...és még annyit, hogy

Azt írja Gyurcsány Ferenc, hogy

„nincs olyan parlamenti választási kampány, amit néhány millió forintból ki lehetne fizetni és nincs olyan képviselő, aki ne kérne ilyen-olyan szívességeket az ottani vállalkozóktól, üzletemberektől.„ (index)

Ezt azt hiszem nagyjából mindenki így látja, így tudja, annak ellenére, hogy a papírformaszerű elszámolásokon a pártok mindig „kijönnek” az állami apanázsból.

Érdekesebb ennek a jelenségnek a szintén gyurcsányi interpretációja:

"Ilyen lett a magyar demokrácia, mert a választók nem akarják megfizetni a demokrácia árát, a politikusok meg nem mernek szembenézni ezzel" (index)

Mert a választók nem akarják megfizetni a demokrácia árát……

Elgondolkodtatott engem ez a mondat, ugyanis őszintén érdekelne, mi a demokrácia ára? Az Ablak-Zsiráf idilli valóságában a politikai pártok tulajdonképpen társadalmi szervezetek, közelebb állva a civil szervezetekhez, mint a közigazgatás kereteit adó államhoz. A közösségi gondolkodás és cselekvés tereit jelentik ők, akik különböző értékek és érdekek mentén hálózatot létrehozva programokat alkotnak, melyekben igyekeznek válaszokat találni az ország aktuális problémáira, vagy elindítani azt a soha nem látott fejlődés és prosperitás útján.

Azt hiszem ez a gyengéd értelmezés van Gyurcsány fejében, amikor úgy ítéli meg, a közpénzekből gyakorolt pártfinanszírozással a választók tulajdonképpen megfizetik a demokrácia árát. Gondolom, azokban az előterjesztésekben, amikor a pártfinanszírozás rendszeréről döntenek, szintén ilyen érveket találunk:

Arra kell a pénz, hogy a pártok, mint a közösségi szerepvállalás hiteles tényezői megteremthessék saját társadalmi bázisukat. Székház és országos hálózatként működő pártirodák azért kellenek, mert helyi szinteken ezzel az infrastruktúrával lehet életre kelteni az aktív közéletet, megszólítani és megszólaltatni a lakosságot. Ehhez kell nekik ingatlan, média és postaköltségek, rendezvények költségei, kiadványok, plakátok, szórólapok, fizetett alkalmazottak.

Szép, pezsgő, demokratikus világ ez, hála a politikai pártoknak, de a fránya lakosság nem akarja megfizetni az árát.

Van azonban ennél egy markánsabb értelmezése is a politikai pártoknak. Eszerint a pártok valójában a hatalom megszerzésének és megtartásának eszközei. Olyan professzionális szervezetek, melyek kampányszerűen, 4 évente (vagy időközi választások alkalmával, esetleg népszavazásokkor) lendülnek mozgásba hálózatukat egyáltalán nem közösségi terekként, hanem propagandagépezetként működtetve. Szerintem ez közelebb áll a magyar valósághoz.

Bizonyság lehet erre Gyurcsány egy másik megjegyzése is, miszerint aligha van 7000 embernél több tagja pártjának. Ezek szerint abból a mára sok-sok milliárd forintból, amit az eltelt 20 év alatt pártfinanszírozásra költöttünk ennyi embert sikerült mozgósítani a közéletbe. 7000 embernek kell fenntartani ez impozáns székházat és országszerte állami ingatlanokat adni nekik? Azt hiszem, a szám önmagában mutatja mennyire nem azok a politikai pártok, mint ami a cégérre ki van téve, az előterjesztésekben vagy a fentihez hasonló félmondatokban le van írva.

Szó sincs arról, hogy a politikai pártok a közösség közéleti vállalásainak szinterei lennének. Idiótán beékelt testként állnak ezek az irodák az egyes településeken, és kivétel nélkül minden magyarországi párt esetében a felülről érkezett utasítások helyi végrehajtói, akik végletesen el vannak szakadva akárcsak a szomszéd házban, háztömbben lakóktól. Ha nem így lenne, nem alakulhatna ki olyan helyzet, hogy az eltelt 20 év csúcson látható politikai elitje személy szerint ugyanazokból a személyekből áll.

