HTML

Facebook

...és még annyit, hogy

Ami eszembe jut, mert nem kell mindig tematikusnak lenni.

Társadalom

Bejegyzések

Friss topikok

HTML doboz

 

2014.07.06. 11:37 Zsoolt

Walking Dead Budapesten

Akármilyen a közélet szempontjából kicsit is releváns rendezvény vagy nemzeti ünnep van Magyarországon, külföldről nézve az ország egyre inkább a Walking Dead tévésorozat jeleneteire hasonlít.

How-to-be-on-the-walking-dead.jpg

Néztem tegnap a Budapest Prideról készült videókat a médiában és már szinte kiszámíthatóan, ahogy évek óta, most is a kordonokat artikulálatlanul rázó kopasz alakokat láttam. Nem tudom szépíteni a dolgot, nekem a fenti kép jutott eszembe.

Aztán elgondolkodtam a hirtelen bevillant párhuzamon, és rájöttem, hogy a Walking Dead sajnálatos módon érzékletes és igen képszerű metaforája a mai Magyarországi viszonyoknak. Maroknyi túlélő próbál életben maradni, valami élhető világot teremteni egy titokzatos járvány miatt zombivá vált, egyre duzzadó tömeg fenyegetése közepette.

Elszabadult egy démon a palackból 2006-ban (van, aki szerint már 1992-ben Göncz Árpád kifütyülésekor), és ez a démon alattomos módon fertőzi meg az egész országot. Azóta másról sem szól az élet Magyarországon mint az ő kerülgetésükről, a harapásuk elkerüléséről, és a szomorú látványról, miként terjed a fertőzés.

Mint minden jó sorozatban, itt is fel vannak építve a karakterek. Van itt is "Kormányzó", aki ha érdeke úgy kívánja bevethető fegyverként használja az agyatlan fertőzötteket, körbevéve magát mameluk tudósokkal, értelmiségiekkel, akik készek ideológiát, nyelvet, új történelmet ha kell új identitást gyártani a zombisodás köré. Ők maguk nem azok. Hús, vér gondolkodó emberek, van agyuk, és e tekintetben jóval veszélyesebbek, kártékonyabban az általuk irányított zombiknál. Szerintük ez a túlélés záloga. Erőt kell mutatni, az erősebb marad életben és a folyamatos küzdelemben nem lehet válogatni az eszközökben. Pontosan mint a filmben, minden megmaradt jószágot és egyéb javakat magukkal ragadnak, és akiktől meg akarnak szabadulni azokat a mindenhol burjánzó zombi falkák elé vetik.

Az alapvetően agyatlan horrorként esti pop-corn melletti ijedezésre és izgulásra épülő filmsorozatnak van egy elgondolkodtató szála is. A filmben az apokaliptikus összeomlás után, ahogy az emberek tömegei válnak élőholtakká a túlélők először minden egyes életben maradottnak örülnek, befogadják őket, azt gondolván, hogy együtt erősebbek lesznek, nagyobb az esélyük a túlélésre. De elég hamar kiderül, hogy sok emberben nem lehet bízni, mert minden norma felbomlott, nem tartják be az alapvető civilizációs normákat.

A film pontosan erről szól. Amikor összeomlik minden, nem érvényes se törvény, se morál, nincsenek már alapmegállapodások, amire a civilizáció épül. A túlélők kénytelenek stílust váltani. Nem bíznak az idegenekben, és kiiktatják vagy elkülönítik azokat, akik nem tudnak civilizált módon együtt élni. Paradox dolog ez. Epizódról epizódra azt a lassú folyamatot látjuk, ahogy jóravaló, civilizált emberek válnak ha kell gyilkosokká, újra és újra próbálkozva a túlélés élhető szigeteit megteremteni. Nem egy emberi jogi oktatófilm.

