HTML

Facebook

...és még annyit, hogy

Ami eszembe jut, mert nem kell mindig tematikusnak lenni.

Társadalom

Bejegyzések

Friss topikok

HTML doboz

 

2011.08.18. 12:02 Zsoolt

György Péter: Apám helyett

 

Szerintem az is számít, hogy az ember milyen könyvet olvasott előtte. Mert ezek úgy összeérnek. Összekötődnek. Kurt Vonnegut Virágvasárnapját olvastam, amikor György Péter Apám helyett című könyvét megvettem. 

Nem ismertem a szerzőt, szinte találomra választottam ki a boltban. Most, hogy kiolvastam a könyvét már inkább ismerős, de nem annyira ő, hanem a gondolatai. Magamra ismerek néhány apró vonatkozásban. A részletek szeretetében. A pillanat megragadásában, amikor az apró jelenetekben akarom a történelmet akár megragadni. Mindig egy áthidalhatatlan szakadékot éreztem a nagy szavak, eszmék és a hétköznapi élmények között.

Apám helyett

György Péter könyvében valahol az elején leír egy jelenetet a családjáról, amikor nagyapja feleségével sétál a Duna-parton. A hidak meg a vízbe vannak robbantva. Tavasszal, amikor az első napsugarak megérkeznek én is szeretek kijárni a Duna-partra. Fenn a Citadellán nagy képeken ki van nyomtatva pár korabeli pillanat, az egyik ilyen Dunába dőlt hidat ábrázol. Van benne valami rémületesen nyomasztó. Mint amikor háborús sebesülteket látni végtagok nélkül.

György Péter könyve arról szól, hogy a Kádár rendszer legitimitását a nyilas korszak és az azt megelőző rendszer dolgairól való közmegegyezésszerű hallgatás adta. Hosszan, sokféleképpen írja le ezt. Szó szerint egyszer pl. így:

„Kádár nyilvánvalóvá tette, hogy a szocializmusban az „urak” világa nem tér vissza többet, és a halottak emléke sem kísért – és ez olyan ígéret volt, olyan ajánlat, amelynek nehéz volt ellenállni.”

Nehezen tudok mit kezdeni az egy dimenzióra szorítkozó korszakmagyarázatokkal. Én inkább úgy látom, hogy egy-egy eseményt, időszakot annak minden szereplője másképpen él meg, a maga nézőpontjából vagy világnézetéből. György Péter Kádár korszak értelmezése a saját családjában biztosan releváns, de nem szimpatikus, ahogy pl. Ottlik Gézán számon kéri ugyanannak a korszaknak az övétől eltérő nézőpontból való ábrázolását. A példát azért emelem ki, mert György Péter egyébként bámulatra méltó éleslátással minden rezdülésében a közélet szintjén él meg egy korszakot. Márpedig Ottlik Iskola a határon című könyve számomra egy másik lépték, a 8 éves kisfiú szemével látott hajnali csuklógyakorlat jeleneteiben ragadja meg a Horthy korszakot és annak hadseregét. Ottlik nem negligálja korát, de még az 1957-es Lukács fürdői nyitójelenet korszakát sem, hanem egy másik, rendszereken és politikai összefüggéseken túli nézőpontból mutatja meg azt.

Én is most egy saját 8 éves koromból nézett példán keresztül szeretnék mégis igazat adni György Péter leegyszerűsítőnek tűnő, Kádár-korszak értelmezésének, vagy legalábbis jelezni, hogy lehet benne valami, érdemes vele foglalkozni.

Egészen 18 éves koromig a szocializmusban éltem. A Kádár korszak gyermeke vagyok, ha a seggemet a földhöz verem, akkor is. Talán az is fontos, hogy Tatabányán nőttem fel, azon a településen, ami a szocializmus terméke, vagy talán a szocializmus maga volt.

