HTML

Facebook

...és még annyit, hogy

Ami eszembe jut, mert nem kell mindig tematikusnak lenni.

Társadalom

Bejegyzések

Friss topikok

HTML doboz

 

2012.07.09. 09:15 Zsoolt

Alázatos szolgája…

Foglalkoztat egy ideje engem az a kérdés, hogy mi a gyökere ennek a lekezelő pökhendiségnek, arroganciának és leszámolás hangulatnak. Azt látom, hogy hatalmas távolságok lettek emberek, csoportok között, kormányzati program az „elbánás”, lejáratás, margóra helyezés és lenne jelentkező a fizikai megsemmisítésre is. Egymással sem bánunk jobban, nincs olyan réteg, csoport, akire ne lenne valamilyen becsmérlő szavunk, amit azonnal rá is aggatunk az érintettekre, ha alkalmunk adódik rá. Kéjes örömmel alázzuk meg egymást.

Azt hiszem a megalázottság olyan, mint a csatornaszag. Egy idő után annyira hozzászokik az ember, hogy már meg sem érzi. Ettől azért még nagyon büdös van. Nahát így lehet ez a mi kultúránkban is. A megalázó helyzetek és viszonyok elviselése olyannyira része a hétköznapjainknak, hogy mint hal a körülötte lévő vizet, természetesnek vesszük, akár okozzuk, akár elszenvedjük azt.

Vannak az elfogadható emberi viszonyokra beszédes szavaink. Azokra az emberi viszonyokra, amik között mindenki élni szeretne. A hétköznapokban udvariasnak tartjuk, aki előzékenyen viselkedik, gentleman az, aki betartja az íratlan szabályokat. Hogy ezeket a szavakat és mindazt, ami mögöttük van megértsük, érdemes tennünk egy messzire vezető kitérőt.

Egy Norbert Elias nevű szociológus, az udvariasságot, az udvarias viselkedésformákat a civilizáció részeként, alkotóelemeként írja le. Érdekes módon azonban szerinte a civilizáció egy társadalmi ranglétrán felülről lefelé kikényszerített folyamat. Egy olyan viszonyrendszer, egy megteremtett előzékeny, biztonságos tér, amiben az embernek jogai voltak, nem kellett mindennapi halálfélelemben élnie először csak egy szűk elit kiváltsága volt. Az udvarias viselkedés egyértelműen a királyi udvar etikettjére utal. A gentleman szó szerinti fordításban gyengéd embert jelent. Nagyon szép szóösszetétel szerintem, igazi nemes embert takar, aki betartja ígéretét és minden helyzetben úriemberként viselkedik.

A civilizáció hétköznapi jelentése is az ösztönein uralkodni tudó, művelt, „civilizált” embert jelenti, aki már nem kiszolgáltatott a természeti erőknek, és akik egymás között is olyan viszonyokat alakítottak, aminek nem része a mindennapos rettegés, ahol nyugodtan álomra hajthatjuk a fejünket anélkül, hogy attól kéne tartani, valaki elvágja a torkunkat.

Elias ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy az így értelmezett civilizáció továbbterjesztésének, kikényszerítése azért volt fontos a mindenkori elit számára, mert annak fő motivációja az alárendeltség elfogadtatása (meghajlás), a status quo fenntartása. Békés szándékkal lép fel, aki udvariasan viselkedik. Az olyan alapvető gesztusunk, mint a kézfogás (itt a kezem nem disznóláb) a tiszta szándék, a fegyvertelen közelítés megtestesítője. Ezért is van az, hogy rendkívül udvariatlanságnak számít a kinyújtott kéz elutasítása, tulajdonképpen egy ellenséges gesztus, azt üzeni, akár fegyver is lehet nálam, nem garantálom a biztonságod.

Mindez tehát akár egy igazi konzervatív himnusz is lehetne, a fehér kesztyűs nobilitásokról, akiknek már a vérében benne van a kultúra, már a mozdulatai és arcvonásai is nemességről árulkodnak. A civilizáció pedig ennek a kifinomult nemességnek az átörökítése illetve kiterjesztése az alsóbb rétegek felé. A szó maga latin eredetű, a civil polgárt jelent, a civilizáció - ennek megfelelően - valahogy  összefügg a polgárosodással.

Van azonban ennek egy másik oldala is. Ezek a viszonyok csak akkor tudnak sikerrel átörökítődni, ha abból az is nyer valamit, aki átveszi ezt a mintát. A paraszt azért majmolja az urat, és eszik ő is késsel- villával, mert szeretne részévé válni valaminek, szeretne ő is olyan biztonságos, kifinomult életet, ami nem rettegéssel és végletes kiszolgáltatottsággal telik. Paradox módon az elit hatalmának megtartása csak ott sikerülhetett, ahol ennek az elitnek a privilégiumai kiterjesztésre kerültek. Ahol a civilizáció átörökítődött fentről lefelé. Számtalan példáját láthatjuk ennek és ahol ez az átörökítődés nem történt meg, ott nagyon fura viszonyok konzerválódtak és váltak a hétköznapok részeivé akkor is, ha a korábbi elit – szerintem éppen az átörökítés és a privilégiumokról való lemondás kudarcai miatt – elveszítette hatalmát.

