HTML

Facebook

...és még annyit, hogy

Ami eszembe jut, mert nem kell mindig tematikusnak lenni.

Társadalom

Bejegyzések

Friss topikok

HTML doboz

 

2009.05.23. 13:15 Zsoolt

Lengyelország 1989

Akkor jártam ott először. Szakmai gyakorlaton voltunk az iskolával, nyáron, valahol félúton Krakkó és Varsó között egy Kielce nevű városban. Most jut eszembe, hogy éppen 20 évvel ezelőtt volt. Más világ volt. Az utolsókat rúgta a szocializmus itt is, ott is. Engem jobban lefoglalt az, hogy a vonaton, ahogy egyre északabbra mentünk, egyre hűvösebb lett és egyre több a fenyő, olyan harapnivaló levegővel körülöttünk. Tömve volt az a vonat hazatérő lengyel vendégmunkásokkal, akkoriban Tatabányán is sok volt belőlük, a bányában dolgoztak. De talán még náluk is több nagy szatyrokkal és csomagokkal megrakott lengyel piacozó volt.

Sokan egy fél kispolszkit hoztak a vállukon. Ami ma a kínai piac, az 20 éve a lengyelpiac volt Magyarországon. Olcsó fúrógép, autóalkatrész, szerszámok, ruha, krowka cukorka.

Habár egyet sem ismertem, de szerettem a lengyeleket, mert az iskolában azt tanították, hogy lengyel-magyar két jóbarát. Ezen aztán a közvetlen találkozás élménye sem változtatott. Üvegben árultak valami joghurt szerűt, ami olyan finom volt, hogy én minden reggel rohantam venni, kiflivel.

A helyi „volán” garázsában dolgoztunk, ahol a tömegközlekedésben használt buszokat szerelték. Ezek többsége Jelez busz volt, de akadt néhány Ikarusz is. Mivel otthon a szakközépiskolában mindig Rába motorokat szereltem, itt is azonnal a magyar buszokhoz kértem magam. Szakértő szemekkel méregettem hogyan rakják össze, és próbáltam segítő tanácsokkal szolgálni, de 17 évesen sem állt ez jól nekem, ezért gyorsan el is hessegettek a lengyel munkások. Nem sokban különböztek a magyar üzemekben megismert munkásoktól. Sokat ittak, megvolt mindenről a véleményük, és mivel se alkatrész, se szerszámok nem voltak rendesen a legkülönbözőbb kreatív megoldásokkal találták fel magukat. És mindenhol a Szolidaritás plakátjai voltak. Ez, és a sok pap, meg apáca volt a legnagyobb különbség számomra a két ország között.

Igazi mozgalom volt a szakszervezet, nem az a langyos, lacikonyhás, csak május elsején látható egybemosódott valami, mint itthon. Persze annál többet nem tudtam róla, mint hogy láttam mindenfelé a plakátjaikat, zászlóikat, és az üzemben elhelyezett standok körül sertepertélő, hadarva beszélő embereket.

Én előtte szerintem életemben nem láttam élő apácákat. Papot néha a templom fala mellett elsurrani igen, és akkor is olyan idegen, egzotikus volt a reverendája. Hűvös, könyvszagú hangulata volt azoknak a papoknak, akiket korábban otthon láttam, de a lengyel papok és főleg az apácák meleg hangulatot árasztottak voltak. Természetese nyugalommal, sokszor csoportosan sétáltak Krakkó utcáin, mi meg szájtátva néztük őket, mert utoljára ilyet a Borsban láttunk.

Amikor elkészült végre az egyik Rába motor, beemelték a buszba és mi felkéredzkedtünk a próbakörre. Nyitott ajtóval száguldoztunk a városban, a motorház fedele még nem volt felhelyezve, így közvetlenül ráláttunk az ideiglenesen betekert olajnyomás mérőre. Szerintem az elég halvány értéket mutatott, de amikor szóvá tettem, csak legyintettek, hogy jó lesz és csak azért nem hessegettek el megint, mert ahhoz le kellett volna tessékelni a buszról.

A művezető már nem legyintett annyira. Vörös fejjel üvöltözött a kék overálos munkásokkal, de nem az olajnyomás miatt, hanem azért mert elvittek minket próbakörre. Csak a kurva szót értettük a beszédéből, a többit nagyjából hozzáképzeltem. Később kiderült megvonta a munkások prémiumát. Minket furdalt a lelkiismeret ezért egy egész rúd téliszalámit ajándékoztunk nekik engesztelésül. Én nem tudom honnan került elő az a rúd szalámi, de láthatóan sokkal jobban örültek neki, mint az elveszett prémiumnak.