Szóval én úgy nőttem fel 1972 és 1990 között, hogy azt hittem a zsidó az egy vallás, valami régi dolog, amit hajdanán emberek gyakoroltak. Ugyanolyan letűnt dolog, mint mondjuk a katolikusok, merthogy olyat se nagyon láttam én 8 évesen Tatabányán. Egyszer a Május 1. parkban, ahol egy templom állt, aminek a kapuját az életben nem láttam nyitva, szóval egyszer annak a templomnak a falai mentén láttam egy reverendás alakot elsietni és az első gondolatom az volt talán valami hagyományőrző kultúrkörbe megy. Eszembe nem jutott, hogy ez egy élő dolog.

A regnáló hatalommal kötött közmegegyezés, tudatosan elfojtott emlékezetpolitika, folyamatos jelen idő………..nem tudom. De tény, hogy az én gyerekkoromban nem volt releváns, számon tartott kategória, és főleg nem volt beszédtéma a zsidó. De nem azon a vigyázunk a szánkra, és tudjuk, mit nem szabad kimondani módon nem. És nem is úgy nem, hogy azért a vasárnapi ebédnél csak kicsúszott egy szaftos zsidózás, halk összebólintással a nagyfröccs előtt. Hanem tényleg nem. Nekem a zsidó egzotikus történelmi, vagy megfoghatatlanul távoli kategória volt, olyan, mint a búr, vagy a vallon.

Apámnál töltöttem a nyarak egy részét és egyszer este a TV-t nézték, míg minket ugyanabban a szobában aludni parancsoltak. A fekete-fehér TV-n, ha lehet, még fekete fehérebb dokumentumfilm ment Auschwitzról. Csontvázzá soványodott emberekre emlékszem, akiket, ahogy álltak, slaggal mostak. Nekem egy szúnyog megcsípte a talpam és örökké azt vakartam, míg apám észrevette és bekente vietnámi balzsammal. A holokauszt szörnyűsége ugyanolyan távoli, egy szúnyogcsípéssel felülírható médiaélmény volt számomra, mint a vietnámiak napalm bombázása, az etiópok éhenhalása vagy az irak-iráni háború. Annyiban amúgy megragadt a fejemben, hogy olyan 9 éves forma gyerekként sokszor ijesztgettem magam azzal a képpel, hogy koncentrációs táborba visznek minket, és anyámat meg a húgomat különválasztják, lévén ők nők, és én rettegve üvöltök anyám után idegenekkel maradva magamra. Azt hiszem alattomos módon még a vietnámi balzsamon keresztül is átjött az a dokumentumfilm.

30 év múlva. 2010 nyarán álltam a Duna-parton. Egy hozzám egyébként közel álló emberrel beszélgettem, aki ott él és kérdeztem tőle a kompnál, miért ilyen elhanyagolt a Duna-part ezen a részen? A válasz a következő volt:

- „Megmondom én neked Zsoltikám, miért ilyen. Mert a zsidók felvásároltak mindent ebben az országban.”

Lefagyasztott ez a mondat, tulajdonképpen meg is kaptam vele a kérdésemre a választ: Nagyon nagy baj van ezzel az országgal.

György Péter könyvét az első oldalak után nem elsősorban azért olvastam kitüntetett érdeklődéssel, mert annyira érdekel a Kádár korszak legitimációja vagy, amit ő nagyon szeret hangsúlyozni: „folyamatos jelen ideje”.

Engem az érdekel, honnan kelt életre, honnan bújt ez a rémség elő? Ez a pamacsbajszos, zöldegyenruhás, vagy a kopasz fekete, piros- fehér csíkos világ. Hogy az istenben ugortunk 2000 akárhányból 1937-be?

György Péter azt mondja, mindig is ott voltunk. A kommunisták megállították az órát, nekünk és egyúttal maguknak, nincs szembenézés, semmivel nem kell elszámolnunk, semmit nem kell végiggondolnunk. És egy társadalom, ami ennyire elszakad a saját valóságától tulajdonképpen bármilyen hazugságra vevő.