A magát nevében is egykor demokratikusnak tartó párt elnöke elnök akkor is ha nyer, ha veszít, ha kétszer veszít. Fiatal demokratáink csúnyán koravénre öregedtek a rendszerváltás óta, és nagy lendülettel, súlyos közpénzekből létrehozták azt a rendszert, amit KISZ néven egyszer már ismertük. Bár lehet a helyi jelöltállítás joga talán még ott sem volt ennyire központosítva.

Mondjuk ki, a pártfinanszírozás keretében a politikai pártoknak juttatott pénz egyáltalán nem a demokrácia ára, az a pénz egész másra kerül felhasználásra. Amire tényleg felhasználásra kerül, arra viszont nagyon kevés. Egyre kevesebb, mert az agymosás és a parasztvakítás drága mulatság, ezért rendre szükség van olyan (egyébként törvénytelen, ezáltal rejtegetett) támogatások megszerzésére, melyek összege nagyságrendekkel haladja meg az állami apanázst.

Ettől aztán tulajdonképpen egy vagyoni cenzus jön létre a magyar politikai közéletben, a hivatalos csatornákon csak olyan eszmék, ideológiák tudnak érvényesülni, melyek hatalmas pénzeken artikulálni is tudják magukat. Nem csoda, hogy nálunk egyik politikai szerveződés sem hasonlít eredeti világnézetére. A szocialistáknak vajmi kevés közük van a korszerű szociáldemokráciához, a liberális SZDSZ egyre ijesztőbb alakot öltött a második vonalában lévő ijesztő rózsaszíninges alakjaival, és a FIDESZ az a párt, amelyik csúcsra járatta a pártélet politikai PR gépezetté alakítását. Náluk már világnézet sincs, vagy legalábbis szabadon cserélhető, legfeljebb kilépünk innen, belépünk oda. Pusztán szavazat és bevétel maximalizáló pragmatizmus van, amit Török Gábor profizmusnak tart, én bűncselekménynek. 

Olyan hazug világot teremtettek, amiben nincs olyan szavunk, aminek köze lenne eredeti jelentéséhez. Kádári, sőt még régebbi örökség ez is. Nekünk nagyon kell vigyáznunk arra, nehogy egyszer igazat mondjunk, mert hosszú évtizedek kártyavára omlik össze. Ha van ellenség, hát ez sokkal inkább az, mint az államadósság.

Harmadik alkalommal szervezett kis térfoglaló rendezvényt az a pár csoportból álló közösség, akiknek a magját az általam már tárgyalt Új Szemlélet Csoport adja. Most közelebbről volt alkalmam látni ezeket a szerveződéseket és az a benyomásom, hogy beigazolódni látszik egy korábbi feltevésem, miszerint a jelenlegi kormány valóban forradalmi tettet visz véghez, elhozza a demokráciát Magyarországra. Valószínűleg ők nem úgy gondolták, hogy ez a demokrácia éppen ellenükben fog megvalósulni és életre kelni, de ahogy telik múlik az idő, egyre inkább ennek látom esélyét.

Olvastam pár blog bejegyzést meg facebook hozzászólást arról milyen szánalmasak ezek a kis párfős tüntetésecskék, nem lobban be az észak-afrikai láng, de még a spanyol megmozdulásoknak is csak a matchbox verzióját lehet itthon látni.

Léptéket tévesztenek szerintem ezek a megszólalások, a tarajos tetőt kérik számon ott, ahol az alapok sincsenek leásva. Két napja a Szabadság téren nem a spanyol demonstráció magyar verzióját láthattuk, hanem egy olyan megmozdulást, amilyeneknek húsz éve minden héten kellene lenniük valahol. Egymilliós tömeggé nem akkor áll össze valami, ha nyitunk erről egy facebook csoportot. Ennél picit több munka van benne, főleg akkor, ha nem felülről akarjuk húzni, hanem alulról szervezzük az egészet.