Az angol író Piers Brendon pár éve monumentális könyvet írt a brit gyarmatbirodalom tündökléséről és bukásáról. A zavarba ejtően érzékletes részletekkel megírt könyv hosszan ecseteli a viktoriánus angol úriember egyik alaptípusát, az egyenes tartású vörös kabátos katonatisztet. Ezek az általában hagyományosan előkelő származású, kifinomult úriemberek valóságos traumaként élték meg az amerikai függetlenségi háborúban (aztán a szipoly lázadás során, az afgán fiaskó alkalmával, majd a búr vagy zulu háborúban), hogy a (hozzájuk képest) szedett-vetett csürhe nem volt tekintettel a korabeli hadviselés írott és íratlan szabályaira. Kifejezetten vadásztak a fegyelmezett sorok szélén vezénylő tisztekre, ami tisztességes háborúkban akkoriban tabu volt.

A gentleman e korabeli formája tehát úgy nézett ki, hogy a háború egy angol tiszt számára némi túlzással azt jelenti, hogy hajnalban kilovagol lövöldözni meg kardozni egy kicsit, míg mellette százak hullanak vagy válnak nyomorékká, ő este azonban már a szalonban a hölgyeknek csapja a szelet vagy a tiszti kaszinóban múlatja az időt.

Ez tehát a klasszikus alapállás. Magának biztonságos, élhető világot teremtett az arisztokrácia, akik a szó szoros értelemben nem veszik emberszámba azokat, akik nem közéjük valók. Napóleon még szinte hencegett azzal, hogy havonta 30000 francia katona a fogyasztása, és azóta valami történt, mert ma egyetlen tábornok sem engedhetne meg magának ilyen kijelentést.

Piers Brendon könyvét azért szeretem nagyon, mert észrevétlen finom részletességgel vezet be bennünket annak a kollektív tanulásnak a folyamatába, aminek során az alattvalók igényeire és viszonyaira érzéketlen angol gyarmatbirodalom a saját kárán eljutott valahova oda, amit az angol úgy ír le: Commonwealth.

Hihetetlenül érdekes példáinak egyike az, hogy a korabeli Anglia miközben hatalmas traumaként élte meg a ma USA-nak hívott formáció, mint gyarmat elvesztését a függetlenségi háborút követően, aközben gazdasági értelemben pár év leforgása alatt megtízszerezte az Amerikából származó bevételeit. Az történt ugyanis, hogy a korábbi tengerentúli gyarmat fájdalmas elveszítésével egyúttal komoly költségeket is spóroltak. Megszabadultak az akkor már (még) égető indiánkérdés megoldásától, jelentékeny katonai és rendőri erő állomásoztatásának feladatától, általában a rend és a lojalitás fenntartásának költséges terhétől egy olyan közegben, ahol egyre kevésbé volt lojális bárki is, így egyre kevésbé akartak az angolok szájíze szerinti rendet tartani. Nyertek viszont ezzel szemben egy új kereskedelmi partnert, amelyik immár a maga gazdagodására sokkal motiváltabban vett részt bármiféle produktív tevékenységben, és ehhez az akkor még mindig a világ urának számító Angliában kiváló partnerre leltek. Mit ad Isten, a békés kereskedés és együttműködés, 10-szer annyira javadalmazónak bizonyult, mint a felsőbbrendű elnyomás és folyamatos rendteremtés.

A kifinomult viszonyok átadásának másik jellegzetes példája az angol nyelv fejlődése. Brendon felhívja rá a figyelmet, hogy sokan azt hiszik, az amerikai angol azért különbözik annyira az angliai angoltól, mert az új kontinens sok másnyelvű bevándorlója ilyenné torzította a nyelvet. Pedig valójában az amerikai angol jóval közelebb áll a XVIII. század végén mindkét helyen beszélt nyelvhez, mint az anyaország mai nyelve.

Az angliai angol nyelvben ugyanis az eltelt több mint két évszázad alatt annak a kékvérű nemességnek az előkelő beszédmódja terjedt el, ami a függetlenségi háborúk korában egy szűk elit nyelve volt csupán. Anglia polgárosodott, civilizálódott, a közember átvette az urak nyelvét, szokásait, értékeit, és ezzel együtt azok privilégiumainak, jogainak jó része is átszállt rájuk.

Valami tényleg megváltozhatott ez alatt a két évszázad alatt. Angliában habár győztek minkét világháborúban, azt olyan áron tették, amiről már 1942-ben tudták, hogy ezt nem lehet többé az egyszerű emberekkel megfizettetni a háború után várható nyomorúsággal, rokkantsággal, árvasággal, kibombázott házhelyekkel. 1942-ben ezért felkérték az arisztokrata Lord Beveridge-t, hogy dolgozzon ki tervet a háború utáni társadalmi újjáépítésre, a várható szegénység és nélkülözés kezelésére. És ez a kékvérű angol arisztokrata a világ első társadalmi alapjövedelem rendszerének (basic income) bevezetésére tett javaslatot, ami máig a szociálpolitikai gondolkodás leginkább progresszív elgondolásának számít.  Számos eleme Beveridge elképzeléseinek megvalósult, és ezek a keserű traumák, véres veszteségek, szégyenteljes szembenézések mégiscsak elvezettek oda, hogy mindezekből született egy felismerés, lett egy tanulás, aminek alapjain ma már egészen más viszony van ember és ember között.