Érzékletes dokumentumokon keresztül, hosszan ecseteli azt a világot, amikor magyar hivatalnokokhoz amolyan baráti levélben lehetett a kisajátított zsidó vagyonért fordulni, vagy időzik el az olyan pillanatokon, amikor nehéz volt eldönteni, vajon az a jó hír, hogy vége van a háborúnak, vagy az, hogy hál’ istennek nem jöttek haza, azok, akiknek a lakásában ’44 tavasza óta lakunk, és akiknek bútorai között élünk. Azt is írja, a haza soha nem érkezők nevében nem tett fel kérdéseket soha senki. Ennek a hallgatásnak az ára volt a kommunisták hatalomra kerülése és 40 éves regnálása.

A tanú című filmben van egy jelenet, amikor a Pelikán gátőr által joggal gyűlölt volt nyilas verőlegény önfeledten nótát húzat magának a vendéglőben. Amikor a gátőr beleköt, felemlegetve nyilas voltát, azzal vág vissza:

- „én csak kis nyilas voltam, azoknak meg lett bocsájtva.”

Az ilyen pillanatokban örökítődnek tovább a következmény nélküliség és a kreált valóságok hagyományai. Hogy ne kelljen szembenézni semmivel, de tényleg semmivel. Saját korábbi tetteinkkel, a politikusok hazudozásaival, működésképtelen rendszereinkkel. Ennek a szembenézés nélküliségnek a hagyományából fakadnak a Duna parton elhangzottakhoz hasonló mondatok. Nem kell egy percet sem foglalkozni az önkormányzat felelősségével vagy éppen a lakosság, a közösség nemtörődömségével.

Egymondatos valóságokat kreálunk magunknak.

Attól tartok ősrégi receptünk ez, nagyobb Hungaricum, mint az Unicum, és megdöbbentő milyen jó érzékkel csúcsra járattuk. És azt hiszem itt jóval régebbre visszanyúló dologról van szó, mint a nem ok nélkül kiragadott 1944-es népírtás traumája és feldolgozatlansága. Régebbről van ennek hagyománya és sajnos máig magunkkal hoztuk.

Mára ott tartunk, hogy a hatás érdekében egyre vadabbakat, egyre hangosabban és agresszívebben kell kiabálnunk, leginkább ott, ahol a legkomolyabb gondjaink vannak. A saját énképünkről, a múltunkról és visszatérően a jövőnkről, ami egyre inkább a múltunk, hiszen nem haladunk sehova, ott vagyunk 1937-ben.

Világossá kell tennem azonban, hogy itt most nem a politikai és gazdasági elit szembenézéséről illetve arra való képtelenségéről van szó. György Péter könyve attól zseniális, hogy a hétköznapokra, a hétköznapi emberek hétköznapjaira lebontja azt, amit egy rendszer társadalmi szintű sajátjának gondol. Többször említi – más szerzőkre hivatkozva – a magyar középosztály válságát. Márai kerül elő nagyon hamar, aki köztudottan gyűlölte a magyar középosztályt.

Sajátos magyar viszonyaink közepette egy szinte értelmezhetetlen kategóriához érkeztünk, ami habár a szó ugyanaz maradt, messze nem azt jelenti, itthon ma, mint Márai idején, vagy itthon ma és máshol a világon. Az amerikai középosztályból kiindulva, ami talán az ottani szociológia elterjedésével vált amolyan nemzetközi zsinórmértékké, magyar viszonyok között semmiféle középosztályról nem beszélhetünk és soha nem is beszélhettünk. Ez a problémák egyik gyökere. Demokratikus polgári társadalmat akarunk építeni demokratikus polgárok nélkül. Az sajnos nem elég, hogy Deutsch Tamás (aki 1998-2002 Szijjártó Pétere volt) minden második szava a polgári volt.

A kreált valóság vonzereje mindig azért hatalmas, mert egy fájdalmas cselekvéstől óv meg minket, egy felduzzasztott, önáltató hazugság segítségével. Ez az önáltatás él tovább ma is, és hasonlít olyan döbbenetesen a Márai vagy Mikszáth által pontosan leírt dzsentri világára például, az úri középosztály kardcsörtető darutollas világára.

