HTML

Facebook

...és még annyit, hogy

Ami eszembe jut, mert nem kell mindig tematikusnak lenni.

Társadalom

Bejegyzések

Friss topikok

HTML doboz

 

2013.05.15. 10:58 Zsoolt

Kreativitás és szociális szolgáltatások

A címben szereplő két kifejezésnek általában nincs sok köze egymáshoz. Bármerre megyek a világban a szociális szolgáltatások jobbára egy szürke, közigazgatási, szakmai köntösben jelennek meg. Ellátásokat nyújtanak, jogszabályok alapján, és habár ezekben a szolgáltatásokban általában elkötelezett, lelkes emberek dolgoznak az egész szféra hangulata és megjelenése mégis inkább az 50-es 60-as évek munkavédelmi oktatófilmjeit idézi.

szociális foglalkoztató

(szociális foglalkoztató intézet valahol Magyarországon 1994.)

A fenti kép nem csak a szociális szolgáltatások jellemző architekturájáról árul el sokat, hanem arról a képi és vizuális szemléletről is, amivel ezt a fotót valaki 1994-ben képes volt kirakni illusztrációként. Szerintem nagyon fontos a kontextus. Lehet Nobel díjas programokat csinálni, kiváló pszichoterapeutának lenni, csodát tenni közösségek fejlesztésével reménytelen vidékeken, ha az egésznek a szövegkörnyezete egy fehér köpenyes, klumpás világ a XIX. század épületei között, a korai hatvanas évek kórházi vagy hivatali bútoraival, vagy az önkormányzati intézmények hirdetőtáblás, lambériázott falai között, akkor az egész inkább a reménytelenség és a változatlanság üzenetét hordozza.

Ehhez jön még az elképesztő mértékű aktatologatás és papírgyártás, az alpolgármesterek, szociális bizottságok, parlamenti képviselők szoros gyeplője, a kötelességtudó igazgatási szemlélet és a hozzá kapcsolódó írott és verbális nyelvezet (olvasott már valaki gyámügyi határozatot?) és máris szemünk elé tárul a szociális szféra jellegzetes világa. Mindehhez a magyar viszonyok között (és néhány - de nem az összes - kelet európai országban) hozzájön még a már nevetségesség határát súroló alulfinanszírozottság, az ímmel-ámmal létrehozgatott, foghíjas és alultervezett szolgáltató hálózat, ami az amúgy is nehéz örökséget cipelő szférát önmaga karikatúrájává teszi.

Mindezzel én egyre kevésbé tudok azonosulni.    

Az utóbbi években és különösen az utóbbi hónapokban a figyelmem szociális szolgáltatások területén egyelőre ritka kivételnek számító kreatív megoldások felé fordult. Ezek rendszerint úgy nyújtanak sikerrel rehabilitációs vagy más jellegű szociális szolgáltatásokat, hogy egyrészt szakítanak a hagyományos igazgatási szemlélet mellett zajló ellátási formákkal, másrészt képesek vagy saját bevételekkel hozzájárulni fenntarthatóságukhoz, vagy jelentékeny mértékben csökkenteni költségeiket úgy, hogy azok vállalható terhet jelenthetnek akár alacsony jövedelmű országok költségvetéseinek is.

Úgy érzem nincs más választás, jól kiépült és drága jóléti rendszerek helyett ezekben az országokban más megoldásokhoz kell nyúlni. Nekem nincs újabb 20 évem arra, hogy önkormányzatokra és kormányokra várjak, akik esetleg végre majd egyszer teljesítik ellátási kötelezettségeiket. Inkább szabadulni igyekeznek azoktól. Ez egy több rétegű probléma tehát. Egyszerre van szó arról, hogy forrás szegény országokban szerintem nem kéne tovább erőltetni a bőkezű nyugati ellátások, és magas színvonalú átfogó szakmai szolgáltatások rendszerét. Másrészt számomra egyre inkább az derül ki, hogy ezek a pelenkázó jóléti rendszerek habár sikerrel tartanak életben embereket, sőt egy egész jó életszínvonalat is nyújtanak nekik, valójában nem vezetnek az emberi jogi diskurzusokban harsonákba fújt társadalmi integrációhoz, hanem párhuzamos világokat hoznak létre a már létező világban.