Ugyanis a Walking Dead azt üzeni valahol, hogy a túlélés alapjait jelentő civilizáció kérdése nem demokratikus döntés kérdése. Vagy tűzzel vassal megteremtjük, vagy mind meghalunk. Ettől az üzenettől vált számomra a film bizonyos értelemben a mai magyar viszonyok metaforájává. Meg persze néhány zombi fizikailag is hasonlít a kopasz kordonrázókhoz.:) A fertőzés nagyon sajnálatos, minden zombi mögött valaha egy ember volt. Számtalanszor előjön a sorozatban az a vonal, hogy mindig akad szereplő, akinek megesik a szíve rajtuk. Próbálják őket embernek, partnernek tekinteni, megjavítani, meggyógyítani. De intellektuálisan már nem lehet hozzájuk férni. A sorozatban azonban eddig pusztán egyetlen hatékony kezelési módját láttuk a zombiknak, ha olyan megoldást kerestünk, ami nem öli meg őket. Az alábbi fotó ábrázolja:

Michonne-with-pet-zombies-in-The-Walking-Dead-season-4B.jpg

 

16 komment

Címkék: Magyarország Walking Dead


2014.06.21. 20:09 Zsoolt

A jövőtlenség receptje - mi is ezt főzzük

Éppen egy éve, tavaly júniusban írtam egy blogbejegyzést "A magyar jövő megtekinthető Örményországban" címmel. A bejegyzés a mai napig kering a Facebookon, arról írok benne,hogy mennyire pontosan leírják a kaukázusi ország jelenlegi viszonyai Magyarország egyik lehetséges jövőképét.

Egy évvel a megírása után sem érzem erőltetettnek a párhuzamot. Sőt! Annak idején az motiválta a poszt megírását, hogy mivel évek óta rendszeresen dolgozom különböző poszt-szovjet "köztársaságokban" folyton kísértett egy érzés, hogy az amit ott látok, az egy előrébb lévő, kifejlettebb változata annak, ami Magyarországon épül. Ma sem érzem ezt másképp és éppen ezért különös érdeklődéssel figyelem az örmény társadalmat.

Egy hónapja kaptam egy könyvet "Culture, values, beliefs: behaviour guidelines in changing Armenian society" címmel. Narine Khachatryan és munkatársai, a Jereváni Állami Egyetem Filozófia és Pszichológia karán oktató kollégáim publikálták az örmények értékrendjéről szóló tanulmányukat, amiben többek között arra keresték a választ mi alakítja azt a világot, amiben egy tehetséges, jobb sorsa érdemes nemzet így be tud merevedni egy  jövőtlen valóságba. 

Ez pedig egy másik bejegyzésemhez kapcsolódik, amit idén áprilisban, közvetlenül az országgyűlési választások után írtam: "A választási eredmények a magyar lakosság értékrendje tükrében". Ebben a bejegyzésben azt fejtegettem, hogy egy pár évvel ezelőtt a magyar lakosság értékrendjéről készült kutatás eredményeinek ismeretében igazából nincs mit meglepődni a Fidesz és a szélsőjobb sikerén, teljesen felesleges volt a pályát ennyire lejtősre alakítania a kormánynak, ezek nélkül is élvezik a többség támogatását.

Ez a gondolat a választások óta nagyon felerősödött. Se szeri, se száma azoknak az írásoknak, vagy kommentároknak, amik megállapítják, hogy, amit kormányzás címén az utóbbi négy évben látunk az semmi más, mint a valódi népakarat kifejeződése. Azt hiszem elég sokunkon eluralkodott ez a gondolat, azonban az én gondolkodásom olyan, hogy amikor valami nagyon biztosnak és egyértelműnek látszik, akkor azonnal megjelenik bennem egy ellenállás vagy óvatosság és elkezdem az ellenkezőjét is építeni magamban. Idegesítő tulajdonság ez, mert sosincs magabiztosság, de azt hiszem az ókori görög értelemben vett szkepticizmus nagyon jellemző rám.

Szóval miközben én is azt gondolom ma már, hogy ez nem egy ellopott és megvezetett ország, amit ördögi kommunikációval és hatalmi intrikákkal egy szűk kisebbség terelt az orbáni útra, az elszörnyülködés mellett van bennem egy ellenállás is, hogy valami itt nem stimmel. Ez az ellenállás elsősorban a saját élményeimből táplálkozik. Éppen 18 éves voltam a rendszerváltáskor, gyerek és tizenéves fejjel benne éltem a kádári Magyarországban. Eltelt velem is az a húsz év, amit 1990 óta futottunk és 2006 óta én is kerek pupillákkal meredek mindarra, amit magam körül látok. (én nem 2010-ben, hanem 2006-ban veszítettem el a talajt. A TV székház ostrománál éreztem meg először, hogy valami megváltozott ebben az országban.)