Erre kéne nekünk demokráciát építeni. Valójában ez a mechanizmus, az ilyen jelenségek termelik ki mini diktátorainkat, akik tulajdonképpen nem is hibáztathatóak azért, hogy a tetejére ülnek annak a szemétdombnak, ami kakasért kiált. Fölmenteni persze nem akarom őket, hiszen ahogy szócsövet kapnak, mindent megtesznek, hogy életben tartsák ezt a mechanizmust.

De sokszor elkap a félelem, hogy itt nem egy megvezetett országról van szó, amit gonosz ármánykodással megkaparintott az ördög. Hanem egy önáltató országról, amelyik örömmel trónra emel bárkit, aki nem tesz fel kínos kérdéseket.

Ha valami hatékonynak bizonyult, akkor az a légvárépítés ebben az országban. Ezer módja van ennek. Búsulva sírás az elveszett forradalmakon, országrészeken, és vesztes háborúkon, a külső ádáz környezet áldozataiként való szereplés, a szláv tengerben fekvő csillogó szent sziget. Tökélyre fejlesztettük irtózásunkat a számok világától, a konkrétumok, a mérhetőség világától és semmi nem visszataszítóbb számunkra, mint a siker, hiszen, ami itt sikeres az köszönő viszonyban sincs ezzel a mentalitással.

És itt jut eszembe Vonnegut, aki György Péter könyvéhez képest maga az élet, és aki saját akadémiai köreiben is megbotránkozást keltve ugyan, de egy segglyukat rajzolt könyvébe. Így ír ő maga erről:

„Nemrég telefonbeszélgetést folytattam egy fiatal indianapolisi unokahúgommal, aki már férjezett asszony. Azt mondtam neki, hogy borzadnék ellátogatni a szülővárosomba, mert kizártnak tartom, hogy idősebb rokonaim szeressenek engem, és csak a könyveimet gyűlöljék olyan iszonyúan. Erre az unokahúgom azt felelte, hogy inkább értsem meg őket, hiszen ízig-vérig viktoriánusok, és öregek már ahhoz, hogy megváltozzanak.

(…)

Így hát Viktóriára gondoltam, Nagy-Britannia és Írország királynőjére, India császárnőjére.

(…)

Képtelen vagyok elhinni, hogy Viktória királynő akár csak egyetlen pillanatra is őszintén nekikeseredett volna, ha megmutatom neki a segglyukról készített ábrámat.

(…)

Vajon mit érezhetett Viktória királynő azon dolgokkal szembesülve, amiket trágárnak minősített? Azt talán, hogy ha mégoly leheletfinoman is, de megfélemlítésre épülő hatalmát támadás érte?

(…)

Vajon szerkesztett-e a királynő a legtávolabbi peremvidék számára önkényes előírásokat abból a célból, hogy jelzéseket kaphasson, ha netán valami durva, otromba alak fel akarná hívni a figyelmét az írek sanyarú sorsára, vagy a gyáripar kegyetlen rendszerére, vagy a nemesség kiváltságaira, vagy arra, hogy küszöbön áll a világháború, satöbbi? Ha még azt sem akarta tudomásul venni, hogy az emberi lények el-elfingják magukat, hogyan fogadhatta a fenti dolgok hírét? Elalélt tőlük?” (Kurt Vonnegut: Virágvasárnap)

Ilyen segglyukra lenne azt hiszem nekünk is szükségünk, illetve a bátorságunkra ahhoz, hogy saját segglyukunkkal szembe tudjunk nézni. Jóval csúnyábbakat tettünk már annál egymással és másokkal, hogy ez ne férne bele.

Mi olyan szinten csúcsra járattuk légvárainkat, hogy tehénbőgés szerű csordák üvöltik tele tereinket vagy internetes bejegyzéseinket, nagyon-nagyon hangosan és ellentmondást nem tűrően, nehogy valahol, valakik között, valamiről egy igazi beszélgetés kezdődjön.

 

Szólj hozzá!

Címkék: györgy péter vonnegut apám helyett


A bejegyzés trackback címe:

http://annyit.blog.hu/api/trackback/id/tr783162494

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.