...és még annyit, hogy

A címben szereplő két kifejezésnek általában nincs sok köze egymáshoz. Bármerre megyek a világban a szociális szolgáltatások jobbára egy szürke, közigazgatási, szakmai köntösben jelennek meg. Ellátásokat nyújtanak, jogszabályok alapján, és habár ezekben a szolgáltatásokban általában elkötelezett, lelkes emberek dolgoznak az egész szféra hangulata és megjelenése mégis inkább az 50-es 60-as évek munkavédelmi oktatófilmjeit idézi.

(szociális foglalkoztató intézet valahol Magyarországon 1994.)

A fenti kép nem csak a szociális szolgáltatások jellemző architekturájáról árul el sokat, hanem arról a képi és vizuális szemléletről is, amivel ezt a fotót valaki 1994-ben képes volt kirakni illusztrációként. Szerintem nagyon fontos a kontextus. Lehet Nobel díjas programokat csinálni, kiváló pszichoterapeutának lenni, csodát tenni közösségek fejlesztésével reménytelen vidékeken, ha az egésznek a szövegkörnyezete egy fehér köpenyes, klumpás világ a XIX. század épületei között, a korai hatvanas évek kórházi vagy hivatali bútoraival, vagy az önkormányzati intézmények hirdetőtáblás, lambériázott falai között, akkor az egész inkább a reménytelenség és a változatlanság üzenetét hordozza.

Ehhez jön még az elképesztő mértékű aktatologatás és papírgyártás, az alpolgármesterek, szociális bizottságok, parlamenti képviselők szoros gyeplője, a kötelességtudó igazgatási szemlélet és a hozzá kapcsolódó írott és verbális nyelvezet (olvasott már valaki gyámügyi határozatot?) és máris szemünk elé tárul a szociális szféra jellegzetes világa. Mindehhez a magyar viszonyok között (és néhány - de nem az összes - kelet európai országban) hozzájön még a már nevetségesség határát súroló alulfinanszírozottság, az ímmel-ámmal létrehozgatott, foghíjas és alultervezett szolgáltató hálózat, ami az amúgy is nehéz örökséget cipelő szférát önmaga karikatúrájává teszi.

Mindezzel én egyre kevésbé tudok azonosulni.    

Az utóbbi években és különösen az utóbbi hónapokban a figyelmem szociális szolgáltatások területén egyelőre ritka kivételnek számító kreatív megoldások felé fordult. Ezek rendszerint úgy nyújtanak sikerrel rehabilitációs vagy más jellegű szociális szolgáltatásokat, hogy egyrészt szakítanak a hagyományos igazgatási szemlélet mellett zajló ellátási formákkal, másrészt képesek vagy saját bevételekkel hozzájárulni fenntarthatóságukhoz, vagy jelentékeny mértékben csökkenteni költségeiket úgy, hogy azok vállalható terhet jelenthetnek akár alacsony jövedelmű országok költségvetéseinek is.

Úgy érzem nincs más választás, jól kiépült és drága jóléti rendszerek helyett ezekben az országokban más megoldásokhoz kell nyúlni. Nekem nincs újabb 20 évem arra, hogy önkormányzatokra és kormányokra várjak, akik esetleg végre majd egyszer teljesítik ellátási kötelezettségeiket. Inkább szabadulni igyekeznek azoktól. Ez egy több rétegű probléma tehát. Egyszerre van szó arról, hogy forrás szegény országokban szerintem nem kéne tovább erőltetni a bőkezű nyugati ellátások, és magas színvonalú átfogó szakmai szolgáltatások rendszerét. Másrészt számomra egyre inkább az derül ki, hogy ezek a pelenkázó jóléti rendszerek habár sikerrel tartanak életben embereket, sőt egy egész jó életszínvonalat is nyújtanak nekik, valójában nem vezetnek az emberi jogi diskurzusokban harsonákba fújt társadalmi integrációhoz, hanem párhuzamos világokat hoznak létre a már létező világban.

Ott tartunk tehát, hogy nekünk sosem volt sok, de lassan világossá válik, hogy a kevesebb végül több is lehetne.