Szóval az ellenállás bennem onnan jön, hogy lehet mindent mondani népakaratról, de én tulajdonképpen azt élem meg, hogy nem ismerek rá a saját hazámra.

Visszatérve az örmény kutatásra, a szerzők bevezetőjükben hosszan fejtegetik az értékek, hiedelmek, a történelmi és személyes tapasztalatok, a kultúra egymásra hatását, és amikor arra keresik a választ, hogy valójában mik mozgatják az örmény emberek (nem) cselekvését, akkor hangsúlyozzák, hogy ez nem egy ok-okozati viszony (ilyen értékeket vallok tehát ezeknek megfelelően cselekszem), hanem sokkal inkább sokdimenziós mátrix, amiben az egyes elemek (beleértve az értékeket is) egymásra hatva alakulnak.

Nézzük meg mit talált ez a kutatás az örmény társadalomban, és habár minden párhuzam, ahogy minden általánosítás is, sántít, szerintem a Magyarországra vonatkozó esetleges tanulságokat, majd mindenki le tudja vonni magának.

Az örmények alapértékeit vizsgálva a kutatók azt találták, hogy a legfontosabb vonatkoztatási pontokat az örmények számára a család, illetve a szűk közösség jelenti. Sokkal erősebb a közösségnek való megfelelés ereje, mint az egyéni érvényesülés vonzása, olyannyira, hogy még az esetleges sikeres kiemelkedés is valamifajta ősbűnnek számít, amennyiben az a szűkebb környezet, a család és a közösség értékeinek, szokásainak és rendjének elhagyásával jár. Emellett igen erős a sorsban, szerencsében, egyfajta eleve elrendeltetésben való hit, az egyéni erőfeszítések kifejezetten negatív köntösben jelennek meg, hiábavaló, sőt kártékony próbálkozások, azokra úgy tekintenek mint a közösséget romboló elhajlások.

Lehetne ezt úgy interpretálni, hogy ez maga a konzervatív mennyország. Az erős hit és a család. Az összetartó közösség, az együtt sírunk, együtt nevetünk világa, ahol nincs önző egyénieskedés és önkiteljesedés, mindenkinek megvan a maga helye a közösség harmóniájában, amit megbontani nem helyes cselekedet.

A könyv szerzői azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy Örményországban nem a család és a hit ilyen erős, hanem minden más ilyen gyenge. A család nem valami erős nagy építmény alapköve, hanem nincs egyáltalán építmény, a család és a helyi közösség az egyetlen, utolsó mentsvár, az egzisztenciális és identitásbéli biztonság egyetlen menedéke, és ennélfogva egyúttal börtön is. Minden, ami a családi rendszeren kívül van, az mély válságban van, annak legmarkánsabb eleme a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Amikor a jogrendszerről, üzleti környezetről, politikai aktivitásról, úgynevezett közügyekről, az emberek egymásba vetett bizalmáról van szó, akkor egyértelműen az derül ki, hogy ezek a rendszerek végtelenül fertőzöttek, a hétköznapi ember számára közvetlenül nem megélhető és nem valódi szintek.

Külön tanulságos volt számomra a jogrendszerről, a jog, jogállamiság szerepéről szóló fejezetrész. Mivel különböző pszichiátriai szolgáltatások létrehozásán dolgozom immár évek óta Örményországban, már az elejétől fogva feltűnt, hogy a területen manapság jellemző erős emberi jogi, betegjogi szemlélet nem tud érvényesülni. Nem csak egyszerűen nem hatnak a jogi, emberi jogi érvek, hanem egyenesen irritálóak a helyi szereplők számára. Beletelt egy időbe míg rájöttem, hogy ennek az az oka, hogy a jog annak ellenére, hogy írott alkotmánya és jogrendszere van ezeknek az országoknak, egyszerűen nem létezik abban az értelemben, ahogy mondjuk az amerikaiak szeretnek hivatkozni alkotmányos jogaikra. Az már az érem egy másik oldala, hogy manapság a jogvédő szervezetek tevékenysége is kimerül sokszor annyiban, hogy 3-4 kulcsmondatot mantrázva, a helyi kulturális és társadalmi viszonyokra érzéketlenül importálni akarnak nyugati rendszereket, amik így ugyanolyan erőszakosnak hatnak, mint bármilyen más "megszálló" hatalom a korábbi történelemben.