Ha Magyarország demokratikus intézményrendszerét egy házként képzeljük el, akkor ez bizony egy előre gyártott nagy vasbeton tömbökből épült panelház, amiben nincsenek egyedi kis sarkok és kanyarok, mert ahhoz túl merev és túl nagy elemekből áll.

Demokratikus intézményrendszerünk kizárólag felülről vezérelt, gondosan kézben tartott (aztán ha az élet úgy hozza elegánsan ejtett) kezdeményezésekből áll. Lásd polgári körök vagy magyar gárda.

A kommentekben és bejegyzésekben számon kért hatást kizárólag tömegszervezetek tudják Magyarországon elérni. Nálunk azonban a tömegszervezeteknek olyan hagyományai vannak, mint a Hazafias Népfront, az Úttörő Szövetség, Cserkész Szövetség. A rendszerváltó politikai pártok közül azok, amelyek képesek voltak százezres nagyságrendben utcára vinni embereket, csak abban a keretben tudták megvalósítani ezt, ahogy annak idején a pártállam szerveződött. Fegyelmezetten, felülről vezérelt módon.

Autonóm, önállóan gondolkodó és cselekvő kis helyi egységek nálunk nincsenek a közéletben. Vannak baráti társaságok, akik focizni vagy kenuzni járnak. Léteznek kirándulócsoportok, kocsmai asztaltársaságok, népdalkörök vagy hip-hop tánccsoportok, de ezek tudatosan távol tartják magukat a közélettől. És közélet alatt itt nem feltétlenül a nagypolitikát értem. Az is közélet, ha próbatermet akarunk a művelődési házban (mert életre kell a kérdés az vajon kié valójában?), vagy ha nagyobb homokozót a játszótéren.

Nem olyan régen az eredeti Egy Millió Lépés Magyarországon sorozatról beszélgettünk és az egyik kollégám megjegyezte, hogy ez a természetjárás annak idején az ellenzéki magatartás egyik formája volt. Amolyan kiszállás ez, meg a népies vonalon becsempészett nemzeti öntudat a Kék túra formájában, amin fogást találni nem lehet, de miért is kéne? Inkább ezer Gerecse ötven, mint egy rendszerellenes tüntetés.

A mai hazai úgynevezett civil szféra nagyjából ugyanezen a pórázon van tartva, ami meg is látszik rajta. Mára egy alapítvány, egyesület létrehozásához magasabb küszöböt kell megugorni, mint egy cégalapításhoz. A működtetéshez szükséges energia a kezdeti lelkesedés 80%-át elviszi közgyűlésekre vagy kuratóriumi ülésekre, jegyzőkönyvekre és könyvelésre, meg közhasznúsági jelentésre és ellenőrző bizottságra. Azok, amelyek nagyobbá ki tudták nőni magukat és akárcsak egy-egy szférában érzékelhető szereplővé váltak, végletesen függővé váltak az államtól. Namost ilyenből akkor hiába van 40.000, ha egy sem képes valódi autonóm közösségként működni.

A magyar demokrácia messziről egy homályos üvegen át nézve rendben van. Parlamentáris demokrácia, négy évente választásokkal, önkormányzati rendszerrel, egészen a legutóbbi időkig a hatalmi ágak megosztásával, hatalmi fékekkel. De ezek között a rendszerek között és az állampolgár között még mindig hatalmas a szakadék, mert hiányoznak a közéleti cselekvés azon terei, amelyekben a demokrácia életre kelhetne az egyes ember számára is.

A csütörtöki rendezvény olyan volt, mint egy kis helyi performance egy jól sikerült egyetemi szemináriummal vegyítve. Egy pár sátras rendezvény mögött is komoly logisztika, szervezés és némi összedobott pénz van. Hangosításra, vetítésre, áramszerzésre, szórólapokra, plakátokra, kajára, piára, ötletekre, foglalásra.. Technikák, készségek ezek, amiket meg kell tanulni. A bátorságot is gyakorolni kell, hogy ki lehet állni egy gondolattal egy térre.

