HTML

Facebook

...és még annyit, hogy

Ami eszembe jut, mert nem kell mindig tematikusnak lenni.

Társadalom

Bejegyzések

Friss topikok

HTML doboz

 

2009.11.29. 10:21 Zsoolt

Madrid

Nagyon jó olyan helyre utazni, ahol az év adott szakában sokkal jobb idő van, mint itthon. Budapesten szerintem a november a legnehezebb. Hideg, szürke, lutykos. Hiányzik a nyár vagy legalább a koraőszi napsütés, és még nyoma sincs a hideg, de legalább szép fehértakarós télnek. Sok tudatosság nincs benne, de majdnem minden évben éppen novemberre esik egy gyors utazás egy olyan helyre, ahol a november valami mást jelent. Ekkor jártam Máltán pár éve és most a múlt héten Madridban.

Madrid

Örültem, hogy most ide kell jönnöm, mert Madrid valahogy az a hely, ahova magamtól nemigen mentem volna el. Ha már Spanyolország, akkor Barcelona, vagy az Ibiza-Kanári valamelyike esetleg a déli Granada. De így fejben a kanapéról végiggondolva se tenger, se valami közhelyesen karakteres (Eifel-torony), a bikaviadal szemét dolog, a flamenco meg annyira van otthon Madridban, hogy akár Törökbálinton is autentikus akkor megnézni. De ezek csak a szemét, tényleg-kanapé gondolatok, az a fáradt lustaság, ami minden egyes utazás előtt elkap és elmagyarázom magamnak, miért kéne lemondani az utat/nyaralást, mert különben is repülni kell megint és úgyis fosok.

Madrid

 És fostam persze, és sokan szidják a wizzair-t, de én életemben először hallottam pilótát, aki mialatt szétdobált minket a gép vette a fáradtságot és belemondta a mikrofonba, hogy most erős turbulens zónán megyünk keresztül, ami kellemetlen lehet, de nem veszélyes és most lejjebb megy 600 méterrel hátha ott nyugodtabbak a légáramlatok. Nem tudja talán, de olyan sokat jelent egy magamfajta mindig mindenről logikus magyarázatra éhes arcnak, aki utálja a kiszolgáltatott birka szerepet, hogy veszi a fáradtságot a tájékoztatásra.

Madrid

Aztán megérkezve Madridba már persze nem érdekesek a közhelyek, minden nagyon más, érzem, hogy mások az illatok, más a levegő, és ekkor már húz magával a hely. Ülök a metrón sosem járt állomásokon át. Az első pillanatok még adnak némi izgalmat, míg az ember megfejti, mit kell itt csinálni a jeggyel, hogy kell értelmezni a táblákat, nyilakat, aztán már én is úgy ülök ott, mint aki minden este erre megy haza egy könyvbe merülve.

Madrid

Alig két sarokra vagyunk a Real Madrid stadionjától (ami azért önmagában egy kultikus hely) és keresünk egy éttermet, ahol talán nem aranyáron be lehet kapni valamit. Érdekes, hogy ilyet még a frekventált helyeken is találni Madridban. Alig tudom elképzelni, hogy a Budai várban mit ajánlanék annak, aki nem turistafosztós helyre akar beülni, de itt még a Királyi palota szomszédságában is találtunk helyet, ahol pár euróért be lehet dobni legalább egy tapas-t. Amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda a rendelés pillanatában, de tudtam, hogy az valami spanyol. Reménykedtem, hogy se máj, se gomba nincs benne és azt gondoltam legfeljebb otthagyom. Kis asztalkás meccsnézős kiskocsma volt a megérkezés estéjének helye, ott a Real Madrid stadion szomszédságában. Ausztria-Spanyolország ment a falra akasztott plazmaTV-n, de a fociőrült spanyolok vagy otthon nézték vagy nem is fociőrültek, mert a két kizárólag spanyolul beszélő pincéren kívül csak egy középkorú pár támaszkodott a helyiségben. Aztán később kiderült, hogy ez inkább a korai érkezésnek volt tudható, mert kilenckor még korán van Madridban. 10-re megtelt a hely, zsibongó helyiekkel és számomra meg kiderült, hogy a tapas az nem más, mint valamiféle szendvics, ezzel a menő névvel.

Madrid

Madridban rájöttem arra is, hogy milyen kincs nekünk ez a Duna itt Budapesten. A Duna ebben a már eléggé terebélyes méretben, ami olyan könyörtelenül hasít egy széles folyosót a két városrész közé, hogy ha semmi más jellegzetes nem lenne nálunk, már akkor is karakteres lenne Budapest. Bécsben hiába van Duna, az egész pont olyan nehezen átlátható, megragadható és ikonizálható, mint Madrid. Az ifjabb George Bush is azonnal rátalált a Gellérthegyre, szerintem, ha tehette volna, hazaviszi állandó sajtótájékoztató háttérnek. Csak egy pillantást vetsz rá, és azonnal mondod, ez Budapest pedig lehet, hogy csak egyszer láttad. Madridból nem tudom mit kéne mutatni nekem, hogy azonnal rámondjam, ilyen sehol máshol nincs, ez Madrid.