A jog, csakúgy mint mondjuk a pénz, tulajdonképpen absztrakció. Ahhoz, hogy létező dologként legyen jelen az emberek életében, ahhoz egy nagyon erős közös megegyezés kell, aminek erős lábakon kell állnia a társadalom minden szintjén. Emlékszem mekkorát futott az interneten annak a szerencsétlen magyar juhásznak a története, aki két 54.000 Ft-os bankjegyért cserébe eladta három birkáját. Röhögött rajta mindenki, mert ma már úgy tűnik az a közmegegyezés, hogy egy számjegyet nyomtatunk egy papírdarabra, és annak címleteit, értékét előre rögzítetten elfogadjuk, az milliók számára világos és elfogadott. Nagy civilizációs teljesítmény ez, én sokszor rácsodálkozom.

De a jog, és különösen az olyan finom, puha jogok, mint az emberi jogok, még messze nem tartanak ezen az elfogadottsági szinten. Akkor sem, ha részei a jogrendszernek. Emberek úgy viszonyulnak saját jogaikhoz, ahogy az első kínai paraszt állhatott a piacon a X. század környékén amikor először történt meg vele, hogy a rizsért, amit eladott egy papírdarabot kapott. Halott már róla, mégis azt látva, hogy körülötte mindenki árut cserél vagy érmét használ, hát nehéz elhinni, hogy ezzel lehet is kezdeni valamit.

A jog kapcsán az örmény tanulmány szerzői arra hívják fel a figyelmet, hogy mivel a rendszer alapeleme a bizonytalanság és annak tudatos fenntartása, a jogrendszer paradox módon inkább ezt szolgálja, miközben éppen az ellenkezőjét kellene, hogy tegye. A jogalkotás a despota állam kezében van, de az nem az állampolgáriság, a mindenkire vonatkozó jogegyenlőség megtestesítője, amit a független igazságszolgáltatás hivatott biztosítani, hanem éppenséggel a bizonytalanság fenntartásának, ezen keresztül az elnyomásnak az eszköze. Amikor a jogszabályok a hatalom birtokosai által szabadon, igény szerint, névre szólóan akár, megváltoztathatóak, illetve szabadon értelmezhetőek, akkor habár rövid távon talán hasznot hoz ez az aktuális kormánynak, hosszabb távon azonban hihetetlen civilizációs károkat. A jog ilyen formában való megerőszakolása egy atombombánál is hatékonyabban repít vissza egy országot a középkorba. Pontosan ez történt Örményországban és ez történik napjainkban Magyarországon. A nagyon "elfoglalt", a szabályokat folyamatosan változtató országgyűlés nem a demokrácia győzelmét, hanem éppen ellenkezőleg a jogrendszer aláásását jelenti.

Márpedig ha sem üzleti, sem polgárjogi, sem politikai értelemben nem lehet számítani egy stabil jogrendszerre, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek a bizalom utolsó létező körébe, a család és kisközösség körébe vonulnak vissza. Erre azért is szükségük van, mert kiszámítható külső szabályok híján, a konformitás lesz a túlélés záloga. Egymást kell figyelniük, egymás cselekvését, "jogértelmezését", viselkedését figyelik az emberek. A kutatók által készített interjúkból kirajzolódik, hogy mind az üzletvitelben, mind pedig a mindennapi életben párhuzamosan létezik egymás mellett az írott szabályok és íratlan megállapodások, szokások szinte kibogozhatatlan, sokszor egymásnak ellentmondó kombinációja, amiben az egyetlen eligazodást a közvetlen környezet valódi cselekvése adja. Olyan ez, mint amikor járókelők egy csoportja álldogál már egy ideje a gyalogátkelő piros lámpájánál, azonban autó nem jön sehonnan. Az írott szabály egyértelmű, nem lehet átmenni. Az íratlan az, hogy ha nincs veszély csak a balekok állnak ott, főleg ha még az eső is esik mondjuk. A valós cselekvés nagyban fog attól függni, hogyan cselekszenek a többiek.