Ott tartunk tehát, hogy nekünk sosem volt sok, de lassan világossá válik, hogy a kevesebb végül több is lehetne.

A figyelmem tehát az olyan kezdeményezések felé fordult, melyek valamilyen módon kiszálltak a meglévő jóléti rendszerek értelmezési keretei közül és élő, gyümölcsöző kapcsolatokat teremtettek a külvilággal. 15 éve járok több kevesebb rendszerességgel Prágába és a mentális problémákkal élő emberek közösségi alapú ellátása terén egy sajátos, számomra nagyon érdekes fejlődési utat figyelhettem meg. Csehországban a szociális szolgáltatások fejlesztésére a magyar út inverzét választották. Nálunk megszületett egy átfogó szociális törvény, ami azonnal ellátási kötelezettségeket és jogi garanciákon alapuló ellátórendszert hozott létre. Papíron. Az 1993-as szociális törvény és későbbi exponenciális bővítményei csak igen elnagyolt foltokban érhetőek tetten a valóságban.

Ebben mi nagyon jók vagyunk. Kéjes örömmel, készséggel írunk alá bármilyen nemzetközi egyezményt, vacsorázunk nagyot nagykövetekkel és államfőkkel aztán, tűzijátékkal kísérve csatlakozunk az Európai Unióhoz és egyúttal teremtünk egy hatalmas szakadékot a saját írott törvényeink és vállalásaink meg a valóság között. Ez egyébként nem csak magyar jelenség, a posztkommunista országok szinte mindegyikében a jogállamiság, a jog mint valaminek a garanciája elképesztő gyenge lábakon áll. Nálunk e téren kicsit szofisztikáltabb a rendszer. Nem lehet egy kamerába skandálni mint az USA-ban, hogy nekünk alkotmányos jogaink vannak, mert ma ott tartunk, hogy másnap átírják az alkotmányt ha kell. 

Talán éppen ezért, Csehországban a 2000-es évek közepéig semmiféle jogi garancia és szabályozás nem volt a szolgáltatási szektor működtetésére, fejlesztésére. Én mára ott tartok, hogy ha egy kelet-európai kormánytisztviselő nekem azt mondja, hogy hamarosan szabályozni fogják a kérdést, az azt jelenti, hogy akkor ide 10-15 évig nem kell visszajönni, mert amit mondott azt jelenti, hogy nem fognak csinálni semmit.

Csehországban is létezett/létezik egy megörökölt intézményi struktúra (az ottani Lipót a Bohnice még ma is áll és működik), mely napjainkig érintetlen maradt, azonban amolyan "projekt módon" már a kilencvenes évek közepén elindult egy a hazaihoz mérten nagyságrendekkel nagyobb léptékű fejlesztési folyamat. 1998 magasságában volt alkalmam a budapesti Népjóléti Minisztériumban cseh kollégákkal és magyar minisztériumi tisztviselőkkel találkozni, ahol a beszélgetés első öt percében kiderült, hogy Prágában csak fejlesztésre annyit költenek évente a mentális problémák ellátásának területén, amennyit nálunk a teljes meglévő ellátórendszer működtetésére.

A cseh kollégák persze folyamatosan panaszkodtak, hogy végtelenül kiszolgáltatott a helyzetük, hiszen törvényi garanciák helyett egyfajta kézből etetés módszerével évente pályázniuk kell újszerű projektjeik életben tartására és továbbfejlesztésére. Ez nyilván nem lehetett könnyű, a tény mégis az, hogy a kilencvenes évek közepétől akkori árakon évente mintegy 1 milliárd forint nagyságrendben kaptak fejlesztési pénzeket. Ilyen nagyságrendű fejlesztési forrás a magyar rendszerben először a kiemelt TÁMOP 5.4.1-es program esetében jelent meg 2009 magasságában, az is inkább a magyar modellnek megfelelően igazgatási és szabályozási keretek csinosítására ment el, mintsem konkrét szolgáltatásfejlesztésekre.