A figyelmem tehát az olyan kezdeményezések felé fordult, melyek valamilyen módon kiszálltak a meglévő jóléti rendszerek értelmezési keretei közül és élő, gyümölcsöző kapcsolatokat teremtettek a külvilággal. 15 éve járok több kevesebb rendszerességgel Prágába és a mentális problémákkal élő emberek közösségi alapú ellátása terén egy sajátos, számomra nagyon érdekes fejlődési utat figyelhettem meg. Csehországban a szociális szolgáltatások fejlesztésére a magyar út inverzét választották. Nálunk megszületett egy átfogó szociális törvény, ami azonnal ellátási kötelezettségeket és jogi garanciákon alapuló ellátórendszert hozott létre. Papíron. Az 1993-as szociális törvény és későbbi exponenciális bővítményei csak igen elnagyolt foltokban érhetőek tetten a valóságban.

Ebben mi nagyon jók vagyunk. Kéjes örömmel, készséggel írunk alá bármilyen nemzetközi egyezményt, vacsorázunk nagyot nagykövetekkel és államfőkkel aztán, tűzijátékkal kísérve csatlakozunk az Európai Unióhoz és egyúttal teremtünk egy hatalmas szakadékot a saját írott törvényeink és vállalásaink meg a valóság között. Ez egyébként nem csak magyar jelenség, a posztkommunista országok szinte mindegyikében a jogállamiság, a jog mint valaminek a garanciája elképesztő gyenge lábakon áll. Nálunk e téren kicsit szofisztikáltabb a rendszer. Nem lehet egy kamerába skandálni mint az USA-ban, hogy nekünk alkotmányos jogaink vannak, mert ma ott tartunk, hogy másnap átírják az alkotmányt ha kell. 

Talán éppen ezért, Csehországban a 2000-es évek közepéig semmiféle jogi garancia és szabályozás nem volt a szolgáltatási szektor működtetésére, fejlesztésére. Én mára ott tartok, hogy ha egy kelet-európai kormánytisztviselő nekem azt mondja, hogy hamarosan szabályozni fogják a kérdést, az azt jelenti, hogy akkor ide 10-15 évig nem kell visszajönni, mert amit mondott azt jelenti, hogy nem fognak csinálni semmit.

Csehországban is létezett/létezik egy megörökölt intézményi struktúra (az ottani Lipót a Bohnice még ma is áll és működik), mely napjainkig érintetlen maradt, azonban amolyan "projekt módon" már a kilencvenes évek közepén elindult egy a hazaihoz mérten nagyságrendekkel nagyobb léptékű fejlesztési folyamat. 1998 magasságában volt alkalmam a budapesti Népjóléti Minisztériumban cseh kollégákkal és magyar minisztériumi tisztviselőkkel találkozni, ahol a beszélgetés első öt percében kiderült, hogy Prágában csak fejlesztésre annyit költenek évente a mentális problémák ellátásának területén, amennyit nálunk a teljes meglévő ellátórendszer működtetésére.

A cseh kollégák persze folyamatosan panaszkodtak, hogy végtelenül kiszolgáltatott a helyzetük, hiszen törvényi garanciák helyett egyfajta kézből etetés módszerével évente pályázniuk kell újszerű projektjeik életben tartására és továbbfejlesztésére. Ez nyilván nem lehetett könnyű, a tény mégis az, hogy a kilencvenes évek közepétől akkori árakon évente mintegy 1 milliárd forint nagyságrendben kaptak fejlesztési pénzeket. Ilyen nagyságrendű fejlesztési forrás a magyar rendszerben először a kiemelt TÁMOP 5.4.1-es program esetében jelent meg 2009 magasságában, az is inkább a magyar modellnek megfelelően igazgatási és szabályozási keretek csinosítására ment el, mintsem konkrét szolgáltatásfejlesztésekre.