A másik fontos dimenzió, amit a tanulmány szerzői kiemelnek, a nyilvánvalóan érzékelhető és következmények nélküli társadalmi igazságtalanság. Ide egyszerre tartoznak a hihetetlen jövedelmi egyenlőtlenségek, a politikai elit pofátlan kiváltságai és megint a jogrendszer azon sajátossága, hogy az alól sokszor minden takargatás nélkül egyesek kihúzhatják magukat, míg másokra többszörös elemi erővel csap le. Ez még inkább erősíti a bizonytalanságot, a jövő kiszámíthatatlanná válik, az egyéni erőfeszítések (megfeszített munka mondjuk egy sikeres vállalkozás építésére) hiábavalóvá, sőt kifejezetten veszélyessé válnak, hiszen magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy az ember a hatalom (vagy annak helyi letéteményesei) látómezőjébe kerül. A túlélés záloga tehát a láthatatlanság, a szűk körön kívül mindenki felé nagy a bizalmatlanság, hiszen nem működnek azok a szabályzó viszonyok, amin keresztül biztonsággal érintkezni lehetne a külvilággal. Az egyének számára ilyenformán megszűnik a perspektíva, az idő. Az emberek tömegei máról holnapra élnek. Az ilyen környezet nem fejlődésre, előrelépésre inspirál, hanem a meglévő kevés megtartására. Mivel teljesen kiszámíthatatlan, hogy egy esetleges változás mit hoz, ezért a legnagyobb veszély éppen maga a változás. Az attól való félelem, hogy a jelenlegi rendszernél még rosszabb jöhet, tartja hatalmon a bebetonozódott jelenlegi politikai elitet.  

Az egyén jóléte szorosan összefügg családja jólétével és természetesen megvan a vágy, hogy mindkettő emelkedjen. Egy biztonsági játékot játszva azonban a jólét növelésének eszköze nem a bátor vállalkozás, hanem a patrónusok szerzése és a rajtuk keresztül történő kijárás. Ezek a patrónusok általában a helyi kiváltságos (politikai vagy gazdasági - legtöbb esetben ez ugyanaz) réteg képviselőiből kerülnek ki. Megbízható egészségügyi rendszer hiányában, ismerni kell egy "jó dokit", szociális támogatás, álláslehetőség, lakáskiutalás, kedvezményes nyaralás, vagy éppen a tudatosan betarthatatlannak alkotott szabályok kijátszása alóli felmentés mind mind a helyi potentátok jó vagy rosszindulatától függ.

Ez az érvényesülési mód igen erős tartóköve a rendszernek, hiszen az előrejutás, az apró vagy nem is olyan apró előnyök egész tárházát biztosítják, azonban szinte azonnal meg is szűnnek, amint bárki a családból, szűkebb közösségből a hatalomnak nem tetsző irányba mozdulna. Ettől válik igen erőssé a konformitás elvárása. Egy jól kiépített rendszerben mint az örmény, már nincs szükség a nyílt erőszakra. A család, a közösség maga szabályozza le a bármilyen módon nonkonform viselkedést. Pontosan úgy, ahogy a sajtó, vagy az igazságszolgáltatás. Jól példázza ezt az is, hogy egy állami egyetem keretei között ez a kutatás minden gond nélkül megjelenhetett egy könyv formájában. Svájci támogatással persze.

A kutatás két csoportban talált érdemi törekvést a kitörésre. A városi fiatalság körében, és különösen a városban élő fiatal nők körében. Ők adják annak a kevés, de kétségtelenül létező civil kezdeményezésnek a magvát, akik változásokat akarnak az országban. A lázadás, ellenállás leggyakoribb eszköze ugyanakkor a kivándorlás. Ezt semmilyen módon nem korlátozza a hatalom, sőt, gazdasági értelemben nagyban épít a diaszpóra hazautalásaira. Az elégedetlenség hatalmas az országban. Amit jól mutat a napjainkban is zajló elvándorlás. Növekszik a civil aktivitás is, minden új generáció egy kicsit előrébb jut, nagyon nagy a hatása a kényszerből (pl. Szíriából) vagy önként (az USA-ból, Franciaországból) hosszabb rövidebb időre hazatérő kivándoroltaknak. Azonban a tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy ezek még 20 évvel a Szovjetunió összeomlása után sem érték el azt a szintet, hogy érdemben tudjanak változtatni a viszonyokon. Érdekes megfigyelni, hogy - talán mert az otthon maradottaknak nem akarnak ártani - a diaszpóra is előszeretettel támogat kulturális, szociális projekteket, vagy adakoznak földrengések után, de nincs egy erős külső ellenzék, ami nyíltan nekimenne a politikai elitnek. Márpedig ez lehet(ne) az egyik kitörési pont.

