...és még annyit, hogy

Ha olyan munkád van, ami nem monoton módon az év minden (munka)napján ugyanazt kívánja tőled, akkor nagyon különböző módon élheted meg a hétköznapokat. Nekem ezek vannak:

Ez a fázist a szünidőn lévő, mégis dolgozgató tanárok, a hektikusan megrendeléseket kapó szabadúszók, vagy az otthonról dolgozók élhetik meg. Valahol messze van egy határidő, de nincs semmi külső kényszerítő erő. Nem liheg a nyakadban a megrendelő, nincs rajtad a főnök vagy valami átkozott üzemi kamera tekintete. Nagy szabadságot ad ez a munkastílus, de nagyon veszélyes is. Észre sem veszed és itt a határidő és a nyugis „majd holnap” fázisod a „rémálom” fázisba ugrik.

Velem ebben a fázisban rendszerint az történik, hogy habár mindig elképzelem, hogy ha majd a nyugisabb időszak jön, akkor majd jól megcsinálom ezt is meg azt is, valójában rohamosan lecsökken a munkateljesítményem. Ha nincs nyomás, nincs munka se, jó ha egy dolgot el tudok végezni egy nap, miközben máskor 5-6 is elfér egymás mellett.

Az is igaz, hogy ebben a fázisban van ideje az embernek olyan luxusra, mint könyvolvasás, barátokkal találkozás (ha maradt még olyan, aki nem írt le a létszámból), észreveszed az évszakokat, el lehet olvasni egy újságot. De nem bűntudat nélkül. Valahogy mindig azt érzem, hogy nem csinálok semmit, hogy én vagyok a világ lustája, és persze ez visszaköszön az adott időszak bevételein is.

Magyarországon szerintem ezt engedhetik meg legkevesebben maguknak. Talán a GMK-k engedélyezésével csúszott ez a dolog el, vagy akkor, amikor a vidéken élők egyszerre tartották meg a városi állást és dolgoztak kora reggeltől a háztájiban meg kint a szőlőben, kertben.

Mindenesetre nagyon kevesen élnek úgy ebben az országban, hogy van egy állásuk, abból megélnek és marad idejük szórakozásra, hobbira, családra, rokonokra, barátokra, tanulásra vagy mezőn heverésre és reggel nem nagy karikákkal a szemeik alatt ébrednek.

A kelet-európai országok sajátossága, hogy az állás egyáltalán nem szinonimája a megélhetés szónak. Ha van egy állásod még nem biztos, hogy megélsz abból, vagy ha igen akkor nem biztos, hogy 8 órát dolgozol. Biztos jól lehet keresni egy bankban, középvezetőként is akár egy multinál, a maszek mesterek is jól kereshetnek, a kereskedők között is van, akinek nagyon jól megy, jól keresnek a kereskedelmi TV-knél stb. de ezek többsége messze nem 8 órát dolgozik.

Mindenesetre vannak ritka időszakok, amikor azt tapasztalom, hogy van egy munkám, azt csinálom, és kész. Amikor az aznapra rendelt feladat kész lett, akkor minden lelkiismeret furdalás nélkül kiejtem az egészet a fejemből és csinálok valami mást. Mert ez lenne a lényeg. Néha szeretnék futószalag mellett dolgozni egy gyárban, vagy újságkihordóként, londinerként egy hotel előtt, mert ezekről azt képzelem, hogy nem jönnek utánam műszak után. Egyedül ebben a fázisban éreztem valaha is azt, hogy valami egyensúly van, hogy nem érzek lelkiismeret furdalást, de azt sem, hogy egy kifacsart fogkrémes tubushoz hasonlítok.

Szerintem, akinek két állása van, annak egy sincsen. Mondom ezt úgy bátran, hogy a kezdeteket leszámítva szinte sosem volt csak egy állásom. Ezért tudom pontosan. Akinek két állása van és csak egy feje, két keze és két lába az csinál egy állást és az mindig a másik rovására megy. Talán ki lehet taktikázni két 4 órás állást gondos időbeosztással, de szerintem ezeknél is lesznek konfliktusok. Ha máshol nem hát belül. Mert két munkahely az két teljesen más viszonyrendszer. Ha az egyiknél balhé van, a másikban is erre gondolok, ha az egyik túlpörget, a másiktól veszi el az időt.

Talán akkor működik konfliktusok nélkül, ha mindkét munkám olyan, hogy leszarom, és valami mást csinálok szerelemből. Ismertem egy dobos srácot, aki nem volt elég jó dobos, hogy megéljen ebből, de imádta csinálni. Elment háta tudakozóhoz operátornak, meg takarított, ami némi pénzt adott, de egyébként az agya (meg a keze) mindig a doboláson járt.

Van persze a másodállásnak nagy előnye is. Egyrészt sokkal nagyobb biztonságot ad. Ha az egyik megszűnik, még nem minden omlik össze. Abban is előnyös, hogy két állás, két kapcsolatrendszer, két karrierlehetőség és valahogy segíti a kreativitást a különböző területek összekapcsolása. Nekem sokszor megnyugtató élmény volt látni különböző munkahelyek ugyanolyan vagy éppen nagyon különböző viszonyait. Relativizálja a drámákat, ha látod, hogy máshol is ugyanaz a szar van, vagy éppen munkára sarkall, ha látod, hogy lehet ezt másképp is csinálni.

Én már a másodállásra is azt mondom, hogy az csak a főállás rovására mehet, de van az a helyzet, amikor az ember 4-5 vágányon ugrál egyszerre. Ez leginkább szabadúszókra vagy vállalkozókra jellemző, azok közül is azokra, akik nem tudnak/akarnak nemet mondani egy megbízásra sem, s hirtelen azon kapják magukat, hogy 4 helyen kéne lenniük egyszerre. Van, akinél ez nem egy időszak, hanem egy életforma. Mondjuk általában rövid szokott lenni.

Ilyenek azok a lakásfelújító mesterek, akik egyik lakásban kamuból lerakják a szerszámokat, a másikban dolgozik a csapata fele, ő maga tárgyal egy harmadikkal, míg a csapat másik fele még kétfelé van osztva. Az ilyen emberrel nem lehet öt percet sem beszélni, mert valaki mindig hívja, de ha éppen nem akkor agyban jár máshol.

Én rendszerint ősszel kerülök ebbe az időszakba. Örökké csörög a telefon, ha kikapcsolod, akkor még rosszabb, mert leszednek a 10 körmödről. Ha rögzítőd van az kész anyagi  csőd mert visszahallgatni a Te kontódra kell. Az e-maileket letölteni és megválaszolni az két órába telik, ami nem baj akkor, ha más dolgod sincs, de már rég indulnod kéne. Amire két napon belül nem válaszolsz, arra már sosem fogsz. Egyik határidő úszik el a másik után, elfelejtesz papírokat, és halálosan idegesít, ha a családod is időt akar. Ők megsértődnek, mert nem foglalkozol velük, Te meg azért vagy sértett, mert még a család is egy teljesíthetetlen feladattá vált. Az űzött vad fázisban már senkinek nem jó. Egy darabig lehet pörögni, aztán lesz belőle válás, infarktus, minden munkahelyeden már haragszanak rád (lehet, még nem mondják, de már nagyon), és egyre romlik a neved. Mégis létezik a fázis, az ember inkább beleesik, mintsem törekedne rá.