A civilizáció lefelé való átörökítésének ez a folyamata nem történt meg mindenhol. Sőt, ha beleolvasunk a hazai jobboldal Bayer Zsoltnál kicsit színvonalasabb véleményformálóinak írásaiba, akkor az is kirajzolódik, hogy ilyesmire nincs is mindenhol igény. 

Molnár Attila Károly így élteti az imperializmust, ami alatt ő hol a közép-európai Habsburg monarchia viszonyait, hol számomra kissé egzotikus tálalásban valamiféle középkori erényeket ért:

(az imperializmusban) „A jó rend és a tekintéllyel fenntartott törvények uralma áll szemben a tartalmi célokkal,    mint az egyenlőség, haladás, jólét. Mindezek a jók bekövetkeznek és be is következtek a birodalmakban, de nem célok voltak, hanem melléktermékek.

A Birodalom a béke, civilizáció és jólét fenntartása sokféle ember között és sokféle ember számára, változatos körülmények között, a homogenitás előfeltételezése vagy kierőszakolása nélkül. Nem civilizátorkodás. Igaz, nem ígéri a demokrácia csodafegyverét, a participációt vagy a teljes akaratérvényesítést, de mindenki jó alattvaló, aki a törvényt betartja, vallásra, fajra, vagyonra való tekintet nélkül.

(...)

A kényszer, korlátozás és különbségek a birodalmi élet része, míg vele szemben létezik a kényszermentes és különbségmentes világ ősi reménye. Az újabb és újabb kísérletek kudarca e remény megvalósítására egyáltalán nem kezdte ki ezt a mindig újra kialakuló reményt.

Különbség van a gyarmatosítás és az imperializmus között, az utóbbi nem nyers hatalomgyakorlás. A nyers hatalommal, zsarnoksággal szemben a Birodalom a mindig szükséges kényszer mellett a lovagi szellem, a kultúra és a kormányzás művészete révén marad fenn.

A Birodalom fizikai fenntartói mellett legalább olyan fontosak a lelkiek, a habitusban létezők. A birodalmi ethosz a szolgálat, kötelességtudat, becsület, mértéktartás, elkötelezettség, lojalitás erényeit tartalmazta. A mérlegelés, kezdeményezés, felelősség, csapatszellem habitusát. A birodalmi ethosz az úriember ethosza. Ephronimoi nélkül nem lehet elképzelni a Birodalmat sem. 

(...)

A kormányzás művészete a Birodalmakban virágzott (a mai brit egyetemeken a politikával foglalkozó tanszékek neve jellemzően Government), és nem a csatlós államokban, ahol a politika inkább a lázítást (ami nem kíván sem sok tudást, sem sok körültekintést), cselszövést, puccsok sorozatát és hatékony hízelgést jelent.” (forrás)

Szépen átjön a fenti sorokból a viszonyok konzerválásának igénye. A „béke, civilizáció és jólét fenntartása” ami semmi esetre sem „civilizátorkodás”. A „kényszer, korlátozás és különbségek” az élet részei, szó sem lehet bárminek az átörökítéséről, a birodalmi ethosz az úriember ethosza. Minden más csak hiú remény.

A szerző egy másik írásában a kirekesztő exkluzivitásra is választ ad akkor, amikor a hagyomány előbbre valóságát taglalja a racionalizmus ellenében.

„…a hagyomány nemcsak eltanulása miatt feltételezi a tekintélyek létét, hanem a hagyományból eredő döntések elfogadtatása miatt is.

(...)

A hagyomány, akárcsak a tekintély, arisztokratikus elem, mivel exkluzív, s csak lassan tanulható meg. A hagyomány fogalma ellentétes a mai gondolkodást uraló egalitarizmussal, amely minden ember nézetének, véleményének egyforma jelentőséget ad. A hagyomány viszont, mint láttuk, mérlegelést tartalmaz, amelynek során a kipróbált tudásoknak és az azokat megfogalmazó auktoroknak nagyobb jelentőséget tulajdonít.

(...)