Az a tény tehát, hogy az örmények többsége, bezárkózó, biztonsági játékos, a legmagasabb elvárásokkal a konformitás iránt nem az alapértékeikből fakad, ami aztán értelemszerűen hatalomra juttatta a maga politikai reprezentációját. Reakció ez inkább egy több évszázados hatalmi berendezkedésre, ami különböző felállásban ugyan, de nagyon régóta jellemző a régióban. Más jellegű történelmi és személyes tapasztalatok híján, ezek a tapasztalatok rögzültek hiedelmekké, az életben eligazodást nyújtó értékek is ezek mentén alakultak.

A tanulmány annyiban optimista, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy itt nem egy eleve adott, már-már genetikai adottságnak tekinthető felállásról van szó. Ezek a viszonyok igenis megváltoztathatóak, új, más tapasztalatok mentén. Annyiban azonban egyáltalán nem optimista, hogy leírják mi van, látják a progressziót, azonban annak üteme kétségbeejtően lassú. Generációk mehetnek rá, míg végre lesz áttörés, változás.

32 komment

Címkék: demokrácia értékrend Örményország


2014.06.08. 09:59 Zsoolt

Szingapúr tanulsága

Hosszan írtam a minap a szingapúri fejleményekről. Arról, hogy egy fiatalember szokatlan vihart kavart a csontmerev szingapúri politikai rendszerben. Azt a bejegyzést jobbára meghagytam a helyi események ismertetésére, de azóta továbbgördültek ezek az események és - habár írtam már nem egyszer erről a párhuzamról - azt gondolom van értelme megint leírni, mik ezeknek az eseményeknek a magyar tanulságai.

Magyarországon sok jobboldali gondolkodó számára Szingapúr a sikeres, tekintélyelvű, jobboldali diktatúrák mintapéldánya. Szerintem nem az, sosem volt az, és kiváltképpen nem a tekintélyelvűsége tette sikeressé.

Tény azonban, hogy Szingapúrban majd 50 éve egypártrendszer van, a hatalmi elit érinthetetlen, a városállamot átszeli az erkölcsös, lefojtott szigor. Visszatérően van egy olyan érzésem, hogy Szingapúr a lódenkabátos 50-es évekbeli kommunizmus inverze olyan módon, hogy a rögzített középpontban itt is a hatalmi viszonyok érinthetetlensége áll.

ION-Orchard.jpg
A nép elszegényítése, lebutítása helyett, itt iPhone-okba és fogyasztásba van ölve a politikai öntudat, nem nagy fekete autó érkezik hajnalban, és nem körmöket tépnek pincékben, hanem csillagászati összegű - Virág és Bástya elvtársakéhoz nagyon hasonlóan működő bíróság által megállapított - kártérítési csekk érkezik, ha bárki mondjuk kritikával meri illetni a miniszterelnököt.

E tekintetben tökéletesen értem miért van oda érte mondjuk Bayer Zsolt. Szingapúr a Fidesz pozitív jövőképe. Az a híres nagy tábor minden eleme találna benne a maga kedvére valót. Van benne szépen megtollasodott ámde lojálisan fegyelmezett középosztály, úgy része (mit része, az egyik hatalmas nyertese) a nyugati piacgazdaságnak, hogy szigorú erkölcsösségével távol tartja annak deviáns leágazásait. Szingapúr nem egy San Francisco vagy Sydney hatalmas meleg közösségekkel, nincs Playboy (behozni is tilos) van viszont testi fenyítés az iskolában és mégis kiemelkedőek a PISA eredményeik. A gazdasági siker nem jár együtt a demokratikus berendezkedéssel, sem szabad sajtóról, sem független igazságszolgáltatásról, sem pedig politikai értelemben vett pluralizmusról nem beszélhetünk. És a világ egyik legerősebb gazdasága, az emberek többsége nagyon jól keres, utazhatnak ahova akarnak, nincs letiltva semmilyen weboldal (legfeljebb a szart is kiperlik belőled, ha olyat írsz, ami nekik nem tetszik).

