...és még annyit, hogy

Megnéztem ezt a „kiszivárogtatott” videót az ún. Kubatov lista működéséről. Több dimenzióban is elgondolkodtatott, de azt kell, hogy mondjam, én a problémát nem ott látom, ahol a hozzászólók, vagy a témában nyilatkozók általában problémát látnak ebben, és az ehhez hasonló listákban, módszerekben.

Vajon mit gondoltunk, amikor időnként elejtett hírekben elhangzik, hogy mindenféle kampánytanácsadók, meg választási guruk jönnek egy-egy politikai párthoz, akkor azok miféle tevékenységet végeznek? Kampánytanácsadók nem azért jönnek és vesznek fel iszonyatos pénzeket, mert meg tudják mondani, hogy hány centire legyen a margótól a FIDESZ felirat és a narancs milyen árnyalatát használják a szórólapon. Pontosan azt hozzák, azt a módszert, amit a videón is láttunk.

Nincs benne semmi új. Lehet látni hollywoodi filmeken milyen aprólékosan felépítve ér össze a lánc a befutó elnöktől az utcát talpaló önkéntesig, a zacskóba pakolt golyóstolltól az intellektuális kampányszövegekig.

Tulajdonképpen az lepett meg (pozitív értelemben), hogy Magyarországon is össze lehet hozni egy ilyen hosszú, tudatos láncot, mert nekem vesszőparipám, hogy ebben vagyunk a legrosszabbak. Vannak kimagasló egyéni teljesítmények az országban, de csapatban, az egyetlen ember által átlátható horizontnál nagyobb összefüggésben, összehangoltan cselekedni nem tudunk. Bizonyos értelemben erre cáfolat a Kubatov-lista még akkor is, ha láthatóan egy kalap szart sikerült, ilyen jól csomagolva eljuttatni az emberekhez.

És itt azért időzzünk el egy picit a részleteken. A probléma ugyanis nem azzal van, hogy Kubatov Gábor vezetésével (az MSZP-ben is nyugodtak lehetünk, megvan a hasonló feladattal megbízott ember) felállt egy rendszer, ami élő kapcsolatot teremt a párt vezetése és a háztartások között.

Sőt ha a polgári köröket is hozzá vesszük, akkor láthatjuk, hogy ez az atomi szinten szerveződő építkezés egy korszerű, valódi közösségépítésről szóló gondolat, ami az alapját és testét adja egy politikai közösségnek.

A két végén mond egyelőre csődöt ez a rendszer. A fejénél, ahonnan nagyon bűzlik, és a talajjal is gond van, amire ezekek a kampánytanácsadóknak – akiknek nyilvánvalóan gőzük sincs a magyar kultúráról és néplélekről – tanácsai hullnak. És ahogy az lenni szokott a kettő össze is függ egymással.

A fej

Felülről azzal van a baj, hogy habár felismerték egy ilyen a végekig nyúló hálózatnak a jelentőségét, annak a valódi tartalma nincs komolyan véve, így az nem egy élő szövet mátrix-szerű kommunikációval, hanem egy olyan telefonzsinór, ami csak az egyik irányba működik.

Én nem hiszem el ugyanis, hogy amit most a FIDESZ kormánytól ideológiailag, és azok leképeződéseiként konkrét intézkedések formájában kapunk az összegzett esszenciája lenne a magyar jobboldalon évek lassú munkájával szisztematikusan összegyűjtött értékeknek, tudásoknak és véleményeknek a világ folyásáról és az ország jövőjéről.

Lehet tudni, hogy a FIDESZ igen aktívan fókuszcsoportozik, ami kiváló eszköz vélemények, értékek, viszonyulások, várható döntések feltérképezésére. Ezt a FIDESZ azonban nem tartalmának (programjának) összeállítására, a saját választóik megismerésére fordítja, hogy a megszerzett tudás birtokában aztán a megismert tartalmak mentén alakítsák politikájukat (képviseljék választóikat).