A hagyomány exkluzív, ahogy minden értelmes tevékenység az, mivel csak lassan tanulható el, tekintélyek vezetnek be rejtelmeibe, s ily módon fittyet hány a frissen szerzett pénzük vagy emberi jogaik alapján bejutni kívánókra. Nekik hosszasan kellene várniuk, míg megszerzik a szükséges tudást, hacsak türelmetlenségük folytán nem vágyakoznak arra, hogy egy hagyománytalan, tehát értelmetlen és önkényes világban éljenek. Minden megkülönböztetés, jelentőségadás aszimmetriára utal. A hagyomány csak aszimmetrikus helyzetekben adható át, s az ilyen helyzet, egy mester elfogadása alázatot, az alázat pedig jellemet kíván. A demokratikus ember de Tocqueville szerint mindezekkel szemben idegen: se jelleme, sem alázata, sem hagyománya.” (forrás)

Tegyük fel a koronát Schmidt Mária nemrég nagy vihart kavart cikkének két bekezdésével:

„A jobboldal ragaszkodik a már jól bevált tradíciókhoz, hagyományokhoz, értékekhez. Nem célozza meg a tökéletes társadalom megvalósítását, nem ígér földi paradicsomot, csak azt – ahogy azt Vlagyimir Bukovszkij megállapította -, hogy nem engedi pokollá változtatni az életünket.

(...)

Szemben a baloldallal, amely 1789 hagyományait folytatva az istenhittel szakított tömegek számára valláspótlékkal szolgált, a jobboldal istenhívő, kitart a zsidó-keresztény hagyományok mellett, értékválasztásában pedig az egyéni felelősségvállalást hirdeti, természetesnek tartja az egyenlőtlenséget, az egyenlőséget a törvény előtt és az esélyekben tartja megvalósítandónak. Fontos számára a mások iránti türelem, az iparkodás, a munka a teljesítmény elismerése és honorálása, az egymás iránti szolidaritás. Uralmát a törvények, szokások betartására és betartatására, valamint a szabadságra alapozza. Szent könyve a Biblia, nyelve a kereszténység nyelve.” (forrás)

Látható tehát, ha Molnár Attila Károlyon vagy Schmidt Márián múlna, a Piers Brendon által oly képlékenyen leírt viktoriánus Anglia viszonyait teremtenék újjá Magyarországon. De lehet, hogy ezeket a viszonyokat egyáltalán nem kell újjáteremtenünk, hiszen ezek a viszonyok habár mindig új szereplőkkel, de itt élnek közöttünk.

Ha már a hadsereggel példálóztam a napokban olvastam a Véleményvezér blogon egy cikket, amiben Kiss Ádám a következőket írja a Magyar Honvédséggel kapcsolatban:

„Az Afganisztánba küldött katonák felszereltsége folyamatosan alatta maradt az elvártnak, aminek emberhalál is lett a következménye” (forrás)

Ugyanez az újságíró a katonáinkat harcba küldő politikusokról a következőképpen nyilatkozik:

„Emlékszem még a honvédelmi bizottság egyik ülésére talán 2010-ből, én olyan buta, fogalmatlan embereket még egy sarki talponállóban sem láttam, mint akik ott ültek.” (forrás)

Ezek a sorok a napokban születtek, de ajánlom elolvasásra mondjuk Ungváry Krisztián remek könyvét a magyar honvédség második világháborús szerepvállalásáról. Az egész könyv magáért beszél, de itt most külön szeretném kiemelni azt a részt, amikor a háborúba frissen belépő Magyarország első katonai kontingensét, az ún. gyorshadtestet olyan felszereltséggel és kiképzettséggel küldte harcba a hazai politikai vezetés, hogy az inkább egy Rejtő Jenő könyv jelenetéhez hasonlított. Megfelelő számú szállító eszköz híján a hadsereg által rekvirált Tóth és Társa feliratú polgári teherautókon, téli felszerelés nélkül, siralmas fegyverzettel és kiképzettséggel indult harcba Magyarország.

Ezek az alapviszonyok tehát. A szűk kiváltságos elit (akik ez esetben teljesen mindegy, hogy kékvérű arisztokraták, burzsoá nagytőkések, pufajkás kommunisták vagy korrupt, demagóg politikusok) élvezi és építi a maga civilizált, házon belül nagyon is élhető birodalmát, amit kívülről csodál, szolgál, irigyel, fél és követ egy nagyszámú plebs. Ez utóbbiak gyakorlatilag kívül esnek az elit „mi” tudatának körein, alkalmatlanok a döntéshozatalra, ugyanakkor bármikor be és feláldozhatóak, nem számítanak úriembernek, nem is bánik hát gyengéden velük senki.

Ha ezek a viszonyok kétszáz év alatt sem alakultak át, akkor a „királyi udvarból” ez fog lecsorogni ma is. A Molnár Attila Károly által felvonultatott konzervativizmus egyébként egy szép tiszta világról szól. Az elit excellálásáról és a nemes úri hagyományokról, amit azonban nem szabad, nem lehet másra átruházni, a felelősség örök. Nem kell a haladás, minden ki van találva, bízzuk hát magunkat a nagy elődökre, és mindenesetre tartsuk magunkat távol mindenféle a társadalmi viszonyokat átalakítani kívánó felforgatástól.