Előre rögzített, rigid szabályozási környezet híján Prágában előtérbe kerülhettek azok az ötletes, kreatív megoldások amikről ez az egész bejegyzés szól. Nem szép dolog, de már a kilencvenes évek végén irigykedtem, amikor még egy hazai alapítvány igazgatójaként rendszeresen meglátogattuk egymást a prágai Green Doors alapítvány munkatársaival, akik egy városliget méretű park szélén egy valamikori nyilvános WC-t alakítottak át kávézóvá, ahol első pszichotikus epizódjukat átélt skizofréniával diagnosztizált fiatal emberek dolgoztak. A projekt olyan sikeresen működött, hogy az ott termelt nyereségből a szervezet 2 másik kávézót és egy vegyesboltot üzemeltetett. De találunk Prágában farmot, kertészetet, szállodát, ajándékboltot, futárszolgálatot, nyomdát, amikben fogyatékossággal élő vagy mentális problémával küzdő emberek dolgoznak.  

Ez a fajta friss szellemű, alkotó fejlesztés a magyar ellátórendszerben a 90-es évek végéig volt jelen, egészen pontosan addig, amíg a szociális szolgáltatások szabályozása és igazgatása meg nem szilárdult. Én 95-ben kezdtem dolgozni egy ilyen újító szellemiségű alapítványnál, akkoriban még fej-fej mellett haladtunk a csehekkel. Mára nekünk maradt az 1/2000-es rendelet és a KENYSZI, amiről a szakmai párbeszédek 80%-a szól.

Prágában meg nem találunk olyan kerületet és olyan közösségi alapú szolgáltatót, akinek ne lenne saját non-profit vállalkozása. Nappali intézmények rendszerint kocsmák, kávézók, éttermek köré épülnek, fizikailag is eléggé meglepő látvány, hogy meglátogatsz egy pszichiátriai szolgáltatást, ami gyakorlatilag egy Coca-Cola napernyős kávézó köré szerveződik egy lakótelep közepén.

És szerintem ez a lassú átdizájnolás nagyon fontos. Ha megnézzük ezt az alábbi, a kávézó facebook oldaláról leszedett képet, akkor láthatjuk, hogy ez a prágai kávézó egy a budapesti romkocsmákra emlékeztető zúzós, pörgős hely, ahol nyáron fesztivál van, közösségi programok, esténként meg buli. És a helyet a nem messze lévő gyermek és ifjúsági pszichiátriai gondozó főorvosa gründolta annak idején. Ehhez képest tessék elmenni bármelyik magyar szociális foglalkoztatóba vagy "ideggondozóba" és talán világossá válik miről akar szólni ez a bejegyzés.

Halfway

A fizikai megjelenésen és az egész szolgáltatás "szövegkörnyezetén", kontextusán felül különösen fontos az, hogy ezek a helyek nem pusztán "terápiás elfoglaltságot" vagy ezzel az idióta műveltetőképzővel "foglalkoztatást" nyújtanak az érintetteknek, hanem valódi munkát adnak és a működtető szervezeteknek valódi bevételt hoznak. A jóléti rendszerek - ahogy azokról mi gondolkodunk - egyik legnagyobb csapdája, hogy egy burokszerű világot hazudnak a meglévő világ helyett, erősítve ezzel inkább a sérülékeny csoportok kirekesztettségét, ahelyett, hogy bátorítanának, ébresztenének és segítenének beilleszkedni.


A prágai kollégák persze ma is panaszkodnak. Lévén fogalmuk sincs arról, milyen az, amikor egy ellátórendszer gyakorlatilag 15 éve befagy a saját maga által teremtett csapdahelyzetbe, ők azt élik meg, hogy az annak idején elkezdett kreatív projektek idővel kissé öregessé, merevvé, szakmailag nehézkessé válnak. Számukra ez a probléma. Ezért ma az történik, hogy sorra teremtik meg az egykori alternatívok alternatíváit. 15 éves időtávlatban ezen nincs is mit csodálkozni legfeljebb a mi perspektívánkból lehet egyszerre szomorú és ijesztő, hogy a nálunk csak álmodott szellemiségű és fejlettségű szolgáltatások ott már egy következő generációnak adját át a helyüket. Ezt az új szolgáltatói generációt képviseli Filip Kavka étterme.