A fókuszcsoportokat a jelek szerint arra használják, hogy aktuális konkrét intézkedéseik várható vagy már létező hatását monitorozzák, és ha kell, változtassanak (annak idején a sorkatonaság felfüggesztéséről szóló döntés ügyében megfigyelhető gyors párfordulatuk példa erre), vagy csökönyösen tartva magukat eredeti terveikhez újabb kommunikációs csomaggal ugyanazt a szart etessék meg, tulajdonképpen saját szavazóikkal is.    

A második Orbán kormány alatt már szinte csak ez utóbbira látunk példát, ami a kétharmados felhatalmazás mellett annak is köszönhető, hogy Orbán Viktor egyszerűen belefáradt már az uralkodásba is, nemhogy még a demokrácia-szerű egyeztetésekbe.

Volt nekem a hadseregben egy századparancsnokom, akit a háta mögött borjúnak szólított mindenki kidagadó eres szemei és szintén duzzadó izomzata miatt. Ő folyamatosan mérgesen, ingerülten parancsolgatott és láthatóan olyan régen csinálta már ezt, hogy egyszerűen belefáradt a parancsolgatásba. Fárasztották már a megalázó szavak és mondatok is, ezért rendszerint csak azzal a nagy véres borjú tekintetével és apró kézmozdulatokkal kommunikált.

Itt is hasonlót érzek, amikor Orbán Viktor, aki sem adatokkal, sem aktivistákkal, sem szakszervezetekkel, sem tanácsokkal és bizottságokkal nem akar már találkozni. Ő, mint mondja Pokorni Zoltánnak leintésképpen, „másképp látja az életet”. Elégedetlen a kormányzat teljesítményével és sebességével, mert hogy lehet az, hogy ő fejben már eldöntötte, hogy mi lesz, és az nincs meg azonnal?

Szóval visszatérve a Kubatov-listára, a Polgári Körökre és a fókusz csoportokra, ezek mindössze arra kerültek felhasználásra, hogy felülről lefelé eljuttassák az üzenetet, választások alkalmával mozgósítsák a szavazótábort, és két választás között életben tartsanak valamifajta tüzet, de lehetőség szerint kezdeményezés, impulzus, valami fajta saját jogon való élet ne keletkezzék ezeken a helyeken, ne nagyon zavarják az elnökség és különösen a (miniszter)elnök iránymutató gondolatköreit.

Ezt látjuk a videón is. A kamerától megszeppent lakosok teljes támogatásukról biztosítják a FIDESZt, annak ellenére, hogy saját bevallásuk szerint nem foglalkoznak a politikával, már annyi szórólapot kaptak, hogy a második után nem értik őket. A FIDESZ-nek ennyi pontosan elég is volt, sőt ilyesmit szerettek volna hallani. Eljön ugye a választásra és ránk szavaz, a szocikból elég volt, ez jó jelszó lesz, mi megyünk is akkor. De hogy a világról, az anyaságról, a rezsiszámlákról, az utcanévről és az élettársi kapcsolat jogi státuszáról mit gondol, arra mi nem vagyunk kíváncsiak. A jobb oldal által felépített „néppárt” struktúrájában a Polgári Körök lehettek volna erre alkalmasak, aligha hallunk ezekről azonban kormányon. És talán nem véletlen, hogy nem a helyi közösségekből évek alatt összegyűjtött, összegzett impulzusok adják most a FIDESZ ideológiai munícióját és szakpolitikai iránymutatásait, hanem Habony Árpád és a Századvég exkluzív műhelyei.

A talaj amire mindez hull

Érdemes észrevenni azonban, hogy mindezt csak akkor lehet megtenni, ha meg van engedve. Tulajdonképpen nehéz eldönteni, hogy a cinizmus ekkora, vagy valós az a felismerés, hogy a „birka magyarnak” teljesen fölösleges programot írni, vagy a véleményét kérdezni? Elegendő számú befolyásolható ember van az országban ahhoz, hogy elég egy hátizsákos kommandóval bekopogni, szidni az aktuális kormányt, és átadni egy bedobozolt kalkulátort. Ahhoz már csak kicsi pofátlanság kell, hogy erre, még vonalkóddal lepisztolyozható módon, tollba is mondatják az emberekkel családtagonként kire szavaznak majd.