Sok ponton szimpatikus számomra az, ahogyan Molnár Attila Károly ír a konzervativizmusról. Két problémám mégis van. Az egyik, hogy láthatóan ez a konzervativizmus egy létező gentleman mentalitásra, valódi kiválóságokra, a szó nemes értelmében vett nemességre vonatkozik, és igazán nem tudom, kire kell ilyetén gondolni magyar viszonyok között. A mezőny annál valószínűleg sokkal jobb, mint, amit a hazai jobboldal látványos visszatérése óta eddig kipréselt magából Wass Alberttől, Horthy Miklósón át eljutva a nyilas Nyirőig. Mindenesetre a probléma még nem megoldott, ki a magyar Winston Churchill vagy Lord Beveridge? A másik kérdés tulajdonképpen az elsőből adódik. Az Elias-i civilizálódás értelmében mi örökítődik át ott, ahol a királyi udvar, hát mondjuk ki, jó ideje nem úriemberekből áll?

A magyar társadalom egyik komoly válságát ma éppen abban éli meg, hogy az a hagyomány, ami valóban átörökítődött, az messze nem egy nemes polgári, úri hagyomány. Szolgák és urak relációjában vagyunk egymással, és akár az apró hétköznapi jelenetekben azonnal felszínre kerül ennek minden hátulütője.

Külön említést érdemel, hogy minden, ami úri, majd polgári, valójában import termék, nem szervesen itt alakult ki. Mulatságos számomra a hazafiságukra büszke, és nemzeti érzelmükkel magukat nagyra tartó fiatal konzervatív értelmiségi blogok mostanában divatos szófordulata, …von Haus aus…arra a szituációra, amikor azokra az értékekre, hagyományokra, szokásokra akarnak hivatkozni, amit otthonról hoznak. Árulkodó, hogy a kifinomult úri, és az onnan sokat merített polgári világ nyelve a német. Van némi ellentmondás a mai jobboldalinak hívott gondolkodás kurucos nacionalizmusa és általuk értékorientációként megidézett úri, arisztokrata világ között. Az arisztokrácia ugyanis mindig inkább nemzetközi volt, identitásukban tagjaik előbb voltak arisztokraták és csak utána magyarok, németek, osztrákok. Az arisztokrácia és a nacionalizmus viszonyáról Fiáth Titanilla nagyon érdekes kulturális antropológiai tanulmányában találtam figyelemreméltó sorokat:

„Ugyanakkor az arisztokrácia mindig is internacionális volt, ha volt is nemzet képe, azt legfeljebb a maga köreire vonatkoztatva tartotta számon, identitásában azonban egy német és magyar arisztokrata jóval közelebb állt egymáshoz, mint egy magyar arisztokrata és egy magyar paraszt.” (forrás)

Hogy miképpen kerül a nacionalizmus összekapcsolásra a kifinomult úri világgal, arról szintén olvashatunk ebben a tanulmányban:

(1945 után) „A látványos „külsőségek” mellett az arisztokrácia a társadalmi szerepét és presztizsét is elveszítette Magyarországon. Azáltal, hogy a haza iránti felelősségre való hivatkozással a „deklasszálódást” választották, a nemzeti identitás szerepe felértékelődött a kiüresedett társadalmi kategóriákkal szemben. Míg korábban a társadalmi pozíció és az ahhoz tartozó szerep – a maga összes látványosságával együtt – nagyobb, vagy legalábbis a magyarság tudatával azonos súlyú lehetett az önmeghatározás szempontjából, addig az ’50-es évektől kezdődően már a nemzeti tudat hordozta a főnemesi identitás fontosabb tartalmait. Egy külföldről visszatelepült negyvenes férfi – aki a bankszakmában dolgozik, partikat ad, egy német arisztokrata nőt vett feleségül, vagyis a „külsőségekhez” is ragaszkodik – így látja az itthon maradott társait:

„Állandóan magyarkodnak, de úgy, hogy az sokszor már nem szalonképes. Büszkék arra, hogy mennyi minden kibírtak, de nem gondolnak arra, hogy akik külföldre menekültek, mint azt a szüleim is tették, lényegében szintén a nulláról kezdték. (…) Az itteni magyarok azon túl, hogy nem tudnak viselkedni, még gusztustalanul is öltöznek, például felvesznek egy öltönyt mellénnyel, de nem gombolják be a mellényt!” ” (forrás)

Elgondolkodtató kérdés az, hogy vajon Magyarországon azért nem kerülhetett sor az arisztokrata és polgári elit kifinomult viszonyainak átadására, mert elsöpörte őket a kommunista hatalomátvétel, vagy nyugati társaikhoz képest azért kerültek brutális kegyetlenséggel elsöprésre, mert jelét sem mutatták annak, hogy hajlandóak lennének bármilyen privilégiumukról lemondani és úgy maradni pozícióban, úgy átörökíteni civilizált, művelt világukat, hogy egyúttal közelebb emelik magukhoz a korábban semmibe vett tömegeket?