Ha minden téren állhatna egy gondolat, ami nem valami aktuális nagy vezér gondolata, hanem azoké, akik odaálltak, akkor lehetne egy pulzáló társadalmunk, tele kezdeményezésekkel. Ehhez azonban a túraútvonalakon kívül közéleti tereinket is el kéne végre foglalnunk. Úgy tűnik a 80-as (sőt most már 90-es) generáció fogja ezt megtenni. Látom őket magam körül megszólalni..

Kellett egy nap hatásszünet, hogy bármit is tudjak írni a filmről. Mint annyi mást, ezt se ismertem könyvben, de bármilyen is Kazuo Ishiguro könyve, a film nagyon jó lett.

Kábultan jöttem ki a moziból, kicsit nyomottan, mélyen a gondolataimban. Ritka, hogy egy ilyen film bejut a popcorn-os mozikba. A hangulatra rátett, hogy gyakorlatilag hárman voltunk a teremben, mi is csak azért épp erre mentünk be, mert ez volt az egyetlen abban az idősávban, amit angolul adtak.

Láttam pedig aranyban úszni az előzetesét, de gondoltam szerelmes, álmodozós, nekem meg inkább a vicces tetoválós másnaposokhoz lett volna kedvem, de azt csak magyarul adták. Így esik az ember csapdába, pedig az igazán hatásos művészfilmekkel úgy vagyok, mint az ivással. Másnapra megbánom, mert túl mélyre megy.

Azt gondoltam először, attól üt a film, hogy nincs minden az ember szájába adva, de ha végiggondolom az összes intellektuálisan levonható tanulság nagyon is a számba lett adva, az összes mondat elhangzik a filmben.

Donornak születni, élni úgy, hogy egy nap meghalunk, mert valakinek kellenek majd a szerveink…ez tényleg elég csúnya dolog. Ebben a mondatban nagyjából össze is foglaltam a filmet.

De innen már bennem zajlik - egyetlen ugrásra - az a gondolat, hogy velünk is éppen ez történik. És ahogy mi meghalunk az ha lehet még értelmetlenebb hisz még a szerveinkre se foghatjuk, csak üvölthetünk bele, ha nehéz elfogadni, az ezüstösen csillogó útba, hogy miéééért? És minek születtünk meg akkor?

Mit ér a gyerekkori pónizás, az izgatott ajándékválasztás, az első kézmarkolós szerelem, ha a vége az, hogy elmegyünk? És hogy lehet ezt tudomásul venni?

Ez a legmegdöbbentőbb a filmben…az a lefojtott, mosolytalan, szeretet nélküli hangulat. A hangtalan némaság sokszor ordítóbb tud lenni az ordításnál. Láttam régen egy filmet, azt hiszem a görög-török konfliktusról szólt, amiben egy néma tömeg fenyegetve vett körbe majd kasztrált valakit. A lincselések általában hangos őrjöngő aktusok, ehhez képest itt néma csendben zajlott minden, az egyetlen sikoly az áldozaté volt.

Valami hasonló módon néma mindenki a „Ne engedj el!”-ben is, sajnálkozva vagy éppen hűvösen tartva távolságot a donorként nevelt emberektől. Ez a távolság a legdrámaibb az egészben, és ez sem sci-fi, hanem pont az, amit mondjuk fogyatékos emberek élhetnek át. Nem tudom miért, ez a párhuzam sokszor eszembe jutott. Még az intézmény is stimmelt…

Nincs lázadás, én lehet elinnám a májam direkt. Sokan meg is teszik a valóságban, halállal lázadnak az életükért. Legfeljebb remény van. Bárhova görgetem a filmet az a zseniális benne, hogy kipörget a sci-fiből, ez nem egy képregény világ, amibe bemenekülni lehet, hanem az a varázsajtó, amin belépve megérkezel oda, ahol eddig is voltál.

Nagyon szépek a képek, elmondják, hogy van miért élni még ilyen röviden is. Tizenéves koromban, amikor nagyon és reménytelenül szerelmes voltam mindig kizárólag abba, aki szintén szerelmes volt valaki másba, hát ott állt meg a zuhanásom, hogy a naplemente olyan mély, szinte barnás sárgára színezte a házak falát, vagy az arcom. Van a szél, lehet találni hajót a parton, és jó illata van a virágoknak. Ennyi egy élet.