HTML

Facebook

...és még annyit, hogy

Ami eszembe jut, mert nem kell mindig tematikusnak lenni.

Társadalom

Bejegyzések

Friss topikok

HTML doboz

 

2011.12.11. 17:44 Zsoolt

A civil szféra államosítása

December 5-én elfogadta a parlament a civil törvényt. Látom itt-ott a tiltakozásokat, a témáról szóló blogbejegyzések egyikének pedig azt a frappáns címet adták: a civil szféra államosítása felé 
 
A címet azért tartom frappánsnak, mert szerintem a civil szféra államosítása nagyjából 15 éve megtörtént, a civil(nek hívott) szervezetek aktív hozzájárulásával. Amit most a kormány csinál az nem más, mint annyi más területen, a maga brutalitásával és nyers erőszakával kelt életre, láthatóvá tesz egy jelenséget, ami mindig is itt lebegett körülöttünk. Ennyiben hálásak lehetünk neki. Már a látszatát sem akarja a civilségnek kelteni, azt kell csinálni, amit és ahogy az állam megenged vagy megrendel.
 
Számomra a civil jelentése az, hogy nem állami. Egy civil szervezet olyan erőtér, ami önálló életet él egy másik erőtérhez képest, amit mifelénk államnak szokás nevezni. Az állam a saját közigazgatási logikája mentén szervezi az ország életét, gyakorolja az erőszakszervezetek fölötti monopóliumot és ezek fenyegető kényszerét felhasználva közmegegyezés alapján a megtermelt javak újraelosztását hajtja végre, majd az ebből származó bevételeiből szolgáltat, ellát, fejleszt. Namost számomra a civil az, aki mindebben nem vesz részt, aki ettől teljesen eltérő érdekek mentén, más logikával szerveződik és alapvetően kívül áll az állam hatás és hatókörén.
 
Közelíthetnék a civil szervezetek mibenlétéhez más logika mentén is. Mondjuk a non-profit jelleg mentén, amit sokan tévesen a civilség szinonimájának tartanak. De én ezekről most nem veszek tudomást, a civil szervezetek nem állami jellegét szeretném kiemelni, számon kérni.
 
Számomra a civil kitétel egyetlen értelme, létjogosultsága a függetlenség, a külön utasság. Olyannyira komolyan gondolom ezt, hogy bennem valódi kérdésként merül fel, miért kell az államnak finanszíroznia (támogatnia), de mégcsak szabályoznia és nyilvántartania is egyáltalán a civil szervezeteket? Mi köze ahhoz, hogy miképpen, milyen mennyiségben, milyen szervezeti keretek között szervezi meg magát az a szféra, aminek öndefiníciója éppen az őt szabályozni, számon tartani és behatárolni igyekvő államtól való külön állás és függetlenség?
 
Nem szabályozzuk, nem tartjuk nyilván és nem foglaljuk keretek közé az olyan emberi relációkat sem, mint a barátság vagy ismeretség. Ezeknek az emberek közötti kapcsolódásoknak a jelentőségét és fontosságát senki nem vonja kétségbe. Mégis keveseknek jut eszébe, hogy a közigazgatás eszközeivel írja le és szabályozza őket. Pedig látom lelki szemeim előtt, hogy lenne rá jelentkező, aki az 1952-es államigazgatási törvény szellemében felépítene egy hármas kategóriarendszert, aminek keretében elismerne a törvény ismeretségeket, barátságokat és szerelmeket. Ezeket bíróságon kéne bejegyeztetni az egyenként rájuk vonatkozó szabályozás részleteinek megfelelően. Ismeretséget például azok köthetnek, akik legalább egyszer már találkoztak és kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak (a 2000-es évek eleje óta a jogszabály külön kategóriaként bevezetheti az online ismeretség fogalmát, amihez viszont elegendő egy kölcsönös visszajelzés is, és az ismeretség, mint jogviszony létrejön.). A barátsághoz már jóval gyakoribb találkozások, bizonyítottan közös érdeklődés és értékvilág kell, melyet a bejegyzés során igazolni kell az alapításhoz minimálisan szükséges két főnek. A szerelem - jobboldali kurzusok idején – kizárólag férfi és nő igen intenzív kapcsolata esetén jöhet létre, ami jogi értelemben mintegy előszobáját jelenti a családjogi törvény által részleteiben szabályozott házasságnak illetve élettársi kapcsolatnak.
 
Mint látható kb. két perc alatt fel lehetne állítani egy egész rendszert az emberi viszonyok hétköznapjainak alakításához és szerintem pontosan ez történt, ez a rémálom vált valóra akkor, amikor valaki kitalálta, hogy a civil szervezeteket szabályozni kellene. A lóláb ráadásul ott lóg ki, hogy persze éppen annak kell ezt a szabályozást megtennie, akitől függetlenül kívánnak létezni a létrejövő kezdeményezések.
 