Ahogy én ma látom az újjáéledő úri ethosz hazai verziójában a bugris paraszt, a muzsik, a proli vagy panelproli lassú fokozatos felemelése, a nyelv, a kulturális tőke megszerzése, a hozzáférés joga, az infrastuktúra használata, a közlekedés vagy a társadalmi mobilitás biztosítása továbbra sem része a hazai konzervatív közpolitikáknak, nem válik közjóvá, hanem megmarad kiváltságok, kijárások, ismertségek és ismeretségek keveseknek gyümölcsöző vívmánya. A felfelé igazodás elvárása nem egy implicit megállapodás révén jön létre, miszerint kövesd az általam adott mintákat és részévé válhatsz biztonságos világomnak, hanem Schmidt Mária szavait olvasva inkább egy  rendészeti eszközökkel kikényszerített ellentétes irány bontakozik ki:

„Sem a fizikai, sem a szellemi munkások, sem az alkalmazottak nem számolhatnak többé biztos munkahelyekkel, életük végéig kitartó, egyre növekvő nyugdíjakkal. Az sem garantált, hogy aki egyetemet véget, jobban fizető állást kap majd annál, mint akinek nincs diplomája. Az is látható, hogy az állam nem képes garantálni az egyre rövidülő munkahetet, az egyre hosszabb fizetett szabadsáot és a többi ingyenes ellátást, például az ingyenes felsőoktatást, korlátlan orvosi ellátást.” (forrás)

Lord Beveridge a kommunistasággal nemigen vádolható Winston Churchill megbízásából ehhez képest egy olyan tervet tett le az asztalra amiben ennek ellenkezőjét javasolta Anglia egy olyan krízis időszakában, amikor végérvényesen elveszítették gyarmatbirodalmukat, milliók haltak meg a frontokon, Londont súlyos bombázások érték, és pár év alatt nyakig eladósodtak az USA felé. Attól tartok Molnár Attila Károly számomra egyébként szimpatikus úriember ethosza, csak azokon a helyeken érvényes ahol vannak is ilyen úriemberek. Például Németországban, ahol a plagizáláson ért arisztokrata származású védelmi miniszter ilyen lemondólevelet tudott írni.

Igény nálunk is lenne az ilyesfajta úri ethoszra.  Nálunk azonban néhány évig tartó biztató polgárosodási periódusokat leszámítva nem ment végbe az a civilizáció, ami egyszerre tarthatta volna meg ezt az elitet, úgy, hogy közben kiváltságaik lassan kiterjednek egy erős többségre, az önálló középosztályra. Mivel az eleve önbizalomhiányos, alkalmatlan elitet a dzsentritől a rendszerváltás utáni politikai elitig bármilyen új szereplő felemelkedése komolyan veszélyeztette volna, ezért folyton iszonyatos energiákat kell fordítaniuk arra, hogy ellenségeket kreáljanak, bűnösöket találjanak, és mesterségesen állják útját a tömegek felemelkedésének, ami egyébként az ország felemelkedésének a záloga is lenne. Úri pátosz már van, ethosz híján azonban marad az acsarkodás, a kardcsörtetés és arrogáns pökhendiség, amiből lefelé nem örökítődik át semmiféle erény, csak a kora feudális úr-szolga viszony.

U.I.: Megint reagálok a kommentárokra. Az írás valóban nagyon hosszú, túlfeszíti a műfaj korlátait, azonban megírni sem a szokásos 1-1,5 óra volt, kb. két hónapig dolgoztam ezen az íráson és alig a fele került bele annak, amit összeszedtem. Így is jogosak a kritikák, túl hosszú lett.

Az egyik hozzászólásból (amit külön köszönök) kiderült, hogy Lord Beveridge csak 1946-ban kapta meg a címét, tehát nem arisztokrataként tett javaslatot a köznép felemelésére. Ezzel együtt össztársadalmi szinten szerintem áll a felvetés, miszerint ott tudott túlélni a hagyományos elit, ahol tudatosan átalakították a hatalmas társadalmi különbségeket. 

15 komment

Címkék: konzervativizmus gentleman civilizáció úri ethosz


A bejegyzés trackback címe:

http://annyit.blog.hu/api/trackback/id/tr494636084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

chico 2012.07.09. 11:14:36

mindezt már régen érzem, de ennyire jól nem tudtam volna megfogalmazni. Francos félműveltség, a túlélésért folytatott harc elviszi az időt a kiteljesedéshez vezető úttól...

No_Fidesz_No_Problem 2012.07.09. 11:42:21

Ez a poszt valami próbálkozás arra, hogy új, "fideszes" jelentést adjon a "civil" szónak?

*

Civil = egy emberi közösség tagja, elfogadja az adott közösségen belül érvényes - az állatok csoportjaira nem jellemző, annál bonyolultabb - szabályokat.

A nyugati kultúrában jellemzően a "polgár" szó értelmében használjuk.

Szó nincs arról, hogy köze lenne a szónak uralkodókhoz, műveltséghez, iskolázottsághoz abban az értelmében, hogy akik nem az elithez tartoznak, azok nem "civilizáltak".

*

Át kellett volna olvastatni a posztot egy kultúrantropológussal, vagy egy etológussal, vagy ha ez nem megy, akkor összevetni az állításokat valamilyen szakirodalommal.

harmincas 2012.07.09. 13:11:03

Leszámoltam Word-ben: 23 ezer leütés a poszt. Komolyan gondolja a szerző, hogy ezt az emberek egy blogban elolvassák? Aki ide kattint, az a terjedelmet látva vagy gyorsan elhúz, vagy elolvassa az elejét és a végét. Szerintem a szerző nincs tisztában a műfaj (blog) jellemzőivel és fogyasztásának módjával. Ide nem szocio-filozófiai tanulmányt kéne feltenni.