Filip

A Prágába áttelepült fiatal holland szakács vegetáriánus éttermet nyitott, mely a már említett Green Doors alapítvány együttműködésével egyszerre - az ő szóhasználatukban - tréning kávézó fiatal pszichiátriai betegek részére. Az újítás leginkább abban áll, hogy ez már sem nevében, sem szervezeti formájában nem szociális szolgáltatás. Ez egy vállalkozás, egy étterem, ami nem pszichoszociális rehabilitációt, hanem munka és képzési lehetőséget nyújt olyan embereknek, akik egyébként nagyon nehezen találnak munkát. Filipnek semmi köze a szociális szférához, ő egy szakács és étterem tulajdonos. Ennek ellenére heti rendszerességgel vesz részt pszichiáter által vezetett szupervízión és hosszas vitákat folytat a vele együttműködő Green Doors munkatársaival a rehabilitációs és a normalizációs szemlélet különbözőségeiről.

Ismét egy nagyon izgalmas folyamat zajlik tehát Prágában. Az eltelt 15 évben megreformált pszichiátriai szolgáltatások megszilárdultak egy bizonyos ponton. Lett már körülöttük szabályozás, kialakult egy szakmai kultúra, lett neki nyelve, fogalmi kerete és az ezzel járó szervezeti és szakmai tehetetlensége is. Ezt a lassulást felismerve nyúlnak új módszerekhez, ha lehet még kijjebb merészkedve a szakma hagyományos keretein, de nem azért, hogy deprofesszionalizálják a szociális szakmát, hanem hogy ismét megújítsák azt.

Nem tudom mi mikor kezdünk neki...

3 komment

Címkék: pszichiátria kreativitás fogyatékos Prága szociális szolgáltatás


A bejegyzés trackback címe:

http://annyit.blog.hu/api/trackback/id/tr825301136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Fecooka · http://www.boorze.com/ 2013.05.16. 16:06:00

Hát ez nagyon érdekes olvasmány volt. Köszi

beszélő név 2013.05.17. 13:07:30

Olvastam egyszer, hogy egy finn városka új lakótelepén milyen módszerekkel alakították ki az épületek közötti utakat, járdákat. Mielőtt a lakók beköltöztek és használni kezdték az épületeket, a házak, boltok, szolgáltató intézmények között semmilyen mesterséges összeköttetést nem létesítettek, mindössze egyenletesre döngölték a földterületet. Vártak egy évig, hogy a használat kirajzolja a leggyakrabban használt útvonalakat, és végül azokat aszfaltozták le.

Egy rendszer mesterséges megteremtése a legritkább esetben segíti a hatékonyságot. Egy önellátó jóléti rendszer a szükségletek valamennyi szegmensében persze túlzás, de az reális stratégia lehetne, hogy a források felhasználása olyan gyakorlatokban valósuljon meg, amiket nem íróasztalok mögött találtak ki. Ideális esetben a forráskeret maximalizálásában, elosztásában, illetve a felhasználás ellenőrzésében lenne kompetens az állam, a felhasználás módozatait pedig meghagyná az érdekelt civileknek.

sam2sam 2013.05.19. 09:14:36

Legyünk pozitívak. A helyes magatartás, ha a gyengeségünkből építkezünk. A Cseh szakemberek számára, szervezzünk budapesti konferenciát "A szociális foglalkoztatás, törvényi szabályozásának eredményei" címmel. Ettől nekünk se jobb se rosszabb nem lesz, na de a csehek, a konferencia minden napján egyre boldogabbak lesznek, és ha hazamennek, lobbistákat küldenek a parlamentjükbe, hogy irtsák ki a napirendből a szoc. foglalkoztatással kapcsolatos előterjesztéseket.:)
A hazai derű látást pedig alapozhatja meg, hogy a jelek szerint az állam minden ellátó rendszerből kimasírozik, ily módon nyit egyre szélesebb teret a civil kurázsinak és kreativitásnak. Az államnak pedig megmarad az ellátó rendszerek, helyett a pénz kivonó és behajtó rendszerek üzemeltetésének lelket nyomorító és súlyos terhe.:)