Igazi úticélom Jalisco állam volt, aminek a fővárosa Guadalajara. Én innen nem messze egy (nem is olyan) kisvárosban Tlaquepaque-ben laktam. Az indián időket idéző településnév mögött valójában mindent megtalálunk, ami ikonként jellemzi Mexikót. A városháza falai között, vagy a bikaviadaloknak helyet adó arénánál simán le lehetne forgatni egy újabb epizódot a Zorróból.

Este a vendéglőket hatalmas sombrérókkal a hátukon ellepik a mariachi-k. Mindez olyan hatást kelt , mint a budapesti belváros, cigányzenés, mátyáspincés, közhelyekre játszó turistafosztói a nagy különbség azonban az, hogy Tlaquepaque-ben mindez a helyieknek szól. Nekik ez az életük, és – legalábbis itt – nem amerikai turistáknak mutatják.

Ezeket a „díszleteket” igazából az emberek és a légkör teszi élővé. Valahogy úgy éreztem az ég is közelebb van és minden olyan drasztikusan valós ebben az országban. A levegő Tlaquepaqueban nagyon tiszta és friss volt (Guadalajarában már nem), s ezen segített talán az is, hogy minden éjjel esett az eső hatalmas mennydörgés és villámlás kíséretében. Reggelre azonban mindig kisütött a nap és a tetőkről még  víz csepegett, én nagyokat szippantva a friss levegőbe néztem, ahogy a jégszállítók egy ronggyal a hátukra veszik a hatalmas jégtömböket és viszik az éttermekhez meg a zöldségesekhez. Nagyon szerettem a városka hangulatát, minden napszaknak megvolt a maga jellegzetessége. Napközben ezt a reggeli friss készülődést felváltotta a nyári meleg, és a dolgozó emberek sürgése. Annyi minden van Mexikóban, ami az én szememnek teljesen idegen volt. Az, hogy a biztonsági őrők hatalmas remington puskákkal állnak a bankok előtt, és nem ritka a kisteherautók platóján megjelenő fegyveresek (biztonsági őrők, rendőrök) látványa. Egy alkalommal, amikor Tequillába mentünk talán, homokzsákokból rakott géppuskafészek mögül katonák léptek elő és átkutatták az egész buszt. Koszovóban láttam ilyet később, de akkor nekem az, hogy a fegyverek ennyire részei a hétköznapoknak, ez nagyon új volt. Sajátos kontrasztot képez ez, ahhoz, hogy este, amikor a hőmérséklet elviselhetővé válik, de még nem ment le a nap, az emberek ellepik az utcákat, és kiöltözve családostul mennek a templomba. Namost Mexikóban a szűk család minimum 6-8 főt jelent, de ha előkerülnek az unokatestvérek is – ami ott olyan közelséget jelent, mint nálunk a testvér – akkor igazából 10-15 fős csoportokat lehet látni vonulni a városban. Templomba nem csak idősek járnak, hanem mindenki és alapvetően nagy szerepe van a vallásnak. A katolikusnak. Itt olyan, hogy református egyház talán nem is létezik. Ettől aztán van is még az egyháznak egy nálunk már ismeretlen társadalomformáló szerepe. Victor Hugo Nyomorultakját idézte nekem az, hogy itt a pap mindig elérhető, olyan nincs, hogy egy templom zárva legyen. Ő egyszerre a helyi pszichoterapeuta, a békítő, az életvezetési és üzleti tanácsadó és családi barát. A Padre-t hihetetlen tisztelet övezi. Az esetek többségében nem fér be mindenki a templomba, ezért soka az ajtóban tömörülve hallgatják a misét.

Az elengedhetetlen családi séta és a mise után, akik nem mennek haza, azok betérnek valamelyik vendéglőbe. Ez már nem mindennapos, de így is tele vannak a vendéglők, és egy órát elüldögélnek a családok a maguk élő zsivalyával. Tlaqupaque-ben ismerkedtem meg az első feleségemmel így volt alkalmam betekintést nyerni a mexikói családok életébe. Azt hisszük a szappanoperák túloznak az érzelmileg túlfűtött, sokszor infantilis stílusukkal. Hát nem. Az a sajátos családi dinamika, az összeveszésekkel és utána az összeborulásokkal, teljesen mindennapos. A Mónika show ehhez képest hűvös angol úriemberek hangulatát idézi. Alapjában is az volt az érzésem, hogy én Mexikóban jöttem rá, mit jelent Európainak lenni. Ezt a közelséget én nehezen viselem, de tagadhatatlanul vannak nagy előnyei. Ilyen például a gyerekek fontossága. A családi autó vagy kisbusz, vagy gyakoribb a platós kisteherautó, amit elől vezet apu, mellette ül a két nagyfiú mondjuk és anyu hátul van a további 4-6 gyerekkel. Ha jól emlékszem Mexikó az az ország, ahol a lakosság 50%-a 14 év alatti. Hát nagyjából erre is vannak berendezkedve. Egy étteremben rendszerint több a gyerekülés, mint a felnőtt, és ha olyasmi történne, mint Magyarországon, hogy egy gyermekét az étteremben (vagy bárhol) szoptató nőt megszólnának, hát szerintem csúnya lincselés lenne a vége. Diszkréten csinálják, minden asszonynál van egy általában fehér kendő, amivel eltakarják a kicsit és a mellüket egyszerre, és így ülnek családi körben teljes természetességgel. Talán azért is olyan gyakori ezt látni, mert nincs ciciről leszoktatás, a gyerek addig szopik, amíg ő úgy érzi, és amíg van tej. Meg is van az eredménye a kötődésben. Nem nagyon érdemes egy mexikói anyját szidni. A családi vacsora után, a sötétedés beálltával aztán előkerül az élet sötétebbik oldala is. Az apák lelépnek a szeretőikhez, a nagyfiú elvileg a barátaival találkozik, valójában a barátnőjéhez megy, aki még csak 15 éves, de ígérik, vigyáznak. Előfordul lövöldözés is, de csakúgy, mint máshol, tudni kell melyik városrészt érdemes kerülni. Esténként apró pillanatokra én is beletekinthettem ebbe a rejtett éjszakai életbe. Esteban, akit természetesen ugyanúgy hívtak, mint az apját, autószerelőként dolgozott, egy saját műhelye volt. Egyik éjjel irdatlan dudálás és zene hallatszott az utcáról. Hát értem jöttek, meg akarták mutatni az új „családtagnak” Mexikó éjszakai arcát. Egy hosszú tűzpiros 1966-os Dodge Monaco állt a szűk utcában, én nem is tudom Esteban hogyan fért be oda vele. Gyönyörű volt az az autó, sajnos éjjel képet nem tudtam csinálni róla, de kb. így nézett ki:

Elől ültünk hárman, leeresztett ablakokkal bömböltette a zenét Esteban és így kanyarogtunk ezzel a hajóval szerte a városban. 17 évesen, friss jogosítvánnyal az első trabantommal csináltunk ilyet, de abba a Monaco-ba én még 36 éves fejjel is beülnék megint.:)