Phátyol Ferenc 2012.07.09. 13:16:05

@No_Fidesz_No_Problem: az etológus az állatok viselkedésével foglalkozik:))

Gamma Leonis · http://gombamania.blogspot.com 2012.07.09. 13:33:11

@harmincas: Elolvastam és mobilról. Ha valami felkelti az érdeklődésemet, nem érdekel a terjedelme.
A szerző gondolatmenete érdekes, de kissé keveri a szezont a fazonnal. Kb. az az érzésem, amikor a gyerek a delfinre azt mondja, hogy hal. Ettől függetlenül jónak tartom az írást. Az új elitünk valóban kizárja a többséget a maga zárt világából, amiből szemlélve Magyarországot, tényleg csudijó itt élni. Közben meg az új elit a vagyonát ebül szerezte. Ha az elit a mocskos húzásaival törvényesítette a lopást, akkor mégis mit vár a többségtől? Miféle felemelkedésről hadovál? Dél-amerikai országokra kezd hasonlítani Magyarország.

Void Bunkoid 2012.07.09. 14:07:11

@harmincas: ezért jó informatikusnak lenni, mert olyan apróságok is megfogják az embert, ami az átlagembert nem. Én pl nem is számoltam meg a leütésszámot, egyszerűen csak megláttam a böngésző jobboldalán irdatlan kicsikére zsugorodó gördítősávot, és máris láttam, hogy na, ez nem lesz ma elolvasva, meg máskor sem :)

a_tom 2012.07.09. 14:13:48

@harmincas:
Első pár mondatot elolvastam, aztán megnéztem milyen hosszú. Utána elolvastam a kommenteket. Lehet később átfutom majd, de sajnos az a tapasztalat hogy aki képtelen EGYETLEN GONDOLATOT max 10-20 mondatban kifejteni, ott a lényeg valahogy elveszik útközben.

EsteeSatmary 2012.07.09. 14:21:05

Elgondolkodtató irás! Egy megjegyzés a teljesség igénye nélkül: von Haus aus kifejezés mintha hibás lenne, igy van ez a többi "úri " beszédet és modort majmolókkal.

ifsz 2012.07.09. 14:22:30

Utazásaim során észrevettem egy érdekes dolgot: azokon a helyeken, ahol még az a szokás, hogy a nézeteltérések során könnyen előkerül a kés, ott sokkal inkább tisztelettel beszélnek egymással az emberek a mindennapokban. Talán a mi kultúránkban amiatt is egyre gyakoribb a durva, tiszteletlen beszéd, mert nincs ilyen tétje a dolognak.

ezanicknevem 2012.07.09. 14:32:09

Korántsem vagyok a hosszú szövegek ellensége, de ennek a posztnak a hosszúsága nekem is feltűnt. Talán érdemes lett volna több részre bontani, vagy írni egy összefoglalót, egyfajta pilotot, és pár posztban részletezni. Sokakat érdekelhetne, de így kicsit hosszú.

Ezzel együtt érdekes és hasznos poszt! Látszólag eléggé elméleti, de olyan témáról szól, ami napjainkban kifejezetten aktuális: mi az, ami az állampolgárok egymás közti viszonyait élhetővé teszi, mi az elit szerepe, hogyan hat a tömegekre.

Még nem volt időm végigolvasni az egész írást, de annyit máris megjegyeznék, hogy (többek között) ezért kellene az oktatást minden lehetséges módon fejleszteni: lehet ugyan, hogy a viselkedés társadalmi konvenciója az elittől a tömegek felé terjed, de nem mindegy, hogy a tömeg milyen szinten van. Ha a többség nem kap megfelelő színvonalú oktatást, ha nem veszi körül igényes kulturális környezet (félve teszem hozzá az "inspiráló" jelzőt) - akkor legjobb esetben is csak karikatúráját adja vissza azoknak az eszméknek, amiket az elit közvetíteni akar felé.

(És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy manapság kik alkotják az elitet, és milyen értékeket kívánnak alapvetően elfogadottá tenni. Ez külön poszt és hosszú viták témája lenne.)