Előre rögzített, rigid szabályozási környezet híján Prágában előtérbe kerülhettek azok az ötletes, kreatív megoldások amikről ez az egész bejegyzés szól. Nem szép dolog, de már a kilencvenes évek végén irigykedtem, amikor még egy hazai alapítvány igazgatójaként rendszeresen meglátogattuk egymást a prágai Green Doors alapítvány munkatársaival, akik egy városliget méretű park szélén egy valamikori nyilvános WC-t alakítottak át kávézóvá, ahol első pszichotikus epizódjukat átélt skizofréniával diagnosztizált fiatal emberek dolgoztak. A projekt olyan sikeresen működött, hogy az ott termelt nyereségből a szervezet 2 másik kávézót és egy vegyesboltot üzemeltetett. De találunk Prágában farmot, kertészetet, szállodát, ajándékboltot, futárszolgálatot, nyomdát, amikben fogyatékossággal élő vagy mentális problémával küzdő emberek dolgoznak.  

Ez a fajta friss szellemű, alkotó fejlesztés a magyar ellátórendszerben a 90-es évek végéig volt jelen, egészen pontosan addig, amíg a szociális szolgáltatások szabályozása és igazgatása meg nem szilárdult. Én 95-ben kezdtem dolgozni egy ilyen újító szellemiségű alapítványnál, akkoriban még fej-fej mellett haladtunk a csehekkel. Mára nekünk maradt az 1/2000-es rendelet és a KENYSZI, amiről a szakmai párbeszédek 80%-a szól.

Prágában meg nem találunk olyan kerületet és olyan közösségi alapú szolgáltatót, akinek ne lenne saját non-profit vállalkozása. Nappali intézmények rendszerint kocsmák, kávézók, éttermek köré épülnek, fizikailag is eléggé meglepő látvány, hogy meglátogatsz egy pszichiátriai szolgáltatást, ami gyakorlatilag egy Coca-Cola napernyős kávézó köré szerveződik egy lakótelep közepén.

És szerintem ez a lassú átdizájnolás nagyon fontos. Ha megnézzük ezt az alábbi, a kávézó facebook oldaláról leszedett képet, akkor láthatjuk, hogy ez a prágai kávézó egy a budapesti romkocsmákra emlékeztető zúzós, pörgős hely, ahol nyáron fesztivál van, közösségi programok, esténként meg buli. És a helyet a nem messze lévő gyermek és ifjúsági pszichiátriai gondozó főorvosa gründolta annak idején. Ehhez képest tessék elmenni bármelyik magyar szociális foglalkoztatóba vagy "ideggondozóba" és talán világossá válik miről akar szólni ez a bejegyzés.

A fizikai megjelenésen és az egész szolgáltatás "szövegkörnyezetén", kontextusán felül különösen fontos az, hogy ezek a helyek nem pusztán "terápiás elfoglaltságot" vagy ezzel az idióta műveltetőképzővel "foglalkoztatást" nyújtanak az érintetteknek, hanem valódi munkát adnak és a működtető szervezeteknek valódi bevételt hoznak. A jóléti rendszerek - ahogy azokról mi gondolkodunk - egyik legnagyobb csapdája, hogy egy burokszerű világot hazudnak a meglévő világ helyett, erősítve ezzel inkább a sérülékeny csoportok kirekesztettségét, ahelyett, hogy bátorítanának, ébresztenének és segítenének beilleszkedni.

A prágai kollégák persze ma is panaszkodnak. Lévén fogalmuk sincs arról, milyen az, amikor egy ellátórendszer gyakorlatilag 15 éve befagy a saját maga által teremtett csapdahelyzetbe, ők azt élik meg, hogy az annak idején elkezdett kreatív projektek idővel kissé öregessé, merevvé, szakmailag nehézkessé válnak. Számukra ez a probléma. Ezért ma az történik, hogy sorra teremtik meg az egykori alternatívok alternatíváit. 15 éves időtávlatban ezen nincs is mit csodálkozni legfeljebb a mi perspektívánkból lehet egyszerre szomorú és ijesztő, hogy a nálunk csak álmodott szellemiségű és fejlettségű szolgáltatások ott már egy következő generációnak adját át a helyüket. Ezt az új szolgáltatói generációt képviseli Filip Kavka étterme.