Lehet Fukuyama tévedett, nem a nyugati liberális demokráciákkal ért véget a történelem (hiszen arról már Orbán megmondta Tusnádfürdőn, hogy hanyatlik) hanem Szingapúrban. Nincs az a parttalan vitatkozás, erős, cselekvőképes kormány van, ami ciklusokon átívelően tud gondolkodni, működik, bejáratódott és gránit szilárdságú a centrális erőtér.

Mégis, mindezek ellenére már 10-12 évvel ezelőtt is lehetett hallani vészjósló hangokat. Egy részük gazdasági természetű: ébrednek az óriások, míg a 60-as, 70-es években lehetett száguldani egy 4 millió lakosú szigettel arra építve, hogy Ázsiát Szingapúr, Hong-Kong és Tajvan jelenti, ma már Kína és India is a képletben van, és az ő egyenként is milliárdos piacuk mellett az apró városállam lassan de biztosan láthatatlanná válik. Más részük társadalmi természetű: ezzel a lefojtott, Marcus-i értelemben egydimenziós kultúrával nem lehet a kor kihívásainak megfelelni. Nem lehet kreatív, tudásalapú társadalmat építeni, ahhoz ugyanis hiányzik a szabadság és (nem vicc, tényleg erről szólnak tanulmányok) az olyan deviáns jelenségek, mint a meleg közösség vagy legalább néhány elvarázsolt művész. (Mindezekről részletesebben itt írtam)

Mindeközben az eleddig sikeresen teljesítő elit, bármennyire is sikeres, eltávolodott a helyi lakosságtól, elveszítette az emberek bizalmát. A szingapúri kormánytisztviselők multinacionális cégek csúcsmenedzsereivel vetekedő béreket keresnek és ezzel együtt elmozdíthatatlanok.

singaporeans-protest-against-central-provident.jpg

Catherine Lim, elismert szingapúri írónő nyílt levelet tett közzé a szingapúri miniszterelnöknek. (Ott ez a műfaj még igen bátor lépésnek számít a fent említettek miatt. Mert ugyan nem tilos nyílt levelet írni, de ha van benne egy nem túl jól sikerült jelző, akkor jön a 250.000 dolláros csekk.)

Ennek tudatában is tollat ragadott az írónő. Válságról beszél, de nem gazdasági válságra gondol. Politikai, legitimációs és bizalmi válságról beszél. Eltávolodott, dölyfös, a kisembert lenéző politikai elitről, akik nagyra vannak teljesítményükkel, miközben az új, jól képzett, kozmopolita fiatal generáció ettől a teljesítménytől már nem hasra esik, hanem minimumként várja el azokért a fizetésekért, amiket osztogatnak maguknak. És akkor még mindig marad az egyelőre kimondatlan kérdés - mitől is kéne már megint nekik és csak nekik hatalmon maradniuk?

catherine-lim_HERO.jpg
A 60-as évek generációja még hasra volt esve attól, hogy 30 év alatt a koszos kikötővárosból a világ egyik legfejlettebb országát építették fel. Volt is okuk a hasra esésre. Az új generáció, már nem esik hasra ettől. Okosak, jól képzettek, világot látottak, nyitottak és tele vannak energiával meg pénzzel. A kormányfő nemegyszer hálátlannak nevezi őket. Pedig legtöbbjüknek csak kérdéseik vannak. Olyan kérdéseik, amiket idejekorán meg kéne hallani.

singaporeans-protest-against-central-provident-20140607-123331-401.jpg
Erről szól a levél.

Számomra meg arról szól magyar füllel a szingapúri történet, hogy mégha sikeres is lenne a Fidesz tákolmánya (jaj de nagyon messze vannak ettől), akkor sem lenne hosszú életű. Elfojtásra kizárólag ellenállást és lázadást lehet építeni, az csak ideig óráig fog konszolidációnak kinézni. Nem ért véget a történelem Szingapúrban sem. És Magyarországon sem fog!

Szólj hozzá!

Címkék: jobboldal diktatúra Szingapúr