A két jelenség egymást gerjeszti, az eredménye meg olvasható a gazdasági adatokban. A „párt” tapasztalata az, hogy reménytelenül birka népével (ez lenne az igazi néplélek?) a legjobbat akkor teszi, ha messiást, megmentőt, vezért, vezetőt kreál., a háztartásokban meg az az élmény, hogy ránk igazából nem kíváncsi senki, de legalább négyévente hoznak kalkulátort, és ígérnek mindenfélét, hátha ennek egy pici szelete legalább megvalósul.

Nem csináltak Kubatovék szerintem semmi különöset, csak patkány módon nem egy politikai közösség élő szövetét hozták létre, hanem „letapogatták” a preferenciákat és megdolgozták a helyi közösségeket. Ellenzéki időkben a befolyásolás és a mosolygós lekenyerezés, kormányon már inkább a leszámolás és az egzisztenciális fenyegetés eszközeivel.

Azt kell mondjam, hogy egy modern demokráciákra kidolgozott abszolút közösségi megközelítés egy kelet-európai politikai kultúrában elsütve létrehozta a maga szokásos torzóját. Az eszköz nem rossz, de mi láthatóan nem tudunk élni, csak visszaélni vele. Még jó, hogy időgépünk nincs…

Azt hiszem elérkeztünk egy fordulóponthoz a hazai felsőoktatásban. Nem kérdés, hogy komoly változásokra van szükség. Szinte már menetrendszerűen, ez a "bátor és cselekvő" kormány ezen a területen is elindul a változások útján. A szükségeshez képest ellentétes irányba. 

Azért gondolom azt, hogy egy fordulóponthoz érkeztünk - tehát innen már nincs tovább - mert belülről a rendszer lassú építkezéssel lassan önmaga karikatúrájává vált, kívülről pedig ez a huszáros csapat, mindent elkövet azért, hogy olyan abszurd helyzetet teremtsen, amiben mindenki cselekvésre van késztetve. Írtam ez előző bejegyzésben, hogy véleményem szerint az Orbán kormány egyfajta szívességet tesz a magyar társadalomnak azzal, hogy az abszurditásba fordítja át társadalmi rendszereinket, felmondja meglévő szerződéseinket és ezzel cselekvéskényszert vált ki. Egyetértek azokkal, akik azt hangoztatják, hogy a rendszerváltáskor ajándékba kaptunk valamit ingyen. Megküzdeni érte most kell, és ezt úgy tűnik nem lehet megúszni. Ez az ára a demokráciának. 

Hasonló dolog történik a felsőoktatásban is. Mindenféle demokratikus intézményi reformok (egyetemi tanács, majd szenátus, egyetemi autonómia, oktatási szabadság) ellenére, mint szervezetek, legnagyobb egyetemeink leginkább a szocialista állami vállalatok működési módjait örökítették tovább. Nem tűnt még fel senkinek, hogy miközben az egyetemek elvileg a fejlesztések, a fejlődés és a kreativitás központjai ez valójában egyik hazai műintézményről sem mondható el? Azt kell mondjam, hogy tagadhatatlanul van ennek az országnak jó néhány felsőfokú oktatást nyújtó intézménye, de egyeteme egy sincs. Nincs, mert még nem csináltuk meg.

Hogy Orbán Viktor és csapata merre mozdítaná el a felsőoktatást az azt hiszem világos. Látjuk a mintát a közoktatás kicsit korábban kezdett "reformjából", két év kormányzás után elérkezettnek látják az időt, hogy a felsőoktatást is bedarálják.

Két kiragadott gondolaton keresztül szeretném érzékeltetni, hogy mindehhez képest - véleményem szerint - merre kellene elmozdulnia a felsőoktatásnak. 