Első lengyelországi utam igazi élménye azonban Grazena volt. Egyik délután strandra indultunk. Fogalmunk sem volt hol van ezért megállítottunk két lányt. Egy nálunk 2-3 évvel fiatalabb kis szőke lánykát a fekete hajú barátnőjével. Kézzel, lábbal és oroszul beszélgettünk, meglepően jól megértettük így egymást. Elkísértek minket a kielcei strandra, ami szép, kultúrált hely volt, fákkal, zölddel körbevéve. A strandon aztán csak leshettünk, hogy ez a két lányka, alig 14 éves, de már sokkal érettebbek nálunk. Testileg is már szépen kerekedtek, de inkább arra gondolok, hogy miközben mi idióta hülyegyerekekként vihogtunk, addig nekik már minden apró mozdulatukban volt valami kimért, büszke, óvatosan nőies.

Levágták magukat a kis törölközőjükre, vigyázva arra, hogy mindenki lássa őket, de arra is, hogy fél másodpercnél tovább senkivel ne tartsák a szemkontaktus. Hárman voltunk fiúk, de oroszul csak ketten tudtunk eléggé ahhoz, hogy legyen valami kommunikáció. Így jutott nekem a kis szőke Grazena, aki habár kitartóan kerülte a tekintetemet, annyit mindig kérdezett, vagy visszakérdezett, hogy fennmaradjon a beszélgetés fonala. Elmondták, hogy náluk a fiúk képzeljük, már csókolóznak is, és ez szörnyű…mi meg 17 évesen még nem értettük, hogy ha egy lány csókolózásról beszél, akkor már a téma felvetése nyert ügy, még akkor is, ha formálisan ezt éppen felháborodva mondja.

Nekem nagyon tetszett ez a lány, és irtózatosan szenvedtem a kicsit lekezelő, pillantáskerülő jéghercegnőségétől. Szinte semmit nem vettem észre abból, hogy ez csak a büszkeség fala, ami akkor mégis összeomlott, amikor utolsó nap elbúcsúzva taxiba szálltunk, mert majdnem elkéstük a lányok miatt az indulást. Grazena megragadta a karom és el akart húzni, hogy igyunk meg legalább egy kólát még. Nekem soha nem esett még ilyen jól, hogy megszorították a karom és a több napi jéghercegnőség, mint egy kártyavár omlott össze, és úgy nézett a szemembe, mintha az lenne az utolsó pillanat, amit megélünk. Gyorsan egy papírdarabra ráírta a címét és a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen írjak neki.

Visszafelé tartottunk már, amikor futótűzként terjedt a hír a vonaton, hogy meghalt Kádár János. Én meg egy lányos betűkkel írt kis papírdarabot szorítottam a kezemben és Grazena szőke haját láttam magam előtt, ahogy néhány szála mindig elkalandozik a nyaka körül. Az egyetlen terület, amit büntetlenül bámulhattam, amikor lehajolt vagy éppen elfordult valamiért.

Évekig leveleztünk, kaptam tőle rengeteg fényképet, amiket közösen csináltunk négyesben és a leveleit szép illatos levélpapírra írta cirádás lengyel betűkkel a lap szélét gondosan ollóval fura mintákra vágva. Órákat töltött ez a lány ezekkel a levelekkel, de romantikus levélváltásaink apró mellékzöngéje az volt, hogy én egy szót sem értettem lengyelül. A helyzetet úgy hidaltam át, hogy anyám egy munkatársa lengyel származású lévén mindig lefordította ezeket a leveleket nekem, és az én válaszaimat pedig Grazenának, lengyelre. Egy szakállas férfin keresztül váltottunk hát leveleket három éven keresztül az én szőke Grazenámmal.

Három év elteltével ismét találkoztunk. Katona voltam akkor, főiskolás, s befűztem egy szakasztársamat, hogy rövid nyári szünetünket töltsük el Lengyelországban. De ez már egy másik lengyel út története…majd legközelebb…

1 komment

Címkék: lengyel 1989 lány rába szolidaritás krakkó ikarusz apácák kielce jelez


A bejegyzés trackback címe:

https://annyit.blog.hu/api/trackback/id/tr971139095

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nemuccaszoc 2009.05.25. 09:03:24

Köszönöm ezt az igazán jó beszámolót, élmény volt.