Na, ez az alapprobléma válik most kontúrosan láthatóvá a mai Magyarországon. Van egy darabszámra többtízezres szféránk (ha jól emlékszem olyan 50.000-60.000 körüli lehet a civil szervezetek száma) de ezek közül azok tekinthetik magukat valóban civilnek, akik minimális, saját tagjaik által összedobott költségvetéssel magukba fordulva csinálnak valamit. Létszámra egyébként ők vannak többen (tehát alapvetően rendben is lennénk) de nem közülük szoktak kikerülni a szféra hangadói és nem rájuk gondolunk akkor, amikor elhagyja a szánkat a civil szféra vagy civil szervezetek kifejezés.
 
A civil szervezetek közmegítélése az, hogy ezek valami hasznosat, odafordulásból, lelkesedésből csináló szervezetek. Adományt gyűjtenek és osztanak, szociális, egészségügyi szolgáltatást nyújtanak, oktatnak, felvilágosítanak, közéletet szerveznek.
Aki ilyenre adja a fejét, az – a jelenlegi változtatásokig – viszonylag könnyen megkapta a közhasznú státuszt, sőt ha olyat csinált, amit a törvény szerint az államnak is kellene csinálnia, akkor kiemelten közhasznú státuszt kapott a vele járó kedvezményekkel, pályázati hozzáféréssel és persze szabályozás tengerrel.
 
Méteres lóláb lóg ki ebből is, hiszen kiderül, a civil valójában az, aki azt csinálja, amit az államnak kéne, ezért hamar fel is ébredt az igény, hogy az államnak kutya kötelessége támogatnia a civil szervezeteket.
 
Mifelénk ugyanis az elképzelhetetlen, hogy a valami hasznosat odafordulásból, lelkesedésből (és tegyük hozzá még azt, hogy jól) csináló szereplő az állam legyen. A 90-es évek elején létrejött és ma már széles körben ismert és elismert szolgáltató típusú civil szervezetek zömét olyan emberek alapították annak idején, akiknek elege volt az állami cégek, szolgáltatások lehetetlen viszonyaiból.
 
Hogy ez mennyire nem magától értetődő alaphelyzet mindenhol, arra jó példát szolgálnak a skandináv országok, ahol az állami feladatokat (oktatás, egészségügy, szociális ellátás) rendszerint valóban az állam és az önkormányzatok látják el. Ezekben az országokban egészen a legutóbbi időkig egyszerűen nem engedtek be civil szervezeteket a szolgáltatások megszervezésébe, lévén ez az ő dolguk, ezek okán szednek be nem is alacsony összegű adókat.
 
Nálunk úgy működtetünk - szerintem szintén nem kis pénzből - hatalmas állami ellátórendszereket, hogy ezek érdemi eredményeket nem bírnak felmutatni, ám mindenki szörnyen érzi magát bennük és a hatástalan állami szolgáltatások mellett civil szervezetektől várják/várjuk el a nem kielégítő működés felturbózását.
 
Így van minden iskolának a szakzsargon szerint ún. „rásegítő” alapítványa, a szülészeten némi ráfizetéssel lehet az alapítványi szobában aludni, alapítványok gyűjtenek mentőautóra, lélegeztetőre, építenek emberibb fogyatékos intézményeket, vagy éppen etetnek, itatnak nélkülözőket.
 
A civil szervezetek bevonásának (a közigazgatás szaknyelvében ezt ellátási vagy ritkábban közszolgáltatási szerződésnek nevezik) igazi motivációja az ilyen szerződések megkötésében jeleskedő önkormányzatok részéről az, hogy a civilekkel történő kiszerződés esetén úgy pipálható ki egy kötelező feladat ellátása, hogy annak finanszírozásába, fejlesztésébe mintegy elvárásként a civil szervezetnek is be kell szállnia.
 
Látható tehát, hogy a magyarországi nem állami szervezetek, ahogyan mi gondolunk rájuk valójában nagyon is állami szervezetek, azokhoz ezer szálon kötődve, annak feladatát látják el. Ezzel nekem nem is lenne semmi bajom, egyszerűen annyit javaslok, hogy hívjuk őket valami másnak, ne pedig civil szervezetnek.
 
Azért tartom ezt fontosnak, mert az állammal való összekapcsolódás bizony kölcsönös. A civilnek nevezett szervezetek legjellemzőbb felfutási, növekedési pályája az lett, hogy megcélozva az állami feladatként létező szolgáltatási szegmenseket, az állam igazgatási és szabályozási logikáját követve, mindent megtesznek azért, hogy az állam szerződő partnereként konszolidálják tevékenységüket.
Az a civil szervezet típus azonban, amelyik saját logika és érdekviszonyok mentén szerveződik, ehhez saját forrásokat, szervezeti struktúrát, kommunikációs csatornákat és tagsági bázist teremt, az Magyarországon gyakorlatilag üres halmaz.
 
Oka ennek részben a hazai polgárosodás csökevényessége. Tőkeerős polgárság és független középosztály nélkül civil szerveződés sincsen. Az egyik leginkább elferdített szervezeti forma ma Magyarországon az alapítvány.
 