A Prágába áttelepült fiatal holland szakács vegetáriánus éttermet nyitott, mely a már említett Green Doors alapítvány együttműködésével egyszerre - az ő szóhasználatukban - tréning kávézó fiatal pszichiátriai betegek részére. Az újítás leginkább abban áll, hogy ez már sem nevében, sem szervezeti formájában nem szociális szolgáltatás. Ez egy vállalkozás, egy étterem, ami nem pszichoszociális rehabilitációt, hanem munka és képzési lehetőséget nyújt olyan embereknek, akik egyébként nagyon nehezen találnak munkát. Filipnek semmi köze a szociális szférához, ő egy szakács és étterem tulajdonos. Ennek ellenére heti rendszerességgel vesz részt pszichiáter által vezetett szupervízión és hosszas vitákat folytat a vele együttműködő Green Doors munkatársaival a rehabilitációs és a normalizációs szemlélet különbözőségeiről.

Ismét egy nagyon izgalmas folyamat zajlik tehát Prágában. Az eltelt 15 évben megreformált pszichiátriai szolgáltatások megszilárdultak egy bizonyos ponton. Lett már körülöttük szabályozás, kialakult egy szakmai kultúra, lett neki nyelve, fogalmi kerete és az ezzel járó szervezeti és szakmai tehetetlensége is. Ezt a lassulást felismerve nyúlnak új módszerekhez, ha lehet még kijjebb merészkedve a szakma hagyományos keretein, de nem azért, hogy deprofesszionalizálják a szociális szakmát, hanem hogy ismét megújítsák azt.

Nem tudom mi mikor kezdünk neki...

Előadást tartottam pénteken egy örményországi egyetemen. Az ország északi részén, egy magas hegyek által ölelt városban, Vanadzorban. Nem tudtam, hogy előadást fogok tartani, arra számítottam, hogy találkozom 8-10 hallgatóval, akiket esetleg önkéntesként meg tudok nyerni az induló támogatott lakhatási programhoz a városban, melyet a jelenleg zárt intézményben lakó mentális problémával élő embereknek szervezünk.

Ehhez képest, amikor beléptünk egy terem ajtaján több tucat ember fogadott bennünket egy nagy előadóteremben. Abban a pillanatban, ahogy beléptem kísérőimmel az ajtón az egész terem vigyázz állásba vágta magát. Én azt hittem azonnal sokkot kapok, vissza akartam szaladni a bejárathoz megnézni, milyen iskola ez. Hevesen integettem, hogy üljenek le, és addig nem is ültek le, míg erre engedélyt nem adtam.

A teremben javarészt 18-20 éves hallgatók ültek, jobbára nők. Meg egy a kaukázusi folklórra nagyon jellemző fekete bőrkabátos férfi, mellette egy öltönyös idős úrral az első sorban. Az idős úrról azt gondoltam talán a tanár, akinek az órájára beengednek most engem. A bőrkabátos fickót nem tudtam hova tenni, ahogy azt a idősebb hölgyet sem, aki kicsit elkésve, a beszédem elején beosont és leült a tanári asztalhoz.

Mivel senki nem fogadott, nem mutatott be, csak ott ültek velem szemben én gyakorlatilag úgy kezdtem el beszélni, hogy nem tudtam kik ülnek velem szemben. Azt tudtam, hogy a városnak van egyeteme, én jeleztem, hogy szeretnék hallgatókkal találkozni, hátha tudok önkénteseket toborozni, de az otthoni viszonyokból kiindulva az volt a fejemben, majd kb. 8-10 embert érdekel a dolog.

Annyiban nem volt zavar bennem, hogy én tudtam miért jövök. Elmondtam az örmény kormány terveit, hogy két éve dolgozom itt szakértőként, hogy a nagy  pszichiátriai és fogyatékos intézmények felszámolásában segédkezzek, és a nagy intézmények helyett a jövőben a közösségben élhessenek ezek az emberek. Én angolul beszéltem, a tolmács mellettem állt és fordított.

A tanári asztalnál tőlem alig egy méterre ülő hölgy időről-időre fegyelmezte a hallgatóságot. Amint valaki összesúgott a társával vagy valamilyen pakolászásba kezdett, a hölgy hangosan kopogott a bütykével az asztalon, visszhangzott a terem tőle és síri csend lett.