MolnarErik · http://heraldika.blog.hu/ 2012.07.10. 16:55:50

Jobb helyeken, már a jobboldal is rájött arra, hogy a társadalmi viszonyok mesterséges bebetonozása (konzerválása) csak a társadalmi feszültséget növeli, és robbanáshoz vezet. Minél gyorsabb a társadalmi átalakulás, annál sűrűbben.
A Molnár Attila Károlytól idézett hagyományfetisizmus pedig puszta önámítás, csak a kognitív disszonancia feloldására szolgál. Uígy érveltek a reformkorban az úriszék meg a hasonló nyalánkságok mellett, mikor mindenki tudta, h ez köszönő viszonyban sincs a valósággal.
Más.
Beveridge kapcsán 1 apró kiegészítés. Ő nem arisztokrata, hanem köztisztviselő családból származott, és csak 1946-ban lett Lord (tehát 42-ben még nem volt).

sam2sam 2012.07.12. 20:22:14

El .......vagyok ..... képedve.
Van egy pali aki, időről időre felvillant, az életünket meghatározó szarságok tömegéből egy-egy szilánkot, amit egy kaleidoszkóp-ban forgathatunk, próbálgathatjuk összerakni képpé egésszé. És ahelyett, hogy -ha már érteni nem értjük- tisztelnénk sikeres vagy sikertelen kísérletét, szöveg hosszon, terjedelmen, elolvassam vagy sem (?!?), szinten tiszteljük meg a művét. A 11 eddigi hozzászólásból talán ha 4 volt aki -legalább részben- tartalmilag megnyilvánult, egyébként néma csönd. Azt még értem, hogy a post-oló, szegénységgel és nyomorúsággal kapcsolatos bejegyzéseire nincs reakció. Jól van igaz, mit törődjünk vesztesekkel, takarítsák el őket tolólappal csak ne kelljen látnunk. Na de, a mostani írás sem szól másról, mint stílusról, Angolról, USA-ról ruházkodásról, evőeszköz használatról ??
Hát, lehet, hogy a postoló egy felszínes ember aki nem tudja rendesen röviden leírni a semmit, akkor nyilván az én fantáziám nagyítja fel a jelentőségét.
T. Hölgyek és Urak Zsoolt a lényegek lényegére tapintott! A post -nekem- arról szól, hogy hogyan kellene -személy szerint- mindannyiunknak, értéket, jövőt választanunk, egy felszínes, napról napra létező világban, amiben jelenleg igen fontos dolgok dőlnek el, a fejünk felett, rólunk, utódaink sorsáról. Mit tartunk kívánatosnak, követendőnek:
Egy elitista, a társadalmi osztályokat újra teremtő, és a dinasztikus hatalom gyakorlás útján év századokra elrendezett jövőt? Amelyben ki-ki pozíciókat rögzítve, érdemek szerzése mellett folyamodhat, a kasztjából való feljebb lépésre,vagy esetleg méltatlan viselkedése által kasztjából való kibukást is elszenvedheti? Emellett joga és kötelessége a vakbuzgalom, engedelmesség és hagyomány tisztelet, gondolkodás és kétség mentes létezés.
Vagy egy egalista, minden embert egy értéken mérő (Teréz anyutól, az emberi érzésektől mentes, Móri tömeggyilkost, az olaszliszkai lincselőket, a soha más embernek jót nem tevő, ámde mindenkinek ártó emberszabású csótányokig, akik miatt évről évre felmerül a halálbüntetés visszaállításának gondolata) ,nekik választó jogot, segélyt emberi létezést biztosító pazarló jövőt. Ahol a társadalom alja (ami nem sokára elég nagy létszámú lesz) ellátását Neked kell biztosítani. Mert nincs más. és ha eddig fájt, hogy az adódat segélyekre költik akkor most ez tíz-szer jobban fog fájni mert tíz-szer több adóból fogják csak tudni teljesíteni, és Te is szépen elszegényedsz.
Tessék választani. Vagy tessék elgondolkodni, hogy hogyan fogok választani, ha majd kell. Soha a rendszer váltás óta nem volt artikuláltabb a politika. Eddig mindenki ugyanazt ígérte-hazudta (örök élet + egy sör, minden hónapban 2 havi bér és nyugdíj...) a választások előtt, és mindenki tudta, hogy hazudik és jól megválasztotta. Nem az értékelv, nem a jövő, hanem a harag döntésével, hogy lehetőleg az előző rohadék garnitúrát jól megbüntessem. Mert eleget lopott, csalt, hazudott, vagy esetleg már nagyon megszedte magát mert hát az irígység....
Talán ennél is fontosabb a post azon gondolati vonala, amiben a kis-számú jelentős államférfi követendő példáját, és annak adaptálhatóságát járja körül. Ez pedig proviniciális nézőpontunkból szerintem annyiban tartozik ránk, hogy a fenti -nem könnyü- választáshoz ad kapaszkodót. Melyik irányzat képes arra, hogy gazdasági, társadalmi deficitünk mellett, ggyé és újjá teremtse a nemzetet, és a reális felemelkedés kézzel fogható vízíóját, és annak megvalósítását elkötelezetten véghez vigye.

Famulus 2012.07.13. 07:45:45

Az írás kapcsán is ajánlom figyelmébe mindenkinek Adonyi Sztancs János Elprédált elit című interjú köteteit.

rágógumó 2012.07.15. 09:27:49

@harmincas: szerintem meg nem kellene annyira elbutulni , hogy alig 5 oldalnyi szövegtől megrémülten sikoltozni kezdjél, kedves, bölcs barátom...

pucros 2013.04.05. 23:56:53

Nem hosszú ez. Közben szükségem támadt elgondolkodni arról is, hogy magam mit is gondolok ezekről a nagy kérdésekről. Köszönöm szépen.