a napi ötszöri éneket, amivel a müezinek mikrofonon keresztül imára hívják az embereket. Engem szíven ütött ez az egész várost átható hívószó. Filmekben, zenékben ezerszer hallhatta már az ember, de én azért kicsit megkövülten álltam ott a mecset ajtajában, ahogy a fejem fölött messzire szállt ez a pár arab nyelven énekelt mondat és az emberek sietve özönlöttek be a mecsetbe. Sokan lábat mostak az előtérben lévő kútnál, de a legtöbben a bejárat előtt lekapták cipőjüket, az ajtó melletti konténerből nylonzacskót kaptak ki és cipőiket abba téve szaladtak be a tágas mecsetbe. Nem mertem bemenni először, nem tudtam szabad-e, hogy jól vagyok-e öltözve, hogy lehet-e itt fényképezni, vagy nem sértek-e meg valami vallási szabályt. De láttam, hogy pár európai is bemegy, azért nylonba dobtam én is a cipőmet és beszaladtam az ajtón. Az egész mecset szőnyeggel volt beborítva, tágas volt mint egy templom, de nem voltak sehol padok. Az emberek egészen előre siettek ahol az imám (talán így hívják) énekelt és ők hol álltak, hol térdeltek, hol leborultak meghatározott szertartás szerint. Mi nem mehettünk közel, volt egy angol nyelvű tábla egy korláton, ami arra kérte a látogatókat, hogy ne menjenek tovább. Ott ültünk páran törökülésben a szőnyegen és néztük a szertartást. A nők még ennyire se jöhettek közel, nekik egy elkerített rész volt közvetlenül a bejárat mellett valahol mögöttünk, és ők onnan imádkoztak. Képeim innen nincsenek, mert nekem nem volt pofám itt fényképezni, de pár kendős muszlim turistanő hatalmas kézikamerákkal zavartalanul pofánfilmezte az egyik elkerített gallériaszerű részben imádkozókat. Kifelé jövet volt pár egyenesre nyílt fehérszakállú, kis sapkát viselő kaftános arc, akik fejcsóválással adtak hangot nemtetszésüknek. Nem tudom, hogy a kamerázással volt-e bajuk (nekem lett volna), vagy azzal, hogy a nők egyáltalán be mertek menni olyan közel, de kíváncsian figyeltem ezeket az apró jeleneteket a szőnyegen üldögélve. Kellemes fűszerillat lepte be a mecsetet, a szőnyeg sokkal barátságosabbá tette és valahogy világosabb is volt a fejmagasságig belógatott lámpáknak köszönhetően, mint egy katolikus templom. Ennek ellenére én kicsit szorult szívvel hallgattam és néztem a szertartást, és folyton az Egri Csillagok járt az eszembe, hogy talán ugyanezzel a szorult érzéssel hallgathatták a közelgő török seregek imáit párszáz évvel ezelőtt. Egyszerre volt ijesztően idegen, és érdekesen vonzó az egész. Abban a fél órában a Dead Can Dance perzsa ihletésű zenéi jutottak eszembe és az, hogy az észak-afrikai, perzsa, török, balkán zenék, hogy érnek sajátosan egymásba, hogy szinte érezni az átmenetet, annyira, hogy ez az egész a magyar népzenében is érezhető sok helyen, főleg ott ahol sípokat és pengetős hangszereket is használnak. Így érnek össze a mi kultúráink és Isztambul egyébként olyan hely, ahol minden szegletében tetten érhető ez az átfolyás, ez a találkozás. Van jópár hely ezen a világon, ami számomra olyan, mint egy mindnyájunknak feladott lecke. Ilyen hely Jeruzsálem, Észak-Írország vagy éppen Erdély és ilyen hely Isztambul is, ami szerintem egész jól vette ezt a leckét. Nem csak földrajzilag, hanem kulturálisan is találkozik itt Európa és Ázsia, a muszlim és a keresztény világ. Ez leginkább a törökök Kemál Atatürkjének tudható be, aki habár meglehetősen keményen, de radikálisan szekularizálta és köztársasággá alakította az addig erősen vallásos szultánságot a XX. század elején. Egyszerre látni itt kendőkkel takart asszonyokat és a body shop-ban vásároló csodás vonalú lánykákat, kaftános, egyenesre vágott szakállú öregeket és londoni szabású öltönyben korzózó, jólfésült üzletembereket. Adidas tornacipős, a villamos lépcsőjén üldögélő fiatal srácokat, és hasonló korú cipőtisztító sámlival keringő cigánygyereket. Ez mind egyszerre jött az arcomba Isztambulban. Az utolsó nap délutánján hamarabb véget ért a munka így elrohantunk megnézni az aya (vagy hagia) sophiát, a kék mecsetet és a bazárt. Van az emberben egy ilyen hajtás, hogy vannak helyek, amiket közhelyszerűen látni kell ha már ott vagy. A magam részéről nem betegedtem volna bele, ha úgy vagyok Isztambulban, hogy nem látom ezeket, mert úgy éreztem már azalatt az ajándék másfél óra alatt is sokat láttam, de azért az Aya Sophia egy olyan hely volt, ami nagy hatást tett rám.

A bizánci birodalom, Konstantinápoly az én fejemben mindig is egy titokzatos ismeretlen világ volt. Egy kultúra nekem zenében, öltözékben, építészeti alkotásokban, művészetben, fegyverekben, szokásokban, nyelvi örökségekben, történelmi eseményekben vagy alakokban áll össze és a bizánci kultúra hát…eléggé hiányos a fejemben. Nem tudok hozzá, zenét, ruhát vagy éppen nagy történelmi alakokat kötni, de ami azonnal eszembe jut róluk azok a mozaikok. Olyan részletesek, csillogóan elevenek ezek a mozaikok, hogy szinte élnek. Az egész templom, (aztán mecset, aztán múzeum) azt hiszem azért készült, hogy a rajta belépők eltátsák a szájukat. Hát ez ma is bejön….