Kevesen tudják, de a szó eredeti jelentése igazából egy vagyon (fund, fundation), amit az alapító egy meghatározott célhoz rendel. Ma már némileg finomodott a bírósági gyakorlat, de az alapítványok létrejöttének fénykorában simán előfordulhatott, hogy 50.000 Ft-os alapító tőkével be lehetett jegyezni egy alapítványt, ami akár az első magyar űrkilövő állomás létrehozását tűzte ki céljául.
 
Az eltelt 20 évben talán egyszer, a KOGART alapításakor hallottam olyat, hogy egy tehetős vállalkozó a saját vagyonából letett 3 milliárd forintot, megvásárolt egy Andrássy úti ingatlant és saját szájíze, értékítélete és preferenciái mentén létrehozott egy kortárs művészeti izét.
 
Lett is konfliktus azonnal, amikor kiderült ez az alapító nem akarja követni a szakma főmoguljainak művészeti ízlését vagy az állami irányvonalat. És pontosan itt kezdődik a civilség, a külön utasságban, a saját utasságban, és egy alapítvány azért végtelenül ütőképes alakulat, mert úgy képes saját akarat végrehajtására, hogy nem kér se kalácsot, se tanácsot. Feltéve, ha igazi alapítványról van szó.
 
Meggyőződésem, hogy a Soros féle milliárdosok is azért szeretnek alapítványosat játszani, mondjuk jachtok és szigetek vásárlása helyett, mert hamar ráéreztek a civilség világteremtő erejére. Szarom le mit gondol az állam a demokráciáról, veszek magamnak egy egyetemet és ott majd azt tanítják, amit én gondolok.
 
Ha pénz nincs, lehet ezt csinálni kicsiben, szerelemből is. Nekik vannak az egyesületek, amit már 10 fővel is létre lehet hozni, elvileg egy fillér nélkül (valójában elég sokba kerül már a puszta bejegyzés is). Bevezet most a törvény egy új civil szervezeti formát is, amit csak éppen bejelenteni kell, ám pénzt nem kezelhet. És kérdem megint…minek?
 
Ha rajtam múlna már az egyesületek kötelező regisztrációját is megszüntetném, ahogy barátságokat sem kell regisztrálni. A mai magyar egyesületek többsége éves szinten nem forgat többet 200.000 Ft-nál miközben már a bejegyzéshez, alakuláshoz olyan küszöböt kell megugrani (közgyűlés, jegyzőkönyv, alapszabály, bankszámla, bíróság), hogy az ember kedve elmegy az élettől is nemhogy az egyesüléstől.  Ehhez képest most lesz egy új szervezeti forma, ami effektíve egy baráti társaság jogi formába öntésére elegendő, de regisztrálni azt nagyon muszáj lesz.
 
Láttam egy beszélgetést a témában valahol, ahol az hangzott el, hogy ezek az új szervezetek az olyan önszerveződéseknek adnak biztos jogi kereteket, akik közös név alatt akarnak csinálni valamit és ezt hivatalosan is formába akarják önteni.
 
És szerintem itt kezdődik az a csúszka, amin a hazai civil szféra és a róla való gondolkodás rendre elcsúszik. Közös nevet eddig is minden gond és jogi forma nélkül adtak maguknak zenekarok mondjuk. Dobálnak pénzt kalapba próbateremre, útiköltségre és ha befutnak lám két perc alatt lesz majd egy cég körülöttük, amiben lebonyolítják pénzügyeiket.
 
Szerintem a hazai civil szféra két nagy betegségben szenved:
 
Az egyik a független önszerveződő polgárság hiánya. Ebben az értelemben civil szféra, a nem-állami szervezetek, kezdeményezések szférája nem létezik, csíráját mintha most látnám szerveződni a növekvő elnyomás hatására.
 
A másik a végletes függés az államtól, a vele való szimbiotikus összekapcsolódás. A civil szervezetek bevonásával az állam egy második, rejtett jövedelemadót vet ki a polgáraira (ezt jelent minden adománygyűjtés, önkéntes felhívás) olyan feladatok ellátásra, amire ő egyszer már adót szedett be. A civil szervezeteknek nevezett formációk pedig a pizza futártól semmiben nem különböző professzionális szolgáltatóként portékájukat támogatásnak álcázva kenetteljes ködbe borítva értékesítik.
 

Ez a portéka az esetek többségében rendre jobb mint, amit az állami szolgáltatások ki tudnak préselni magukból. De a hazai viszonyok között sajnos, és ez a mostani jogszabályváltozások hatására explicit módon így van, az állam forrásain élő civil szervetek abban a pillanatban veszítik el civilségüket, ahogy az állam beszállítóivá válnak. Rugalmasabb szervezeti kereteiknek, a közvetlen politikai befolyástól való relatív távolságuknak (vezetőjüket nem a képviselő testület nevezi ki) képesek a nagyobb hatékonyságra és a változásra, azonban ma már inkább tekinthetőek az állam egy laza kiterjesztésének, mint attól független, annak akár ellentmondani, vagy ellensúlyt képezni képes civil szervezeteknek.  

Szólj hozzá!

Címkék: közhasznú egyesület alapítvány civil szféra civil törvény


A bejegyzés trackback címe:

http://annyit.blog.hu/api/trackback/id/tr733455874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.