Hallgatók

Ha azt mondjuk, hogy az egyetemek olyan kreatív, pezsgő központok, amik a fejlődés motorjai, amik körül cégek, kutatóintézetek, állami intézmények keringenek, és amik  nemzetközi figyelmet is keltenek azt nem lehet olyan szereplőkkel csinálni, akiknek a neve (és szerepe) egy passzív befogadó létre utal. A hallgatásra. Oktatóik meg ennek ellentétpárjai. Az előadók, akik leadják az anyagot és távoznak. Majd a vizsgán találkozunk. 

Az nem egyetem, hogy bejönnek fiatal emberek meghallgatják mit mondanak nekik tanáraik, és ennek egy meglehetősen csökevényes százalékát félévente visszamondják vizsgák alkalmával. A legelkeserítőbb mondat, amit hallani szoktam, amikor hallgatók megkérdezik, hogy melyik irodalmat kell elolvasni ahhoz az irodalomjegyzékből, hogy a tételt vissza tudják mondani. Van egy félreértés a mi kultúránkban az általános műveltségről és általában a tudásról. Vágó István vetélkedőkre hajazó halott tudásra vagyunk szocializálva, azt hisszük ha tudjuk, hogy a mohácsi csata 1526-ban volt, és fel tudjuk mondani, hogy a feszültség két potenciál különbsége, akkor már történész illetve fizikus diplomát is kaphatunk. Ezt be kéne fejezni.

Az egyetem a gondolkodásról szól, a kérdezésről és a kételkedésről. Márpedig gondolkodni, kérdezni és kételkedni csak olyan közegben lehet, ahol aktív diskurzus van, és ahol minden gondolat releváns, nem lehet "hülyeséget" mondani, ámde van időnk arra, hogy összevessük kinek miért és mi van a fejében. 

A magyar egyetemeken tanuló fiatalok szerepe olyan mintha az általános és középiskola egyenes meghosszabbításaként a diákévek meghosszabbítása lenne. Egyetemi polgárok helyett, nekünk még nebulóink vannak, gyerekek, akikre a gondnokság ügyel, hogy rendeltetésszerűen használják a termeket, és akiket a mi gondos tematikákkal körbevett tanrendünk fegyelme mellett diplomaosztáskor kibocsátunk az iskolapadból. 

Az egyik teendő, hogy egyetemi polgárokat kell teremteni a hallgatókból. Róluk, nélkülük nem lehet dönteni. Remélem ezt hamarosan a maguk által beszélt nyelven elmondva nekik, megérti Orbán Viktor kormánya is.

Oktatók

Itt mivel érintett vagyok, inkább a felelősséget szeretném kihangsúlyozni. A magyar egyetemek oktatógárdája az ország egyik leginkább privilegizált helyzetben lévő társasága. Na nem azért mert olyan magasak a bérek a felsőoktatásban, hanem azért mert bármit is gondolunk az egyetemi oktatókról döntő többségük olyan ember, akik egzisztenciálisan valójában igen kevéssé függnek az intézményüktől. 

Az nem csak üres statisztika, hogy a felsőfokú végzettség, ne adj isten tudományos fokozat az egyik legkomolyabb elősegítője a munkaerőpiaci lehetőségeknek. Ha van réteg ebben az országban, akik tudásukat, szociális tőkéjüket, tapasztalataikat leginkább mobilis módon értékesíteni tudják, azok az egyetemi oktatók. 

És ebben rejlik a hatalmas felelősségünk is. Ha mi oktatók most a kormány már csepegtetett fenyegetései közepette (ma jelent meg az MTI hír, hogy OECD összehasonlításban 10-15%-kal több oktató van a kormány szerint a kelleténél), behúzzuk fülünket farkunkat és szeretteinkért meg munkahelyünkért aggódva majd attól rettegünk, hogy jaj csak ne kerüljünk abba a 10%-ba, akkor ugyan kitől várjuk még, hogy ellent merjen mondani annak az úthengernek, amivel két éve végigmennek az országon?