Retiro Park, Madrid

De nem csak a kövek jelentenek egy várost, hanem az emberek is, ahogy azt Bishkek kapcsán már megjegyeztem. És Madridnak is ez az erőssége azt hiszem. Nekem nagyon fontos, hogy egy városban emberek legyenek, akik életet csinálnak. Én azt hiszem, igazi nagyváros rajongó vagyok, engem nem nyomasztott, hanem felpörgetett a 17 milliós Shanghai, alig vártam mindig, hogy újra kimenjek és csak egyszerűen az utcán emberek között legyek. És nem tudtam mit kezdeni a szerintem agyhalott Bernnel, ahol nyolc hat óra után már egy teremtett lélek nincs az utcán, és minden olyan halál pontos, hogy csak élni nincs kedve az embernek. Én nem bánom a zajt, a zsúfolt tereket, de a szingapúri plázákat sem bántam, és nem kell egy városnak gazdagnak lenni, hogy ez a furcsa vonzás elfogjon, hogy kimozduljak.  Jerevánban az opera épülete körül korzózó örmények ugyanolyan hatást tettek rám, mint a jól öltözött berliniek. És olyan kukkoló is vagyok, azt hiszem, mert nagyon szeretek idegen helyeken csak leülni egy padra és nézni az életet körülöttem, érezni az illatát és nem aggódni. Azon gondolkodtam el immár sokadjára, hogy Budapesten is olyan nagyon jó lenne visszakapnom ezt az érzést. Nem tudom hova ülnék le, de csak magam miatt nem teszem, mert itthon mindig úgy érzem magam, mint egy űzött vad, aki melóból szalad haza, hogy folytassa a melót, és ha találkozom is valakivel a városban, nézem az órám, hogy mikor kell mennem, és még mennyi mindent nem csináltam meg. Ezek az én rövid utazásaim egyben a lázadásaim is, amikor nem titkolt kéjjel mondom bele a telefonba, hogy bocs, most Madridban vagyok, nem tudunk beszélni, és mindjárt valahogy lekerül az a gyomorgörcsszerű érzés, és nyugodtan ülhetek este 10-kor a SOL nevű téren azzal az otthon sosem érzett tudattal, hogy legközelebb majd csak reggel 8.30-kor lesz dolgom.

Madrid

És ezen a téren ezrével vannak, meg a környező utcákban minden irányban, egészen a Banca Espana-ig vagy még annál is tovább talán. Olyan mintha minden este valami népstadionbeli koncert ért volna véget, és az emberek most özönlenek a metróhoz, pedig nem. Kint voltak másnap is, ha lehet még többen. Este bújnak elő. Szép ruhákban, még ebben a novemberben (ami olyan, mint nálunk az október eleje) is szoknyában, szürke harisnyával. A legnagyobb különbség a középkorú nők körében lehet. Itt is és Olaszországban is azt láttam sokszor, hogy 50+ éves nők egy sajátos stílust képviselnek, ami itthon szinte teljesen hiányzik.

Madrid

Van ezen a téren, és mindenhol a városban egy csomó utcazenész, szoborrá merevedő pénzért mozdulós, szappanbuborékot eregető diákocska, zebránál zsonglőröző álkoldus, ami így leírva olyan sablonszerű, de engem bárhol járok, mindig odavonzanak.

Madrid

Maradva ennél a turistaélménynél, Madridban kiszúrtam magamnak a Real Palace-t, ami igazi dögunalom csalódás lett volna, ha nincs a pincében az a kibaszott sok páncél, és fegyver, és lovag és lószerszám, ami azért nekem ütős volt. Mit mondjon ezekről a spanyolokról az ember? Kicsit kitekerve ugyan, de egy fél kontinens beszéli ma is a nyelvüket, és látva azt a sok kardot, páncélt, szakállas puskát és díszes nyerget életnagyságú lószobrokra pakolva azt próbáltam elképzelni mit szólhattak mindehhez az indiánok, amikor először meglátták.
Az igazi nagy durranás számomra azonban a Prado. Alig tudtunk bejutni, de nem azért mert olyan hatalmas tömeg akarta látni Velazquest és El Greco-t, hanem mert egy százezres gazdatüntetésen kellett átvágni hozzá.

Demonstration in Madrid

Az a múzeum nagyon jó. Egy egész napot el lehet tölteni benne, az is kevés talán, de olyan profi, tiszta, jól szervezett, jól megcsinált helynek tűnt, ahol egyszerűen volt kedvem órákat barangolni. A festmények meg nekem mindig olyanok, mintha ablakok, vagy inkább kapuk lennének, amikbe csak bele kéne lépni és átkerülsz abba a világba. Sokáig szoktam nézegetni őket. Az elnyújtott figurák El Greco képein vagy Goya elkent arcú alakjait nem is tudom hogyan fogadták el jóval még az impresszionisták előtt a festészet akkori ítészei. Tudjátok azok, akik festeni akkor sem tudtak, de dönteni szerettek más képeiről.
  Velasquez in the Prado A szélesszoknyás királylányos, a soklándzsás középkori csatás, a vallásos szenvedő arcús, az ókori oszlopos napfelkeltés, aminek a fényei beragyogják a kikötőt, a harmónika-galléros portrés vagy a seggből furulyázós groteszk. Mindegyik egy-egy világ, amit lehetetlen akár száz látogatás alatt is feldolgozni, mert tulajdonképpen egyetlen képet sem lehet feldolgozni. Gyerekkoromban nagyon szerettem festményes puzzle-t kirakni és a kedvencem Munkácsy Rőzsehordó nője volt, amit több száz apró puzzle-elemből rengetegszer kiraktam és így talán azt mondhatom, hogy van egy intim viszonyom azzal a képpel, mert ismerem a kis titkait és ő is az enyémet. Kis darabjairól megmondom ma is melyik hova tartozik, és ő meg jól ismerheti azt az önelégült képemet, amikor befejezem napok múlva és olyan idegenül hat így egyben, hiszen így olyan távoli, távolságtartó, más, mint apró pici részletekben volt. A Prado összes festményét ki kéne raknom, hogy azt mondjam végre láttam őket, de most nincs hirtelen háromszáz évem erre és különben is kint gazdatüntetés van.

      

---

Szólj hozzá!

Címkék: spanyolország


A bejegyzés trackback címe:

https://annyit.blog.hu/api/trackback/id/tr301560300

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.