Még igazából nem fejeztem be a felvezető szövegemet sem, amikor a bőrkabátos férfi keze a magasba lendült és engem félbeszakítva kérdezni kezdett. A kérdés úgy hangzott, hogy tisztában vagyok-e vele, hogy náluk a mentális problémával élő emberek 3 rokkantsági kategóriába vannak sorolva, akik közül az egyes és kettes kategóriába sorolt emberek nem élhetnek a közösségben, számukra speciális intézményeket kell létrehozni. Csak szeretné ha tudnám, hogy tudományosan és szakmai szempontból egy ilyen programot alaposan meg kell szervezni és nagyon szimpatikus, amit én itt mondok a támogatott lakhatásról a közösségben, de láthatóan nem ismerem az itteni rendszert és ezeket a nagyon speciális szükségletű embereket.

Van Gogh-ról beszélt, aki levágta saját fülét. Próbáltam megjegyezni, hogy azért festett is pár képet, amire azonnal válaszolt, hogy de mindössze 38 évet élt. Hamar kibontakozott, hogy ő Van Gogh-ot egy szerencsétlen módon kezeletlen betegnek tartotta inkább, aki sokkal tovább élhetett volna, ráadásul két füllel, ha megfelelő szakszerű kezelést kap egy intézményben.

Hozzá vagyok szokva ezekhez a vitákhoz. Tulajdonképpen bárhova megyek a térségben, nagyjából ezeket az első reakciókat hallom a mentális problémával élő emberek közösségbe történő integrációjáról. Minél inkább szakmai a közeg annál intenzívebb reakciók jönnek hivatkozva diagnózisokra, rokkantsági kategóriákra, veszélyességre vagy éppen tudományosan bizonyított és szakértői bizottságok által kimondott képtelenségre. Az a tény, hogy a kelet-európai és poszt-szovjet országok egymással versengve elsőként írták alá és ratifikálták az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezményét, aminek 19. cikkelye egyértelműen rendelkezik a közösségi integrációról, nem sokban zavarja a mi országaink gyakorlatát.

Sok mindent meg szoktam érteni magamból ezeken a helyeken. Például azt, hogy miért van bennem egyre növekvő meggyőződés arról, hogy a fogyatékossággal élő emberek társadalmi integrációjának egyik legkomolyabb akadályát saját kollégáim, a velük foglalkozó segítő szakemberek jelentik. Tapasztalataim szerint még a közvéleményénél is nagyobb elutasítás van gyakorló szakemberekben. Sajnálom, de 20 év után én így látom, és minden nap egyre erősödik bennem ez a feszítő ellentmondás.

Az a kontextus amibe a segítő szakmák helyezik ezeket az embereket, az alkalmatlan arra, amit ugyanezen szakmák a cégérükre tűznek. A segítésre, a megerősítésre, a bátorításra, a hely keresésre a világban, egy új identitás építésére, a felépülésre. Valami mást gondolok én szakmának és szakmainak ahhoz képest, ami az ilyen beszélgetéseken rendre visszaköszön.

Nekem szakma az, ha valaki rendelkezik a képességgel, hogy közel férkőzzön hihetetlenül érzékeny emberekhez. Szakember az, aki be tud jutni egy bezárkózott ember szobájába, miközben az hetek óta nem kelt ki az ágyából. Ehhez keresni kell a bizalmat, a hangot. Találkozni kell. Kreativitás kell.

De én nem látok semmi kreativitást abban, hogy felmondjuk a DSM-IV (most már V) diagnosztikus kézikönyvet és két bemutatkozó mondat után a rokkantsági kategóriák mentén helyezzük el ezeket az embereket az élet térképén. Márpedig én leginkább ilyesmit látok magam körül szakma címén.

Ez az uralkodó szakmai szemlélet minden elemében leképeződött ezen az órán. Ahogy a bőrkabátos úr nem akarta megengedni nekem, hogy a rokkantsági kategóriák logikájához képest egy más logikával közelítsek mentális problémával élő emberek felé, ugyanúgy nem akarta engedni, hogy a közönséggel bármiféle kapcsolatot építsek ki. Minden második mondatnál újabb kérdéssel, ciccegéssel, vicces beszólásokkal vagy anekdoták mesélésével vágott közbe. A pedellus hölgy az asztalt kopogtatta, a bőrkabátos úr elmagyarázta nekem a szakmát.