Egyetemet nem lehet rendeletre csinálni, és nem véletlen, hogy 20 évvel a rendszerváltás után nincs olyan kelet-európai egyetem, amelyik érdemben nyilván lenne tartva a világban. Nem HVG-szerű és még csak nem is shanghai-i listákról beszélek, hanem egy olyan hangulatról, hogy ebbe a térségbe érdemes mondjuk vendégprofesszorként, vagy hallgatóként jönni, mert itt izgalmas, érdekes dolgok történnek, amikből tanulhatok. Szerintem történnek ilyenek, de az egyetemeink ennek sajnos nem letéteményesei, nem katalizátorai és ennélfogva nem is közvetítői.

Ha ezen bármit is változtatni akarunk, márpedig változtatnunk kell rajta, az semmiképpen nem mehet abba a központosított, parancsuralmi irányba, amit a kormány most szisztematikusan végrehajt az élet minden területén. A felsőoktatás ha nem akad meg a torkán, akkor semmi nem fog. És ha az oktatók, mint a társadalmunk egyik leginkább mobilis és képzett rétege, nem állják útját ennek, akkor még mindig lesznek képzőhelyeink ugyan, de egyetemünk hosszú ideig nem lesz egy se.

Úgy érzem ez el fog dőlni. Tulajdonképpen már a napokban. Fordulópontra értünk...

Olyan 20 éve, a rendszerváltás hajnalán, volt egy Darnel Krisztián nevű fazon, aki brutálisan arrogáns tréningeket tartott csarnoknyi embernek, személyiségfejlesztő módszer gyanánt. Sokan kóklernek tartották, ám sokaknak bejött, a lényeg talán az volt, hogy az arroganciával kizökkenteni akarta a résztvevőket. Legelsősorban az önsajnálatukból. Hogy van valaki, aki hihetetlenül megalázóan, durván és arrogánsan viselkedik velük, és ezzel elmegy szinte a végsőkig, amikor már végre a birkák is életre kelnek, és harcolni, ellenkezni kezdenek. Kiállnak magukért. Onnantól kezdenek el élni. 

Azt hiszem ez a lényege az "Orbán-tréningnek" is. Azzal a különbséggel, hogy itt nincs feloldás, nem jön elő egyszer csak Viktor göndör parókában egy üveg pezsgővel, hogy - "Nézd csak Magyarország, ez a kandi kamera volt, mosolyogj bele és gondolkodj el azon, hogy mi mindent meg lehet veled csinálni". Ezek a fiúk ugyanis komolyan gondolják..

De végülis nem baj, mert a hatás ugyanaz. Orbán egy leckét ad nekünk, és mi két éve ülünk, mint a megszeppent Darnel tréning résztvevők az első órákban. De ez a tréning még hasznos is lehet..

Sokan Bajnai Gordontól az Európai Uniótól vagy az USA-tól, mint valami megváltótól várják a demokrácia eljövetelét. Azt hiszik nekünk ehhez nem kell csinálni semmit, majd valaki elhozza. Mi majd alszunk addig, meghunyászkodunk, szólaljon fel valaki más, addig jó míg nem velem baszakszik, de titkon már a megmentőt, a megváltót várjuk, akire csak egy délelőtt el kell menni szavazni és majd rendben lesz itt minden. A FIDESZ is így jutott kétharmadhoz, és Bajnai sem a demokráciát fogja elhozni, ha pusztán ennyiből áll az egész, hanem csak lesz egy fokkal életképesebb vezetőnk.

A demokráciát Orbán Viktor fogja elhozni. "Mert nekünk Mohács kell!". De az 20 évente. Igazán kár, hogy ennek a tanulási folyamatnak megint az lesz az ára, hogy padlóra kerül az ország, hogy emberek mennek tönkre és ismét egy generációnak fojtódnak mikrofonba pufogtatott szavakba az álmai. Mert ha ez nem lenne azt mondanám magam szavaznék meg még négy, mit négy...nyolc évet Orbán Viktor uralmának. 

Olyat, amilyen most, csak még durvábban. Szerintem tudják még fokozni. Naponta karikatúraszerű jelenetekkel. Minél abszurdabb, minél nyilvánvalóbban hazug, annál jobb. 

Van ugyanis az Orbán kormánynak néhány vitathatatlan eredménye az eltelt két évben. Két komoly eredmény. A Schmitt ügy és a családon belüli erőszak szabályozásának ügye. Harmadikként azt hiszem Ángyán József frontján fognak elérni egy újabb komoly sikert. 

A két említett történetben az ország sikerét a FIDESZ-nek köszönhetjük. Ha nincs Schmitt Pál, és nincs az az arcátlan cinizmus, ahogy ő pozícióba került, és ahogy őt abban megpróbálták megtartani, akkor sosem derül ki, hogy mégis van egy nemzeti minimum, amit sem a bal, sem a jobb oldalon nem tolerálnak az emberek. És ennek a nemzeti minimumnak a kitapogatása, az Orbán rendszer pozitív hozadéka, tehát eredménye.

Lehet, nekünk az kell, hogy 20 évig maradjanak hatalomban, ennek a paradox funkciónak betöltésére. 2 év alatt 2 komoly eseményen keresztül sikerrel fogott össze az ország látszólag végletesen kettészakadt fele, és minden idők legpökhendibb, legcinikusabb kormányát két alkalommal is meghátrálásra kényszerítette. Nem az Unió távolíttatta el Schmitt Pált, és a NATO-nak sem kellett bombáznia minket ahhoz, hogy ne lehessen büntetlenül megalázni nőket. Ezt mi csináltuk meg közösen és büszkék lehetünk rá. Az is egyértelmű, hogy a siker mindkét esetben annak volt köszönhető, hogy a közmegegyezés felülírta a jobbos-balos határokat. 

20 év alatt, ha a trend folytatódik 20 ilyen közös cselekvés már nagyjából kiad egy alkotmányt. És onnan majd tényleg gránit szilárdságról beszélhetünk.

Igaz, nem úgy, ahogy ők azt képzelték, de mégiscsak téglánként kiépítik nekünk a nemzeti együttműködés rendszerét. Schmittet ugyanis a valódi (és nem a középületekben kitett) Nemzeti Együttműködés távolította el a hatalomból. 

Rá kéne inkább érezni a Schmitt sztori és a "szülsz Te rendesen?" sztori ízére. Megérezni annak a hatalmát, hogy mi van akkor, ha valóban elérjük azt a minimumot, amin túl már balról, jobbról, zöldről, barnáról, vörösről és rózsaszínről sem akar senki továbbmenni lejjebb. Schmitt Pál ügyében zavaróan mélyen, de mégiscsak üdítően megélhettük, hogy van feneke annak a gödörnek. 

Nem tudom hol fogunk megállni. Sajnos amit írok, azért hipotetikus és irreális, mert nincs időnk és mozgásterünk arra, hogy minden területen kitapogassuk ennek a gödörnek az alját, aminél lejjebb már egyikünk sem akar menni. Félek, jóval előtte tönkremegyünk, összeháborúzunk vagy egyszerűen éhen halunk.

Szóval a tempó lassú, de ahogy a gyereket sem lehet siettetni, hogy tanuljon meg járni, legfeljebb bátorítani, meg foglalkozni vele, úgy egy országot sem lehet kívülről, felülről demokráciára tanítani. Legfeljebb bátorítani lehet.

Jelenleg én ma annyit tudok Magyarországról, hogy hazudós és lopós ember nem lehet köztársasági elnöke. És hogy a nőket nem lehet verni. Nem rossz ez kezdetnek, hamarosan remélem kiderül, hogy földet sem lehet a helyiektől elorozni és minden kanyarban kíváncsian várom, mi mozgatja meg legközelebb a valódi Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Minden más import termék, nem mi küzdöttük ki magunknak, nem mi egyeztük ki benne, hanem az EU kényszerítette a kormányra, vagy majd egy megmentő rendbe teszi nekünk. és szerintem az valójában még nem lesz a miénk.