Azt csináltam, amit az olyan családoknál szokás csinálni, ahol a szülőknek eszébe nem jut, hogy a gyerekeket is meg kellene kérdezni, mit gondolnak. Láthatóan ugyanis itt tucatnyi gyerekkel és az ő fegyelmező, világmagyarázó szüleikkel álltam szemben. Negligálva a századik kérdést és megjegyzést a hallgatók felé fordultam, személyesen szólítva meg őket, ők vajon miképpen látják ugyanezeket a kérdéseket. Hál' istennek működött a dolog. Sokan jelentkeztek, nagyon jó kérdéseket tettek fel, többen arról, hogy ők miképpen dolgozhatnának egy ilyen lakásban az intézmény helyett. A bőrkabátos férfi még pár viccel próbálkozott, aztán csendben maradt.

Beszélgettünk arról az örmény kultúrában vajon miképpen működik egy ilyen modell. Hogy vajon az örmény fogyatékosok és mentális problémával élők lakhatnak-e ugyanúgy a közösségben mint a horvátok, magyarok, észtek, csehek, hogy ne a nyugat-európaiakat hozzuk példának. Mert amúgy bármilyen nevetséges is ez, főleg most nekünk magyaroknak, de Örményországban mi nyugat vagyunk (azeri baltásig voltunk). Ebbe a beszélgetésbe már bekapcsolódott az öltönyös idős úr is, aki nagyon csendes, érdeklődő kérdéseket tett fel, kivárva míg a hallgatók is kérdeznek.

Egy hallgatónak mennie kellett. Összeszedte a holmiját és elindult kifelé. Az ajtó felé menet egy pillanatra megállt suttogva meg akart gyorsan beszélni valamit egy még a padban ülő barátnőjével, amire a pedellus hölgy hangos kopogása volt a válasz, és ingerülten ráförmedt, hogy menjen ki a teremből.

Pár percig még tartott az előadás és aztán ....... kicsengettek. Megszólalt az iskolacsengő az egyetemen és kicsengettek az óráról.

A pedellus hölgy felállt, hogy záró gondolatokat mondjon és itt talált alkalmat a bemutatkozásra. Ő a kar dékánja, szerinte a legjobb helyre jöttem ezzel a nagyszerű programmal, mert a sorok között ülő hallgatók szociális munkás, szociálpedagógus BA hallgatók illetve pszichológia és tanárképző MA hallgatók. Az öltönyös idős úr a szociológiai tanszék vezetője, a bőrkabátos úr pedig a szociális munka tanszék vezetője.

Egy következő bejegyzésben kicsit tágabban, a szakmám keretein túltekintve szeretném azt a gondolatomat kifejezni, hogy nagyon sok tekintettben azt látom Örményországban olyan viszonyok vannak, amik felé öles léptekkel halad Magyarország is. A maga lecsupaszított brutalitásában, karikatúra szerűen felnagyítva látszik ott minden, ami itthon még csak sunyi kis ellentmondás, kimagyarázható viszonylagosság.

Az attribúció (oktulajdonítás) az a jelenség, amikor egy általunk látott cselekmény vagy viselkedés mögé számunkra érthető oksági magyarázatot teszünk.

Melbourne-ben utaztam a 16-os villamoson Fitzroy felé. A felső kapaszkodó mentén hosszában az egész villamoson egy kék vezeték húzódik. Néztem is, hogy ezt azért ennél igényesebben is meg lehetett volna oldani.

Mellettem két fiatal csajszi állt, beszélgettek, és látom, hogy az egyik egy ideje igencsak nézi a vezetéket. Nem is kellett sokat várni egy óvatlan pillanatban, amikor azt hitte senki nem figyel egyszerűen megrántotta a zsinórt félbe se szakítva a mondatot. A kis genya, nem bírta ki, gondoltam magamban, és már pergett előttem a minden repedésből kicsorduló lázadás, a nyughatatlan fiatalok képe, akik akkor is megnyomják azt a nagy piros gombot ha hatalmas betűkkel az van írva rá ne nyomd meg! Aztán másnap kiderült számomra is, hogy a kék zsinór a leszállásjelző a villamoson.